VIII.

(Atlasz úr baklövései.)

Ha Atlasz úr zűrzavaros kábultságában, mely a plébános toastja és a rá

következő ünnepélyes jelenet után elfogta lelkét, gondolkozni tudott

volna, megtalálta volna magyarázatát annak, a mit tegnap nem tudott

megérteni: miért izente Sándor kétszer is a székvárosból küldött

sürgönyében, hogy minden jól megy? Ez az ismételve papírra tett három

szó valóban nem volt más, mint a túláradó boldogság kitörése, melynek

másképen még nem lehetett kifejezést adni. Mikor Sándor a plébános

kocsijára ült, hogy vele együtt a székvárosba hajtson, nem merte

remélni, hogy mint Klára férje tér onnan vissza.

Nem mintha atyjának ellenzésétől tartott volna. Attól a naptól fogva,

midőn először beszélt vele szerelméről, meg volt győződve, hogy

bármennyire kedve ellen, de mégis bele fog nyugodni házasságába, s annál

könnyebben és simábban fog menni a dolog, mennél hamarabb lép eléje a

bevégzett ténynyel. De a tényt bevégzetté tenni, ebben látta a legfőbb

nehézséget. Mentől tovább gondolkozott róla, annál jobban elfogta lelkét

az a csüggedés, mely együtt jár az igazi szerelemmel, mikor még nem

tudja, viszonzásra talált-e, és egybeveti saját érdemetlenségét az

imádott lény tökéletességével. Visszaidézett emlékébe mindent, mit

Klárán tapasztalt: mosolygását, melylyel üdvözölte, nevetését, melyet

tréfája vagy néha ügyetlensége gerjesztett, szavait, még a

legközömbösebbeket is, melyeket vele váltott; s bár egy-egy pillanatra

úgy vélte látni, hogy szerelem napfénye csillan föl az összehalmozott

emlékek mögül, bizalmatlansága csakhamar erőt vett rajta s gúnyosan azt

súgta fülébe, hogy az a nyájasság, melyben oktalan reménye szerelmet

lát, nem egyéb, mint a nagyvilági hölgy megszokott modora, és esetlen

falusi tuskónak szidta magát, a kihez csak vagyonáért mehetne valaki

nőül.

De arra egy perczig sem gondolt, hogy Klára vagyonáért menne hozzá.

Méltatlannak találta volna e gondolatot mind a leányhoz, mind önmagához.

A szegény leány oly magasan állt fölötte az ő szemében, hogy szegénysége

s az ő gazdagsága számba sem vehető különbség volt a másik nagy

aránytalanság mellett. Az első harcz tehát, melyet atyjával vívott s

melynek eredményéről már előre biztos volt, csak a kisebb és könnyebb

küzdelem volt; a másik, a nehezebb, Klára szívének meghódítása, csak

ezután következett.

Mindezt elmondta őszintén, leplezetlenül a plébánosnak, kit meghittjéül

választott szerelmi ügyében. Elmondta, hogy Klárát szereti és nélküle

boldogtalan lesz, s elmondta, hogy atyjának nincs kedvére e házasság, de

tudja, hogy végre mégis bele fog nyugodni.

--Erről én is biztos vagyok,--monda a plébános.--Az öreg úr a maga régi

fogalmai szerint nem is tartja igazi házasságnak a hozomány nélküli

házasságot. De ez könnyű akadály. Egyházi törvényeink szerint a szülők

beleegyezése nem szükséges a házasság érvényességéhez.

--És atyám igazán szeret engem, s utoljára is bele fog nyugodni abba, a

mi boldoggá tesz, egyházi törvények nélkül is,--tevé hozzá Sándor.

--Ezt mondom én is. Az ő ellenzése nem magáért veendő figyelembe, hanem

Klára miatt. Ismerem ezt a leányt. Ha észrevenné, hogy az ön családja

nem szívesen látja vagy épen tolakodónak tartja, soha sem lenne az ön

nejévé, bármennyire szeretné különben.

--Nem szabad észrevennie,--kiáltott Sándor ijedten.

--Ezt meg tudnám akadályozni.

