VII.

(A plébános felköszöntője.)

Atlasz úr gondosan tárczájába zárta és belső zsebébe rejtette a fontos

levelet, hogy rögtön átadhassa Sándornak, mihelyt találkozik vele. De

nem találkozott. Sándor másnap sem jött haza, csak délután érkezett tőle

sürgöny, mely így szólt: «Minden jól megy. Holnap hajnalban indulunk

Bogdán apát-kanonokkal s nyolcz órára ott leszünk. Az apát-kanonok

hozzánk száll. Minden jól megy.»

--Miért írta kétszer is, hogy minden jól megy?--mondá Atlasz úr Manó

fiának.--Ezért többet kell fizetnie hat krajczárral, és mégis oda írta,

a miből látszik, hogy nagyon örül neki. Minek örül? Talán a püspök

meghívta ebédre vagy a kanonok lett vele per tu? A kanonok urat a vörös

selyem bútoros szobába szállásoljuk. Minden jól megy, hm!

--De az nem jól megy, hogy Sándor úrfi csak a búcsú napján jő haza,

mikor házunk tele lesz vendéggel,--szólt Manó bosszúsan.--Nem is

beszélhetünk vele komolyan s még valami bolondot követ el, mielőtt

fölnyitjuk a szemét.

--Addig semmi bolondot sem követ el, míg a kanonok úr itt van, mert

mindig vele lesz elfoglalva,--felelt megnyugtatólag Atlasz úr.--Ne félj,

Sándor tudja a patrónus kötelességeit, s a míg egyházi méltóságában

lesz, nem megy félre a szomszéd szobába megházasodni. A keresztyéneknél

nem megy a házasság csak úgy futtában; tudhatod, hiszen te is keresztyén

vagy. Mihelyt aztán vége lesz a sok ünnepnek, mindjárt beszélek

Sándorral okosan és fejéhez verem ezt a levelet.

--Mindegy, én mégis jobban szeretném, ha még ma, az ünnep előtt

beszélnél vele.

--Hogy beszéljek vele, mikor nincs itt?

De ha Sándor nem jött meg, jöttek helyette mások, kiket Atlasz úr nagy

gyönyörűséggel s kitörő örömmel fogadott. A szép gömbölyű, fekete szemű

özvegy, Volkán Ádámné és Góg Ferencz, a mindenes nagybácsi.

Csak úgy czeremónia nélkül, egy kis szomszédi látogatásra rándultak át,

mint Góg Ferencz mondá, hogy kibeszélgessék magokat, mert a holnapi nagy

ünnepen, melyre ők is meg voltak híva, annyian lesznek, hogy nem lesz

alkalmok a bizalmas eszmecserére. Atlasz úr mindig örül kedves

vendégeinek, s annál inkább örül most, hogy bemutathatja Manó fiát és

leányát, a grófnét. Be is mutatta nagy pompával, miután hirtelenében

néhány szót súgott Manó fülébe az özvegy millióiról. Az ismerkedés tehát

igen könnyen ment és néhány percz alatt a legkellemesebbé lett mindkét

részről, mint a gazdag emberek közt szokás. Manó elemében volt; csak úgy

szikrázott az elmésségtől és henczegéstől s meg volt győződve, hogy

egészen elbájolta a bajuszos menyecskét. Atlasz úr is meg volt róla

győződve, s az a gondolat ötlött agyába, hogy Manó nőül vehetné a

milliomos özvegyet s újra sokkal ragyogóbban kifényesíthetné az

Atlasz-család homályosodni kezdő napját.

De a fiatal özvegyen, bármennyit kaczagott a fővárosi dandy elmés

tréfáin, bizonyos nyugtalanság és szórakozottság volt észrevehető, s

néha-néha jelentős pillantást vetett nagybátyjára, a kinek arczán meg az

látszott, hogy szeretne valamit mondani, de nem tud bele kapni. A

bajuszos menyecske végre erősen ránézett nagybátyjára és haragosan

toppantott lábával. Góg Ferencz ijedten fölugrott székéről s minden

bevezetés nélkül fölkérte Atlasz urat, hogy néhány igen fontos és

bizalmas szóra vezesse szobájába.

Mintegy félóráig voltak távol, s mikor visszatértek, mindkettejük arcza

igen hosszúra volt nyúlva. Góg Ferencz mindenfelé nézett, csak unokahúga

arczába nem, a ki pedig nagy kíváncsisággal szegezte rá villogó szemét.

Atlasz úr zavart volt és haragosan rárivalt az öreg asszonyságra, a ki

ártatlan kíváncsisággal kérdé, hogy miről beszélgettek. A társalgás

ellankadt. Manó élcze kiapadt, mikor látta, hogy a milliomos menyecske

alig figyel rá s nyugtalanul fészkelődik a pamlagon. Végre fölugrott,

gyorsan, röviden búcsút vett a háziaktól s intett nagybátyjának, hogy

szólítsa elő a kocsit.

Atlasz úr és Manó nagy illendőséggel egész a lépcső aljáig kisérték

vendégeiket s ezek semmit sem beszélhettek egymással. Csak annyi

látszott, hogy Góg Ferencz nagyon fölhúzta vállait és igen bűnbánó

arczot vágott, a bajuszos menyecske meg néha-néha nagyot rántott karján

és egyáltalában ideges hangulatot tanúsított. De mihelyt a kocsiban

ültek s annyira haladtak, hogy a hátramaradottak nem hallhatták,

rákiáltott nagybátyjára:

--Na hát, miért nem szól? Talán kivágta a nyelvét az a vén zsidó?

--Kedves húgocskám,--kezdé ünnepélyes, de kissé reszkető hangon Góg

Ferencz.

--Ne húgocskámozzon most engem,--vágott közbe ingerülten Lilla,--hanem

feleljen röviden és kitérés nélkül: kosarat kaptam?

--Nem egészen,--felelt Góg Ferencz félénken.

--De maga egészen bolond,--mondá haragosan az özvegy.--Mit ért az alatt,

hogy nem egészen adtak kosarat?

--Az öreg Atlaszt nagyon boldoggá tette ajánlatom, majdnem hanyatt esett

örömében és azt mondta, hogy te vagy a világ legszebb és legkedvesebb

nőszemélye.

--Mit törődöm én az öreg Atlasz boldogságával?--mondá Lilla vállat

vonva, de jóval szelídebb hangon, a hízelgő bókok hatása alatt.--De a

fia, a fia! Mit mondott a fiáról?

--Azt mondta, hogy a fia most még egy hozzá méltatlan szerelem békóiban

hever,--felelt Góg Ferencz,--s ezt a szerelmet előbb ki kell verni a

fejéből, a mi, reményli, sikerülni is fog.

--Kibe szerelmes?--kérdé az özvegy újra föllobbanó haraggal.

--A nevét nem kérdeztem,--felelt Góg Ferencz félénken,--de annyit tudok,

hogy méltatlan hozzá.

--Maga ügyetlen vén mamlasz,--mondá a bajuszos menyecske, összetörve

drága napernyőjét.

Ugyane tárgytól beszélt Atlasz úr is Manó fiával, midőn a kocsi távozása

után fölfelé haladt vele a lépcsőn.

--Milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!--sóhajtott Atlasz

úr.--Képzeld, ez a dúsgazdag, szép, kedves asszonyság szerelmes Sándorba

és szívesen feleségül menne hozzá.

--Sándorhoz?--kérdé Manó, egyaránt elnyújtva hangját és ábrázatát.--Jól

hallottad? Csakugyan Sándorról volt szó?

--Csakugyan Sándorról volt szó?--ismétlé Atlasz úr elkeseredve.--Talán

süket vagyok, hogy nem hallom, kiről van szó? Bár hallottam volna Sándor

helyett Manót, jobban szerettem volna.

--Kell is nekem!--mondá Manó arisztokratikus gőggel. Ha akarnám, semmi

sem volna könnyebb, mint ezt a közönséges asszonyt meghódítani. De nem

kell, átengedem Sándornak.

--Átengeded, átengeded! Én is átengedném, csak Sándor átvenné.

--Neki meg kell nősülnie, mert falusi gazda; és gazdagon kell nősülnie,

mert máskép nem segíthet családján. És ha én lemondok javára a gazdag

özvegyről, nem tudom, mi akadályozná abban, hogy feleségül vegye?

--Hát Boglár Klára, kő nőjjön a gyomrában!--kiáltott Atlasz úr,

elkeseredésében egészen megfeledkezve úri modoráról.

--Hát a levél a zsebedben? Boglár Klára elenyészett, megsemmisült. Bízd

csak rám a dolgot; ha én beszélek Sándor fejével, vége lesz akkor Boglár

Klárának.

Az asszonyoknak semmit sem szóltak a titkos beszélgetésről s a

Volkán-látogatás valódi czéljáról. Atlasz úr nem akarta fölháborítni

kedélyöket s elvonni figyelmöket a fontos házi teendőkről, melyek most

egészen igénybe vették őket. Kivált Eveline grófnét, ki a holnapi

ünnepélyes alkalomra átvette a háziasszonyi tisztet, s minden tehetségét

és figyelmét arra kellett fordítnia, hogy a vendégség méltó legyen az

Atlasz-család nevéhez. Atlasz úr különösen büszke volt arra, hogy

holnap, midőn egy apátkanonok lesz a kastély szálló vendége s a vidék

öszszes úri családjai asztalánál fognak ebédelni, egy valóságos grófné

vigye a háziasszonyi tisztet, melynek az öreg asszonyság úgy sem tudott

volna kellő méltósággal megfelelni.