--De hogyan? Az öreg,--bármily elismeréssel vagyok szorgalma,

szerénysége, realitása iránt,--valljuk meg, sokkal járatlanabb a

nagyvilági modorban, hogysem el tudná rejteni ellenszenvét. És ha ön

Klárát mint jegyesét vezetné eléje, attól tartok, úgy fogadná, hogy a

büszke leányt örökre elriasztaná öntől.

Sándor egy ideig gondolkozva nézett a plébános arczára, aztán örömmel,

mintha nagy fölfedezést tett volna, fölkiáltott.

--Nem mint jegyesemet, hanem mint nőmet vezetném eléje. Akármit tenne az

első pillanat meglepetésében, Klárát többé nem riaszthatná vissza, és

sokkal jobban szeret, hogy később bele ne nyugodnék a meg nem

változtatható ténybe. Csak az a kérdés, lehetséges-e a titkos házasság?

--Ha én előttem esküsznek meg, az érvényes és törvényes házasság lesz,

akár titkon, akár nyilvánosan, akár itt, akár másutt történik. Ez tehát

nem kérdés. Az egyetlen egy kérdés csak az: akar-e Klára az ön nejévé

lenni?

--Ah! igaza van. Ez az igazi nagy kérdés.

--A melyre egyikünk sem képes választ adni.

--Ön jól ismeri Boglárékat, főtisztelendő úr. Mit gondol,--mit

hisz,--mit vett észre, lehet-e reményem?

--A mi engem illet, őszintén megvallom, nagyon óhajtanám e házasságot, s

tehetségemhez képest rajta lennék, hogy teljesüljön. Azt is tudom, hogy

Boglár Kálmánnak sem volna ellene kifogása, sőt nagy örömmel adná

beleegyezését...

--De a leány! a leány!

--Attól, legjobb lesz, ha egyenesen maga kérdi meg. A mint én ismerem, a

közbenjáró nála inkább ártana, mint használna.

--Megkérdjem? Hol van hát? Hova fordúljak? Írjak neki? Tudja, hogy a

tollal nem igen tudok bánni, még kevésbbé, mint a szóval, pedig ebben

sem vagyok valami nagy mester.

--Jobb szóval, mint tollal. Én azt tanácslom, vesse el bizalmatlanságát,

álljon Klára elé s őszintén, nyiltan kérdezze meg tőle, akar-e nejévé

lenni?

--És ha azt feleli, hogy nem akar?

--Akkor nem is lesz, és nincs az a hatalom, mely rá kényszerítse. De

miért csüggedjünk? Miért ne reméljük a jobbat?

--Ön a jobbat reméli?--kérdé mohón Sándor.

--Remélem, de biztosat nem mondhatok,--felelt kitérőleg a plébános. Újra

csak oda térek vissza; ha bizonyosat akar tudni, forduljon a

legilletékesebb forráshoz.

--De mikor úgy félek a lesujtó választól,--mondá Sándor, újra visszatérő

csüggedéssel.--Ez a bizonytalanság bármilyen kínos, mégis van benne

valami édes, mert egy-egy pillanatra mégis fölvidámít a remény. De a

rideg valóság, a kérlelhetetlen, visszavonhatatlan

megtagadás--nem--ennek nem merem kitenni magamat.

--Soha sem tapasztaltam, de mindig hallottam, hogy a szerelmesek

gyávák,--felelt a plébános vállat vonva,--hanem ilyen gyáva szerelmest

még soha sem láttam.

--Gyáva, gyáva!--mondá Sándor elpirulva.--Épen ebből láthatja, hogy

igazán szeretem. Elégszer voltam bátor ott, hol nem szerettem; az igaz

szerelem, úgy látszik, gyávává teszi a szívet. Hiszen még azt sem tudom,

nem jövök-e későn, nem szeret-e már más valakit Klára?

--Biztosítom, hogy nem!--kiáltott a plébános szokatlan erélylyel. Nem

szeret, senkit sem szeret. Szíve egészen szabad, ha csak ön nem vette

még be.

--Megkérdem, megkérdem tőle, minél előbb,--mondá Sándor, kinek

csüggedése, a szerelmesek örök törvénye szerint, egy pillanatra ismét a

reménynek hagyott helyet.