Eveline grófné tehát egy időre félre tette mindenféle grófi bajait s

egészen az Atlasz-család dicsőségének szentelte magát. Egész nap folyt a

kastélyban a sikálás, törölgetés, mosogatás, bútorok ki- és behordása,

szőnyegek kopogtatása, a legyilkolt malaczok és apró marhák szívszaggató

jajveszéklése. Az öreg asszonyság az ablakból nézte és titokban

megkönnyezte kedvencz majorságának veszedelmét; Atlasz úr a pinczében

töltötte idejét Cserepes Andrással, ki mindenhez értett s különösen a

borok lehúzásában volt szaktekintély. Számtalan palaczkot töltött meg

vörös és fehér borokkal a hegyes bajuszú János segédkezése mellett, s

hogy hogy nem, a munka végén keményen be voltak rúgva mind a ketten s

össze-vissza ölelgették és nedves bajuszszal megcsókolgatták Atlasz

urat, elérzékenyült szavakkal áldva a zsidó istenét a nagyságos úrnak.

Szerencsére Manó nem volt tanuja e demokratikus tüntetésnek; mert

Volkánék látogatása után vadászni ment a mezőre, hogy vadpecsenyével

járuljon a lakoma gazdagításához s csak késő este tért haza üres

táskával és sántító lábbal, a mi azonban nem volt nagy baj, mert

Cserepes András, ki ezúttal földesúri engedélylyel gyakorolta az

orvvadászat mesterségét, már előbb ellátta volt a konyhát két kövér

őzzel s megszámlálhatatlan nyulakkal és mindenféle vad madarakkal.

Fölvirradt végre Sándor napja s ünnepi díszben pompázott a kastély és az

egész falu. A micsoda lombosodni kezdő faágat találtak az erdőben, azt

mind letördesték, hogy fölékesítsék velök a templomot és környékét. Az

utczákat hajnal pirkadtától kezdve három czigánybanda járta be,

mindegyik más-más nótát húzva és nem törődve sem egymással, sem a

harmónia törvényeivel. Messze vidékről vásárosok jöttek s a falu

főutczáján felütötték sátoraikat, csizmát, szűrt, kalapot, mézeskalácsot

és gyerekjátékot kínálva a falu népének, mely szokás szerint a búcsú

napján elégítette ki egész esztendőre ruházati és fényűzési igényeit. A

gyerekek már korán reggel szaladgálni kezdtek a sátorok közt s fütyülős

falovak, trombiták és dobok harsogásától visszhangzott az utcza; sőt a

nagy leányok sem várták be az isteni tiszteletet s még ki sem nyílt a

templom ajtaja, mire már valamennyien ellátták magokat pántlikával,

selyemkendővel és pirosítóval, melyet még a mai ünnepen föl akartak

használni személyök ékesítésére.

Épen nyolczat ütött az óra, mikor a plébános kocsija behajtott az

udvarra, és Sándor egy méltóságos tartású egyházi urat segített le

belőle. Vörös zsinóros bekecsbe volt burkolva és fején finom szőrű

kucsma volt vörös selyem béléssel. Bár csípős szellő fújdogált, bekecse

nem volt egészen begombolva; itt-ott nyitva állt, hogy szabad

bepillantást engedjen derekán a haragos-vörös selyem övre és mellén a

vastag arany lánczra. Atlasz úr, ki a lépcső alján fekete ünneplő

ruhájába öltözve várakozott, a kocsihoz sietett, hogy segítségére legyen

az egyházi méltóságnak a leszállásban, és Sándor bemutatta őket

egymásnak.

--Édes atyám, Bogdán apát-kanonok úr ő nagysága.

--Édes atyja? Szép, nagyon szép,--mondá az apát-kanonok leereszkedő

nyájassággal és Atlasz úr felé nyújtotta kezét, melynek egyik ujján

óriási zöldköves gyűrű villogott. Atlasz úr tisztelettel, de hatalmasan

megrázta a feléje nyújtott kezet s hirtelenében megbecsülte a zöldköves

gyűrű értékét. Körülbelül ezer forintot érhetett. Mégis nagy urak a

papok!

Az apát-kanonok úr inkább méltóságos, mint kellemes benyomást tett a

szemlélőre. Gömbölyű kis ember volt, roppant nagy fejjel. Hosszú arczát

itt-ott vörös szeplők borították, de ajkán folytonosan szelíd mosoly

lebegett, mely közszemlére állítá nagy sárga fogait. Ez a nyájas mosoly

egészen föllelkesítette Atlasz urat s hangosan kiabált János után, hogy

jöjjön gyorsan, vigye föl a nagyságos kanonok úr holmiját a vörös selyem

bútoros szobába.