--Ha akarja, ezt még ma vagy holnap megteheti. Kocsim készen áll, be

kell rándulnom a templomszentelés ügyében a székvárosba. Jőjjön velem,

ott tisztába jöhet mindennel. Klára több nap óta itt van atyjával, ki a

püspöki kápolna képeit javítja. Ha kedve van velem jönni, siessen haza,

készüljön fel, félóra múlva udvarán leszek kocsimmal.

Így történt, hogy mialatt Atlasz úr a vasútnál várta másik két

gyermekét, kiknek segítségével meg akarta akadályozni Sándor házasságát,

ez épen akkor indult leánykérő útjára.

Ugyanabba a fogadóba szálltak, hol Boglár Kálmán lakott leányával. A

főpinczér, ki mint régi ismerősét üdvözölte a plébánost,

kérdezősködésére azt válaszolta, hogy Boglár úr Bogdán kanonoknál

ebédelt s még nem tért haza. A kisasszony itthon maradt, szobájába

vitette az ebédet s most ott van.

--Mintha csak mi rendeztük volna el az egész helyzetet,--szólt a

plébános Sándorhoz.--Nekem úgy is beszédem van Bogdán kanonokkal,

egyenesen oda sietek hát; ön pedig szedje össze bátorságát, menjen be

Klárához, beszéljen vele őszintén, s remélem, mire visszajövök, mindent

rendben fogok találni.

És valóban rendben talált mindent. Mikor egy óra múlva a két Boglár

visszatért a fogadóba s benyitott a szobába, Klára vidáman, boldogan

lépett atyja elé és Sándort, kinek arcza sugárzott a boldogságtól,

kezénél fogva hozzája vonta e szavakkal:

--Van szerencsém bemutatni vőlegényemet.

Hogyan jutottak ide? Sándor maga legkevésbbé tudta volna megmondani.

Minden, a mi történt, úgy kavargott fejében, mint valami zűrzavaros

álom, melyből egyszerre napfény, madárdal, meleg tavaszi szellő ébreszti

föl. Homályosan emlékezett arra, hogy midőn félénk kopogás után a

szobába lépett, Klára meglepetve, örvendve ugrott föl az asztal mellől s

oly őszinte mosolylyal nyújtott neki kezet, hogy egyszerre csodálatos

módon megszállta a bátorság és beszélni kezdett. Hogy mit beszélt össze,

azt nemcsak most nem tudná megmondani, de akkor sem tudta. Eleinte úgy

rémlett szemének, a leány sem értette, s meglepetve, csodálkozva nézett

rá; de utoljára mégis megértette és kezét nyújtotta feléje. «Hiszi-e,

hogy boldoggá fogom tenni?» ... mintha ezt kérdezte volna tőle; de azt

már nem tudta, mit felelt rá, csak arra emlékezett még, hogy magához

vonta kezét és átölelte derekát, és a leány vállára hajtotta fejét, s

könnyezve és mosolyogva mondta: «Ki hitte volna, hogy a jó pajtásságból

szerelem legyen?»

Boglár Kálmán hangos örömmel üdvözölte leánya vőlegényét és jókedvű

czélzásokat tett a sok vadászatra, melyet együtt végeztek s utoljára is

egymást lőtték sziven. De azután elkomolyodott, s nála szokatlan

ünnepélyességgel monda:

--Gyermekeim, az én megegyezésem és áldásom még nem elég. Ne feledjük,

hogy Sándornak is vannak szülei. Azt kérdem tehát tőled, fiam: tudják-e

ők is e szép szándékodat és biztos vagy-e megegyezésökről?

--Tudják,--felelt Sándor és igazat is mondott. A kérdés második részére

azonban csak kitérőleg mert válaszolni:--és sokkal jobban szeretnek

engem, hogysem megtagadnák tőlem megegyezésöket és áldásukat.

Klára nem is nagyon figyelt e szóváltásra s eszébe sem jutott, mélyebben

behatolni e kérdésbe vagy ki nem elégítőnek találni Sándor kitérő

válaszát. Azon idő alatt, melyet a tiszavégi kastélyban töltött, ő is

egészen belejutott az ott uralkodó áramlatba, mely határozottan

kedvezőtlen volt az öregek tekintélyének, s abból állt, hogy mindenki

Sándort tekintette az igazi úrnak s nem igen vette számba az öregeket.