--A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni

nagyságodat,--ismétlé a kanonokhoz fordulva.--Legszebb szoba a

kastélyban s csak a legfőbb vendégeknek nyitjuk ki. Már egy prépost is

lakott benne, mikor a leányomat megeskette a vőmmel, a Szádváry gróffal.

Hol van már az a János?

János most az egyszer nem várakoztatott magára sokáig s nagy buzgalommal

kezdte lekapkodni a bakról az utazó táskákat. Egy csomagot a kanonok úr

azonban maga vett ki a kocsiládából s fölkérte Atlasz urat, hogy

megbízható emberrel rögtön küldje a szekrestyébe, mert ott fogja magára

ölteni.

--Bizonyosan a főpapi costume,--mondá Atlasz úr, tisztelettel tapogatva

a csomagot.

--Nem costume,--mondá az apát-kanonok elnéző mosolylyal, de egy kissé

megbotránkozva,--hanem a püspöki jelvények, süveg, pásztorbot, keztyűk,

saruk, melyeket rangomnál fogva jogom van viselni.

--Száz esztendeig viselje!--kiáltott Atlasz úr lelkesülten.--János,

rögtön szaladjon ezzel a csomaggal a szekrestyébe és mondja meg, hogy

jól vigyázzanak rá! Méltóztassék fölsétálni nagyságos úr a vörös selyem

bútoros szobába.

Ezalatt Eveline grófné is előkerült és segítségére jött atyjának, ki

nagy buzgalmában azt sem tudta, melyik oldalára kerüljön a nagy egyházi

méltóságnak s csaknem ölben vitte föl a lépcsőn. Sándornak semmi hasznát

sem vehették; némán és zavartan állt atyja mögött s úgy látszott, mintha

kerülné a tekintetét, a mit ugyan Atlasz úr nem vett észre, mert egészen

el volt foglalva főpapi vendégével.

Miután a sokszor emlegetett vörös selyem bútoros szobába vezették a

kanonokot s Atlasz úr hiába várt egy elismerő bókot a bútorok színéről

és finomságáról; megkérdé a vendéget, nem parancsol-e reggelit és mi

volna leginkább inyére, mert a kastélyban minden van, még franczia

pezsgő is.

--Nem reggelizhetem, mert a templomszentelés szertartása misével van

összekötve,--felelt a kanonok,--s mi a mise előtt nem reggelizhetünk.

Különben köszönöm szívességét, hiszen nagyságod nem ismeri, nem

ismerheti ezt az egyházi törvényt.

A kanonok úr igen szánakozó, csaknem fájdalmas hangon mondá ezt, s

Eveline és Sándor fülig vörösödtek apjok baklövésén.

--Nemsokára a templomba kell mennem,--folytatá a kanonok, a grófnéhoz

fordulva s nagylelkűleg időt engedve Atlasz úrnak, hogy leküzdhesse

zavarát,--a szertartás kilencz órakor kezdődik s nem akarnám

megvárakoztatni a hivők nagy tömegét.

--Zsúfolt ház lesz,--szólt közbe Atlasz úr, hogy e divatos kifejezéssel,

mely t sokszor olvasott az újságokban, helyre üsse elöbbi csorbáját.

Most a kanonok is elpirúlt és Eveline grófné titokban bosszúsan

megrántotta apja kabátját, hogy hallgasson.

Bogdán apát-kanonok úr azonban igen elnéző és nagylelkű volt és semmi

sem zavarta meg leereszkedő nyájasságát. Tüntetőleg barátságos akart

lenni e napon a szegény zsidók iránt, mert remélte, hogy az ünnepélyről

hosszú tudósítás fog megjelenni a fővárosi hírlapokban, melyek kellőleg

méltányolni fogják szabadelvűségét és elfogulatlanságát, a mi a

kormánykörök figyelmét is reá vonhatja és útat készíthet a püspökségre.

E messzeható terv szálai közé tartozott az is, hogy nagy érdeklődéssel

kérdezősködött Atlasz úr másik kedves fia, a miniszteri titkár után, ki

mint hallja, szintén lerándult e szent ünnepre, s midőn hallotta, hogy

Manó bizonyosan anyjánál lesz, barátságosan megkérte Atlasz urat,

vezesse tisztelt nejéhez, mielőtt a templomba indulna.

--Az öreg asszony meg fog pukkadni a büszkeségtől, ha az apát-kanonok úr

az ő szobájába megy,--kiáltott Atlasz úr lelkesülten.--Szaladok előre s

megmondom neki, hogy tegye föl az új fejkötőjét.