Atlasz úr és neje rajongó szeretetökkel magok adták erre a legfőbb

példát s nem gondolták meg, hogy az így fölállított helyzet majd akkor

is megtartja erejét, mikor akaratuk összeütközésbe jöhet Sándoréval.

Klára így találta a helyzetet, így szokta meg, s a nélkül, hogy

tiszteletlenséggel viseltetnék Sándor szülei iránt, egyszerűen nem

gondolt reájok s eszébe sem jutott, hogy beleegyezésök egyáltalában

kérdésbe jöhetne, mikor Sándor akaratáról van szó.

Igen világosnak és természetesnek találta tehát Sándor feleletét s nem

is törődött vele többé. Még azon sem ütközött meg, midőn a plébános,

atyjának régi jó barátja, csaknem testvére, kit gyermekkorától

megszokott nagybátyjának tekinteni, azt mondá, hogy legjobbnak tartja,

ha holnap rögtön megesküsznek és Sándor őt már mint nejét viszi haza.

Eredetinek találta e gondolatot, mely már azért is megnyerte tetszését,

mert eltért a közönséges chablontól. Mi természetesebb, mint hogy a kik

szeretik egymást, minél előbb egymásé legyenek, ha nem függ mástól, csak

saját akaratuktól és nem kell legyőzniök semmi akadályt? Azt a

nyárspolgárias szokást, hogy a menyasszony hónapokon át járjon lesütött

szemmel a boltokba bevásárolni és elpirulva fogadja az udvarias

boltoslegények szerencsekívánatait, mindig nagyon nevetségesnek találta.

Csak akkor ötlött egy pillanatra eszébe, hogy e sietős és titkos

házasságkötésnek oka talán Sándor szüleinek ellenzése lehetett, midőn

azt a lesújtó hatást látta, melyet a plébános felköszöntője férjének

családjára gyakorolt. De ez is könnyű, elfutó felhő volt; gondtalan,

gyanútlan lelke gyorsan lerázta magáról a kellemetlen benyomást, s

egészen természetesnek, őszintének, mintegy köteles szentesítésnek vette

azt az ölelést, melylyel férjének atyja keblére fogadta s ezzel

kifejezte teljes megnyugvását.

Pedig Atlasz úr nem nyugodott meg. És ha talán félénkség vagy fiának

szeretete el is némította volna, voltak mellette, a kik fölnyissák

száját és elhitessék vele, hogy épen fia iránt való szeretetből nem

szabad megnyugodnia.

Mialatt a vendégek ebéd után kisebb-nagyobb csoportokra oszlottak s vagy

a kertben vagy a termekben sétáltak, mulattak, játszottak, beszélgettek,

s Klára egészen természetesen és könnyedén átvette a háziasszonyi

tisztet, mintha már évek óta belegyakorolta volna magát, és Sándor

férfi-vendégeinek különféle mulatságáról gondoskodott s egy négyes

tarokk-parthiet állított össze az apát-kanonok úr számára: Atlasz úr

szobájába vezette az öreg asszonyt s rendes székébe ültette az ablak

mellé, hol bőséges mulatsága akadt az úri fogatok szemlélésében. Sándor

házasságáról egy szót sem szóltak; az öreg asszonyság meg volt rémülve s

néha-néha egy félénk pillantást vetett férje arczára, mintha a jeladást

várná. De Atlasz úr néma és komor volt s szó nélkül kiment a szobából.

Az ajtó előtt Góg Ferenczczel találkozott, ki leskelődni látszott rá. Az

érdemes férfiú vállai füléig föl voltak húzva s arcza a legmélyebb

fájdalmat fejezte ki.

Megragadta Atlasz úr kezét s hosszasan, kimondhatatlan részvéttel rázta,

mintha nem találna szavakat e nagy szerencsétlenségben. Hallgatva mentek

tovább a tornáczon s Atlasz úr keserű arczczal figyelt az épület túlsó

szárnyából áthallatszó zajra. Góg Ferencz fájdalmasan vonaglott és fejét

rázta.