És valóban nagyon büszke és boldog volt az öreg asszonyság, midőn a

hatalmas egyházi méltóság szobájába lépett, és barátságosan megkérdezte

egészségi állapotát, és elmondta, hogy Sándor fiát a püspök is nagyra

becsüli, mint a legbőkezűbb egyházi patrónust, hogy Evelin grófné

valóban díszére válik a Szádváry grófcsaládnak és hogy régóta kivánt

személyesen találkozni Manóval, kit eddig csak híréből ismert.

Összeesett ránczos arcza szinte megszépült a sugárzó örömtől és szemei

csillogtak a könnyektől, midőn ez egyházi magas méltóság ily szép

elismeréssel beszélt gyermekeiről és látta, hogy gyermekei olyan

műveltek, olyan könnyedén és fesztelenül viselik magokat e főúrral

szemben, mintha magok is született nagy urak volnának. Eszébe jutott a

marmarosi rusznyák falu és a szegényes bolt, és lelke mélyében hálát

adott az Istennek, hogy valósággá tette akkori vigasztaló reményét és

gyermekeik dicsőségében elégítette ki a szülők becsvágyát.

Miután az apát-kanonok úr boldoggá tette az egész családot s a legjobb

hangulatot keltette bennök az egyházi hierarchia iránt, fölült a

plébános kocsijára, mely még mindig várt reá a lépcső előtt, és

visszahajtatott a faluba, a nagy szertartásra.

Atlasz úr föl akarta használni a rövid időközt, hogy Sándorral néhány

szót váltson és megmutassa neki a nagy fontosságú levelet. De hiába

nézett körül utána; a kanonok távozása után Sándor is eltünt.

Nem volt pedig idő keresésére, mert az úri fogatok egymás után hajtottak

be a kastély udvarára s az egész családnak elég dolga volt a vendégek

elfogadásával. A vidék valamennyi úri családja hivatalos volt a nagy

napra, s mindnyájan el is jöttek, a mint otthon egymás közt nevetve és

vállat vonva mondogatták, azért, hogy a zsidó uraskodáson mulassanak, de

igen nyájasak és udvariasak voltak s nem mutatták, hogy rossz néven

veszik az Atlaszok gazdagságát vagy hogy tolakodásnak tartják a

meghívást. Nagylelkűleg úgy tették magokat, mintha egészen magokhoz

hasonlónak tartanák az Atlasz-családot és tüntetőleg grófnénak

szólították Evelinet, mintha éreztetni akarnák, hogy egészen elfeledték

a család kellemetlen és szégyelni való multját. Ez igen nagy

elégtétellel tölté el lelköket s megvigasztalá saját szegénységöket,

melynek különben pirulni kellett volna az összehasonlítástól.

Csak egyetlen egy volt a vendégek közt, a kinek gazdagsága nemcsak

versenyzett az Atlasz-család vagyonával, hanem tetemesen fölül is multa:

a sarlósi uradalom új úrnője, a szép és kövér özvegy Volkán Ádámné. Új

alak volt a vidéken s az úri családok nagy részével csak itt ismerkedett

meg; de hírből már jól ismerték roppant gazdagságát, s ámbár forrásáról

nagy megvetéssel beszéltek magok közt és több tréfás vagy lenéző

megjegyzést tettek a bajuszos menyeskére: reája is kiterjesztették azt a

jótékony fátyolt, melylyel a világ nagylelkűleg el szokta takarni a

gazdag emberek kétes múltját, ha gazdagságukból hasznot remél a maga

számára. A bajuszos menyecskét mindenfelől mosolygó arczok, meleg

kézszorítások, bókok, hizelgések vették körül s bizonyára nem az úri

társaságon múlt, hogy nem akart jobb kedve lenni, hogy folytonosan

idegesen nézett jobbra-balra, mintha keresne valakit, és egy párszor

keményen megcsípte karját érdemes nagybátyjának, a ki bűnbánólag

fölhúzta vállait és tagadólag rázta fejét, ha kérdőleg rászegezte

haragos fekete szemeit.

[Illustration: A szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és

létániákat énekelve.]

Ezalatt azonban megkondultak az új harangok s Atlasz úr megmagyarázta

vendégeinek, mennyit nyom minden harang, ki öntötte és mennyibe került.

De már nem igen hallgattak rá kivéve Góg Ferenczet, ki hódoló

tisztelettel és vonagló alázatossággal figyelt szavaira; a többiek

siettek kocsikra ülni, hogy részt vegyenek az isteni tiszteletben. A nép

is nagy tömegekben tódult a templom felé; a szomszéd falvak lakosai is

eljöttek, zászlók alatt és létániákat énekelve, hogy tanúi legyenek a

ritka templomszentelési ünnepnek. A templom annyira tele volt, hogy igen

sokan kívül maradtak és nagy zsivajjal tolakodtak és lökdöstek egymást a

főkapu előtt.