--Szép toastot mondott a plébános úr, száz esztendeig éljen,--mondá

végre Atlasz úr.

--Szegény húgom! szegény Lilla!--nyögött Góg Ferencz.--Ha a villám

sújtotta volna, nem lehetett volna úgy megdermedve. Eleinte attól

féltem, eszét veszti nagy fájdalmában. De a szívét elvesztette, ah!

örökre elvesztette.

Ezalatt Atlasz úr szobájához értek. Góg Ferencz meggörnyedve nyitotta ki

az ajtót s engedelmet kért, hogy beléphessen és csendes magányban

átengedhesse magát nagybátyai szíve fájdalmának.

A szobában találták Manót és Eveline grófnét.

Manó a pamlagon ült s lábait az asztalra tette. E kaszinói helyzetben

egymás után csavargatta a papiros-szivarkákat és oly csípős füstöt

terjesztett el a szobában, hogy az ember szeme könnybe lábadt tőle.

Nagyon rosszkedvűnek és idegesnek látszott s lábával dobolt az asztalon.

Eveline az ablakmélyedésben állt és szemeit törölte. De a könnyeket nem

csupán Manó csípős szivarfüstje facsarta szeméből; lángoló arcza,

reszkető ajkai azt mutatták, hogy a grófné keblében hatalmas vihar

tombol.

--Na?--mondá Atlasz úr, a mint megpillantá gyermekeit.

--Na!--felelt Manó és új szivarkát csavart magának.

--Ott hagytuk a vendégeket,--mondá Eveline grófné, újra könnyekre

fakadva haragjában.--Reánk ott többé nincs szükség, mi semmit sem

számítunk. Én legkevesebbet számítok; ott van már az egyetlen, az igazi

háziasszony, észre sem veszik az én távollétemet.

Atlasz úr keserűen sóhajtott ez ingerűlt szavakra. Góg Ferencz nagyokat

nyögött s feje egészen elveszett vállai között.

--A levelet! Miért nem mutattad meg a levelet?--kiáltott Manó, idegesen

dobolva lábával az asztalon.

--Micsoda levelet?--kérdé Góg Ferencz, fülét hegyezve.--Bocsánatot kérek

tisztelt szomszéd uraim és méltóságos grófné,--folytatá előre lépve s

kimondhatatlan részvéttel nézve egymás után az Atlasz-család jelenlévő

tagjaira,--bocsánatot kérek, ha szavaim talán némi illetlen

kiváncsiságot látszanak kifejezni. Méltóztassék elhinni, nem a

kiváncsiság, hanem a legtisztább rokoni indulat rúgója kérdésemnek.

Igen, újra kimondom, s vágjanak bár izekre vagy űzzénnek örök

számkivetésbe, nem vonom viszsza kifejezésemet, a rokoni indulat. Én a

kitűnő Atlasz-család rokonának tekintem magamat, lélekben, szellemben.

Családi körünkben nyilt titok, hogy szeretett Lilla húgom, a milliomos,

és, nagybátyai elfogúltság nélkül mondva, valóban szép özvegy, mély és

kiirthatatlan szerelemmel vonzódik szerencsétlen eltévelyedett

Sándorunkhoz, s eltökélt szándéka volt nejévé lenni, kinek én ekképen

szerető nagybátyja lettem volna. És bármi csapást mért reánk a

sors--nem, nem a sors, hanem a hierarchiával szövetkezett proletariátus

cselszövénye--húgom szerelme örök és változatlan s én lélekben síromig

nagybátyja maradok szegény Sándorunknak.--E szent rokonsági kapocsnál

fogva bátor vagyok újra kérdeni, minő levél az, melyet meg kellett volna

mutatni?

--Itt van, ez a levél,--mondá Atlasz úr, kinyitva nagy tárczáját s

átnyújtva az ügynök levelét, melyet Góg Ferencz mohón kikapott kezéből s

nagy figyelemmel végig olvasott.

--Ezt a levelet,--mondá aztán igen ünnepélyes hangon,--nemcsak meg

kellett volna mutatni, hanem ezután is meg kell mutatni. Itt egy iszonyú

csalás esete forog fenn, melyet mi jogtudósok úgy nevezünk, hogy: error

in qualitate personae. Szerencsétlen Sándorunk nem azt vette el, a kit

gondolt, azaz helyesebben kifejezve, nem olyant vett el, a milyent

gondolt, s önnek atyai kötelessége, fölnyitni szemét szegény elámított

fiának.

--Én is azt mondom,--tevé hozzá Manó, fölkelve a pamlagról.

--Csalók iránt nem tartozunk semmi kimélettel,--mondá Eveline

grófné.--Föl kell nyitni Sándor szemeit.

--Föl fogom nyitni Sándor szemeit,--fejezé be Atlasz úr teljes

meggyőződéssel.--Csak megvárom, hogy az apát-kanonok elutazzék, mert úgy

vettem észre, hogy ő is, meg a plébános is nagyon örültek Sándor

házasságának, s én nem akarom megharagítani a papokat.

--A hierarchiát tiszteljük, míg az oltárnál marad,--mondá Góg

Ferencz,--de nem tűrjük, hogy családi ügyeinkbe avatkozzék. Ez

legnagyobb vívmánya az újkori civilisatiónak. De jól van, várjuk meg a

nagyságos apát-kanonok úr elutazását, annál inkább, mert vele

valószínüleg elutazik e szerencsétlen nő atyja is, a dilettáns festő

művész, és ő sem lesz útunkban.

--Elutazik!--kiáltott Atlasz úr keserves arczczal.--Van is eszében!

Attól félek, hogy örökre itt marad s az én pénzemen játsza az urat.

Ismerem már ezt az ingyenélő népet.

--Bízd csak reám ezt az embert,--mondá Manó henczegve.--Majd megértetem

vele finoman és aristokratikus módon, hogy elég volt egy

koldus-tarisznyát akasztani nyakunkba. Jót állok róla, hogy holnap ő is

itt hagyja a házat.

Manó be is váltotta szavát. Másnap dél felé, midőn Bogdán kanonok

kijelenté, hogy ebédre nem marad itt, hanem rövid villás reggeli után

haza utazik: karon fogta Boglár Kálmánt és egy kis sétára hívta a

kertbe.

--A kanonokkal utazol?--kérdé Manó, a mint a kertbe értek.

--Nem,--felelt Boglár csodálkozva.

--Úgy hát velem jösz a vasúton? Az esti vonattal indulok

Budapestre,--folytatá Manó.

--Ejnye be sürgősen gondoskodol elutazásomról,--mondá Boglár Kálmán

nevetve.

--Azt gondoltam, hogy sietni fogsz elhagyni apám kastélyát, mivel már

nincs több reparálni való kép a faluban,--felelt Manó finoman és

aristokratikusan.

Boglár Kálmán meglepetve nézett az előkelő fiatal úrra; arcza egy

pillanatra elkomorodott, de csakhamar visszanyerte rendes kifejezését s

mosolyogva felelt:

--Az én mesterségem nemcsak képek festése, hanem lovak idomítása is. De

ha te még ma elutazol, úgy valóban nincs itt többé semmi dolgom.

Ezzel megfordúlt s egy platánfa tövében hagyta az elegáns fiatal urat, a

ki bamba képpel bámult utána s azon törte fejét, sértés vagy bók volt-e,

a mit hallott. Még nem jött tisztába e fontos kérdéssel, mikor Boglár

Kálmán már eltűnt szeme elől s belépett a kastély ajtaján.

A lépcsőn a plébánossal találkozott, ki eljött, hogy jelen legyen Bogdán

kanonok ünnepélyes búcsúján.

--Jó hogy talállak, papom,--mondá Boglár Kálmán, barátja karjába öltve

karját.--Valami fölfedezést tettem. Úgy látszik, nem vagyok szívesen

látott vendége az Atlasz-családnak.

--Csak ma fedezted föl?--kérdé a plébános nyugodtan.--És mi vezetett e

nagy fölfedezésre?

--Épen most adta ki útamat a henczegő Manó, s van okom hinni, hogy apja

megbízásából tette.

--Hát aztán? Mi közöd hozzájok? E ház ura Sándor, és ő szívesen lát,

arról meg lehetsz győződve.