Az első padok posztóval voltak bevonva. Itt foglaltak helyet az úri

társaság hölgyei s úgy tettek, mintha imádkoznának bársonykötésű,

aranyszegélyű imakönyveikből; csak a bajuszos szép özvegy tartotta

fölöslegesnek, ily látszattal szolgálni épületes például a népnek, s le

nem vette szemét Sándorról, ki magában ült a szentélyben, oldalt álló

kis padban, mint az egyházi kegyúr díszhelyén, s e kiemelkedő

helyzetében igen zavartnak és nyugtalannak látszott és vagy a templom

boltozatát vizsgálta vagy a földre szegezte szemét. A férfiak, falusi

úri szokás szerint, a sekrestyében gyűltek össze, s vagy megjegyzéseket

tettek az imádkozó hölgyekre vagy zajosan vitatkoztak a politikáról és

termésről. Egy időre Atlasz úr is bepillantott ide s az ajtóból

gyönyörűséggel szemlélte Sándor fiának dicsőségét a külön padban, s

magán kívül volt büszkeségében, mikor látta, hogy a papok meghajlottak

előtte s külön meghintették szentelt vízzel és megfüstölték tömjénnel.

Pedig mennyi pap volt itt és mily czifrán voltak öltözve! Az

apát-kanonok nagy fején majdnem akkora süveg volt, mint ő maga s csupa

aranyhímzés volt a palástja, és mellette a szomszéd falvak papjai

valamennyien drága aranyos ruhákban pompáztak, melyek mind az

Atlasz-család pénzéből kerültek ki. A harangok zúgása, az orgona zenéje,

a papok és hivők éneke, minden az Atlasz nevet hirdette és magasztalta,

s Atlasz úr kénytelen volt ismét a szabad levegőre sietni a

sekrestyéből, mert feje már szédülni kezdett a nagy dicsőségtől, zajtól

és melegségtől.

Különben is haza kellett sietnie, hogy utána nézzen a lakomái

készületeknek. Mindennek készen kell lennie, mire az isteni tisztelet

véget ér s a nagyúri vendégsereg a kastélyba tódul ebédre. Olyan ebéd

lesz, a milyen még nem volt ezen a vidéken. Ilyenkor szükség van a

háznál az okos főre. Az öreg asszony ugyan otthon maradt, de annak semmi

hasznát sem lehet venni, mert minden csirkének halálát külön megsiratja.

Eveline is otthon maradt, de ő maga egyedül nem képes megfelelni az

ezerféle teendőnek. Atlasz úr tehát haza siet; de bármennyire siet,

útközben megáll a vásáros sátraknál, s próbából és mulatságból alkudozni

kezd pántlikára, selyem kendőre s más efféle falusi piperére. A sátoros

zsidó nem tudja, hogy a földesúr alkudozik vele és meg akarja csalni.

Atlasz úr jóízűen mosolyog sikerült tréfáján, s miután szakértelmével

egészen sarokba szorította a sátoros zsidót, megmondja neki kilétét s

nem veszi meg a pántlikát. Elégedetten megy tovább, kezeit dörzsölve és

magában nevetve a sátoros zsidó hüledező arczkifejezésén. Eszébe jut a

régi idő, mikor még ő is így mérte a pántlikát s így esküdözött egy

krajczár nyereségért, s hálát ad az Istennek, hogy megáldotta törekvését

és hogy módot adott neki, úri rangra emelni családját s megkímélni

gyermekeit az élet aprólékos és szennyes küzdelmeitől.

Olyan elégedett és boldog, hogy minden kellemetlenségét elfelejti, nem

jut eszébe Sándor végzetes szerelme sem, mely megakadályozhatná

családjának emelkedését. Nem gondolt Boglár Kálmánra és leányára sem, és

mégis,--mily csodálatos játéka a képzelemnek!--egyszerre, egy pillanatra

úgy rémlett szemének, mintha Boglár Klárát pillantotta volna meg a

plébánia-ház ablakában.

Megrezzent, megdörzsölte szemét s újra erősen oda nézett az ablakra.