--Hohó! nem úgy vagyunk. Te mindig csak a patrónust látod s neked könnyű

csak Sándort venni tekintetbe. De én itt nem a patrónus, hanem a házi úr

vendége vagyok.

--Az öreget itt nem szokás figyelembe venni.

--Eddig én sem vettem, mert eszembe sem jutott, hogy nem látna a

legnagyobb szívességgel. De most már tudom, hogy terhére vagyok, és ez

egészen más dolog.

--El tudnád hagyni leányodat?

--Klárát nem féltem. Fönn tudja ő magát tartani s boldogságára nem

szükséges az én segítségem. Férje szereti, erről meg vagyok győződve, s

ő is szereti férjét. Az esküvő előtt komolyan beszéltem vele, s tudom,

hogy nem érdekből ment a fiúhoz. Nem hittem volna, de igaz. Egyenes,

becsületes, őszinte fiúnak ismeri, s ez nyerte meg szívét. Elég az

hozzá, szeretik egymást, s ez elég Klárának, hogy ha a család nem is

fogadta nagy örömmel keblébe, föntartsa állását s boldog legyen. De

jelenlétemmel nem akarom bonyolúltabbá tenni helyzetét s megnehezíteni

küzdelmét. Elmegyek s élek tovább a magam módja szerint. Különben itt

maradsz te, s ha valaha szükség lesz reám, mindig ide szólíthatsz.

Ezalatt fölértek az emeletre. A plébános az ebédlőbe ment, hol a kanonok

jelentékeny villás reggelivel erősítette magát a nehány órai kocsizásra.

Boglár Kálmán leányának szobájába sietett.

Klárát meglepte és elszomorította atyjának szándéka. Soha sem gondolt

arra, hogy elváljanak egymástól; legkevésbbé most, midőn hányódott

életök után biztos és állandó révbe jutottak. Bizonyára szerelemből lett

Sándor nejévé, s maga az a gondolat, hogy atyjának nyugalmas életet

biztosítson, soha sem bírta volna arra, hogy szerelem nélkül kezét

nyújtsa valakinek; de szerelmi boldogságát emelte és tökéletessé tette,

hogy apja is osztozni fog jólétében és nyugalmában. Atyja azonban

könynyedén, mosolyogva felelt ellenvetéseire. Soha sem gondolt arra,

hogy állandóan leányának falusi magányában maradjon. Sokkal öregebb már,

hogysem megszokott életmódjával föl tudna hagyni, s azt hiszi, meghalna,

ha mindig egy helyben kellene maradnia. Már ő csak ezután is utazgatni

fog egyik barátjától a másikhoz, s vendég lesz ezután is mindenütt, mint

eddig volt. Most is több felé várják, hova eligérkezett; ha majd

leányára kerül a sor, őt is meg fogja látogatni, de csak mint vendég,

mert máskép nem tudna élni. Ne Jegyen hát leánya sem önző s hagyja őt a

maga módja szerint boldogúlni.

Klárának meg kellett ebben nyugodnia, de mégis könnyezett a szeme, midőn

atyjától, életében először, hosszú időre elbúcsúzott. Annál jobb kedvű

volt Boglár Kálmán; nevetve ölelgette meg Sándort, a ki legalább nehány

hétre akarta itt tartóztatni, s kijelenté, hogy a legrosszabb ízlésnek

tartja, ha a szülők épen mézes heteikben alkalmatlankodnak

gyermekeiknek. Atlasz úrtól s az egész családtól is a legvidámabb

hangulatban búcsúzott el, s Klárának el kellett hinnie, hogy valóban

önzés volna tőle, ha visszatartaná atyját kalandos, vándorló életének

folytatásától.

Atlasz úr arcza is földerűlt, midőn saját szemével meggyőződött, hogy

Boglár Kálmán úti ládája is föl van csatolva a kocsi bakjára, mely az

apát-kanonok urat a városba fogja vinni. Jó kedvében annyira ment, hogy

majdnem kezet csókolt Bogdán kanonoknak, midőn ez kenetes

ünnepélyességgel búcsút vett az Atlasz-családtól s megáldotta valamennyi

tagját, még azokat is, kiknek megáldására nem bírt hivatalos

fölhatalmazással. A kocsis lovai közé csapott, az apát-kanonok gyűrűs

kezével intett, Boglár Kálmán kendőjét lobogtatta s egy utolsó mosolygó

pillantást küldött leánya könnyes szemébe, s a hintó tova robogott, és

az Atlasz-család egyedűl maradt a kastélyban.