Üres volt, senkit sem látott. Bizonyosan káprázat játszott az előbb

szemével, képzelődése ámította el. De jó kedve megszünt, s igen

kellemetlen és kényelmetlen érzésnek adott helyet. Gyors léptekkel,

csaknem futva sietett ki a faluból, a kastély felé, mintha menekülni

akarna a boszantó vizió elől. Azután eszébe jutott, hát ha mégis jól

látott, hát ha csakugyan megint eljött e leány, hogy befejezze vészes

munkáját s elrabolja tőle fiát? Megtapogatta zsebében a levelet, de ez

sem nyugtatta meg egészen. Sokkal könnyebb lenne elbánni Sándorral, ha a

leány nem volna itt; de ha ismét bűvös körébe jut, ki tudja, fog-e

hallgatni a legvilágosabb bizonyítékokra? Vajjon csakugyan itt van-e a

leány vagy képzelete mutatta alakját? Ez a gondolat kínozta folytonosan,

mialatt hazaért a kastélyba, s ezen évődött, míg fölhordatta a pinczéből

a boros palaczkokat és személyesen ügyelt föl, hogy a nagy ebédlőben a

hosszú patkó-forma asztal a legdíszesebben legyen fölterítve.

Kétségei rettentő megoldást nyertek, midőn a hosszú szertartás végével a

vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt. A hullámzó

tömegben, mely helyét kereste az asztalnál, ott látta világosan, el nem

vitázhatólag, Boglár Kálmánt és leányát, még pedig az apát-kanonok úrral

beszélgetve. E magas egyházi méltóság igen melegen szorongatta Boglár

Kálmán kezét és a lehető legnyájasabb mosolygással intett nagy fejével

Klára felé, midőn Eveline grófné felszólítá, hogy foglalja el helyét

mellette, az asztalfőn. A többiek is megtalálták ezalatt helyeiket s

nagy székzörgéssel telepedtek az asztalhoz. Klára Sándor mellett ült, s

Atlasz úr szótlanúl, csaknem megdermedve roskadt székére az asztal

végén. Szerencsére oly keveset törődtek vele, hogy senki sem vette

észre, mennyire ki van kelve rendes formájából.

[Illustration: A vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe

gyűlt]

A vendégek ettek, ittak, suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, s Atlasz

úrnak az asztal végén elég ideje maradt háborítlanul magához térni

fájdalmas meglepetéséből. Nem szólt semmit; a vendégek sem foglalkoztak

vele, rájok nézve az igazi házi úr Sándor, az igazi házi asszony Eveline

volt, s az öregeket legfölebb úgy vették, mint ráadást. A két ráadás az

asztal végén egészen egymásra volt hagyva, és senki sem hallotta, mily

méltatlankodó szavakkal fejezte ki Atlasz úr fölháborodását felesége

előtt ez emberek tolakodásán, kik hivatlanul asztalához mertek ülni.

Csak Boglár Kálmán kiáltott egyszer át hozzá kedélyesen az asztal túlsó

oldaláról:

--Úgy-e, kellemesen megleptünk, öreg? Különben gondolhattad, hogy

kíváncsi voltam a hatásra, melyet nagy oltárképem tesz a szakértőkre.

--Az oltárkép impozáns,--szólt közbe az apát-kanonok az asztalfőről,--s

valóban dicsérnünk kell a művészt, ki ily megragadó kifejezést tudott

adni az egyház egyik legmagasztosabb eszméjének. Isten éltesse!

A tornáczon felállított czigányok azt hitték, hogy a kanonok úr valami

felköszöntőt fejezett be és tust húztak. A vendégek, magok sem tudva

miért, éljenezni kezdtek, a pezsgős palaczkok dugói hatalmasan

durrogtak, a poharak egymás után ürültek ki, a jó kedv és zaj

tetőpontjára hágott, és az apát-kanonok úr, kit a czigánytus szónoki

kötelességére figyelmeztetett, fölemelkedett helyéről, föltartotta tele

poharát s ünnepélyes és kenetes hangon hosszú felköszöntőt mondott.

Először Atlasz Sándor ő nagyságára, a tiszavégi egyház nagylelkű

kegyurára, kinek vallásos buzgósága és bőkezűsége hozta létre a mai szép

és lélekemelő ünnepélyt. Aztán Szádváry Eveline grófné ő méltóságára,

kinek lekötelező szívességéből most e dúsan terített asztalnál

örvendeznek háládatos szívvel az Isten áldásának. Továbbá Atlasz Manó ő

nagyságára, ki országos gondjai közepett is talált időt, hogy eleget

tegyen buzgó szíve áhítatos vágyainak s jelenlétével emelje e nagy

vallásos ünnepély díszét. Végül,--és itt különösen fölemelte hangját az

apát-kanonok úr és arczán minden vörös szeplő a jóakaró leereszkedés

egy-egy fényes napja gyanánt ragyogott,--nem mellőzheti hallgatással e

három kitűnő testvér tiszteletre méltó szüleit, kik--bár magok idegen

akolhoz, tartoznak--ily kiváló gyermekekkel ajándékozták meg az egyházat

és hazát; ő--az apát-kanonok úr--nem tagadja, hogy bizonyos tekintetben

mindnyájan emberek vagyunk s vannak oly közös emberi javaink, melyeknek

élvezetéből senkit sem zárhatunk ki, mint az egészség és hosszú élet:

nem hiszi tehát, hogy bárki is akadna e díszes társaságban, ki

ellenmondana neki, midőn e derék öreg házaspárnak is jeles gyermekei

mellett, tartós egészséget és hosszú életet kíván. Éljenek!

A czigányok tust húztak, a vendégek ordítottak, a poharak összecsengtek.

A közelebb ülők még Atlasz úrral és nejével is koczintottak, sőt az

apát-kanonok egyenesen hozzájok ment és koczintott velök. Az öreg

asszonyság sírt örömében és büszkeségében, sőt a pillanat fölemelő

hatása alatt Atlasz úr is elfeledte egy perczre titkos bánatát, s a

földi dicsőség legmagasabb ormára emelkedett, de csak azért, hogy a

következő perczben a legmélyebb örvénybe zuhanjon.

Most a plébános emelkedett föl s figyelmet kért szavainak. Röviden óhajt

felköszönteni egy ifjú párt mely önmagában sokkal boldogabb, hogysem

hosszas szavakkal kellene boldogságot kívánni számára. De mielőtt

elárulná, kire emeli poharát, egy kellemes hírt kell közölnie a

jelenlévő úri társasággal. Atlasz Sándor ő nagysága, a mai ünnep bőkezű

hőse, plébániájának nagylelkű kegyura, tegnap a székesegyházban örök

hűséget esküdött a kitűnő művész, Boglár Kálmán szeretetreméltó Klára

leányának. Kívánja tehát, hogy az Úristen e boldog párt sokáig éltesse!

Nem számítva, a híres történeti felköszöntőket, melyek országok,

nemzetek sorsát döntötték el, alig tett valaha toast oly nagy hatást,

mint a plébános úré. A vendégek közűl a legtöbben nem ismerték Klárát, s

már az ebéd elején csodálkozva kérdezgették egymástól a fiatal nő

kilétét, ki a házi úr mellett ül s oly fesztelenül beszélget vele. Nagy

volt tehát meglepetésük, midőn meghallották a valót, s ámbár meglehet,

hogy néhány vidéki kisasszony és az eladó leányokkal rendelkező szülők

keblében egy pillanatra valami kellemetlen csalódás érzése mozdult meg,

mégis jó magyar szokás szerint, a toast befejezése és a tus fölhangzása

után, az első meglepetés elmultával általános volt a zajos éljenzés,

dobogás, pohárcsengés, s mindenki sietett szerencsét kívánni az új

párnak. Az egyetemes tolongásban senki sem vette észre, hogy az öreg

Atlasz halálsápadtan dőlt hátra székén s feleségével együtt közel volt

az ájuláshoz, hogy Eveline grófné fölugrott székéről s ajkai ketté

nyíltak, mintha mondani akarna valamit, de nem juthatott szóhoz, mert az

apát-kanonok a legmelegebb szavakban kivánt neki és családjának

szerencsét e kitűnő választáshoz, és hogy Manó apjához sietett, fölrázta

dermedtségéből s haragos arczczal fülébe súgta: A levelet! miért nem

mutattad meg a levelet? Senki sem vette észre az ijedségnek és

fölháborodásnak e jeleit, csak Klára, és gondtalan vidám arczán egy

pillanatra a kellemetlen meglepetés fellege vonult át, mintha csak most

jutna eszébe, hogy férje családjában nem is láthatják szívesen. De a

következő pillanatban megfogta kezét Sándor és szüleihez vezette.

--Édes atyám, édes anyám,--mondá oly halkan, hogy a közelebb állók sem

hallhatták, talán maga Klára sem,--ha szerettek, ha boldogságomat

akarjátok, nyugodjatok meg választásomban és áldjatok meg engem,

áldjátok meg nőmet.

És Atlasz úr, utoljára is, jobban szerette fiát, hogysem végsőig vigye

az ellenállást, s az ő kedvéért megölelte azt a nőt, kit szíve mélyéből

gyűlölt. Megölelte, mert fia kívánta, de nem bocsátott meg neki.

Ezt azonban senki sem látta; az éljenzés, üdvözlés, szerencsekivánás,

koczintás újult erővel hangzott, s mindenki azt hihette, hogy valóban

egy hosszú, boldog házasság első napját ünneplik.

De Góg Ferencz ellenkező véleményen volt. Oda hajolt Lillához, kinek

szemei villámokat szórtak, s ajka, keze, mindene reszketett a

fölindulástól s vígasztaló hangon, bár egy kissé félénken fülébe súgott

a katonás, bajuszos menyecskének.

--Magyarországban a házassággal még nem ér véget a szerelmi komédia.

Hála Istennek, van még elválás is.

[Illustration]