Miután a plébános is a falu felé indúlt, Atlasz úr komoly arczczal

megfogta Sándor kezét és szobájába vezette. Betette az ablakot, becsukta

az ajtót, s fiának csodálkozó tekintetére zsebébe nyúlt s kivette onnan

a sokszor szerepelt nagy bőrtárczát.

--Fiam,--kezdé ünnepélyes hangon s öntudatlanul utánozva Bogdán kanonok

imponáló modorát,--te minket tegnap megleptél, nagyon megleptél.

--Eh, atyám!--vágott közbe Sándor,--ezen már túlestünk. Klára nőm lett,

te megáldottad, minek kezdjük újra az alkudozást?

--Kezdjük újra az alkudozást? Ki akarja kezdeni az alkudozást?--kiáltott

Atlasz úr, egyszerre kiesve kanonoki tónusából.--Én csak azt mondom,

hogy te olyan hirtelen leptél meg engem a feleségeddel, hogy nem

nyithattam ki a szemedet az esküvő előtt. Apai kötelességemet teljesítem

tehát, midőn kinyitom szemedet az esküvő után.

--Kinyitod a szememet?--kérdé Sándor, roppant csodálkozással.--Mit

értesz ez alatt?

--Olvasd el ezt a levelet, aztán meg fogod látni, mit értek ez alatt.

Sándor átvette a levelet és olvasni kezdte. Arczán eleinte csak

kíváncsiság látszott, de a mint vége felé közeledett, elsápadt,

szemöldei összehúzódtak s a papir reszketett kezében. Oly tekintettel

emelte szemét apjára, hogy Atlasz úr megijedt s szinte megbánta, hogy

felnyitotta fia szemét.

--Ki írta ezt a levelet?--kérdé Sándor rekedten.

--Alá van írva a neve,--felelt Atlasz úr félénken.

--Jer velem,--mondá Sándor, megragadva apja kezét és az ajtó felé vonta.

De a mint a tornáczra léptek, megállt, mintha más jutott volna eszébe.

Melle erősen zihált, homlokán kiütött az izzadság.

--Nem, nem hozzá,--mormogott, mintegy magához beszélve.--Előbb

világosság kell, meggyőződést akarok. Hazugság, nem lehet más! Tudom

már, kitől kérjek magyarázatot.

--Jer velem,--folytatá, ismét megragadva apja karját s lesietett vele a

lépcsőn.

--Hova megyünk?--kérdé Atlasz úr aggódva.

--Menjünk, menjünk!--sürgeté Sándor izgatottan, mintha nem is hallotta

volna apja kérdését. Atlasz úr nem mert többet szólni s néma rettegéssel

haladt fia mellett.

Átmentek a kerten, s a nyárfáktól szegélyezett úton a faluba jutva,

addig meg nem álltak, míg a plébániára nem értek. A plébános irodájában

volt, s ijedten s meglepetve ugrott föl íróasztalától, midőn a két

Atlasz szobájába lépett és meglátta Sándor dúlt arczát.

--Uram,--kezdé Sándor, alig véve lélekzetet, s a gyors menéstől és

indulattól szakadozott hangon,--ön kezdettől tanúja és meghittje volt

szerelmemnek és segítségemre volt, midőn Klárát nőmmé tettem. Azt is

tudom, hogy Boglárékat régóta ismeri, s e levélből meggyőződtem, hogy

közelebbi viszonyban áll velök. Önnek tudnia kell mindent, mi rájok

vonatkozik, s kötelessége, nekem magyarázatot adni.

--Mindenre kész vagyok magyarázatot adni,--mondá a plébános

csodálkozva.--Parancsoljon velem.

--Klárát rágalmazták,--esküszöm, csak rágalomnak tartom,--nem tudom, nem

akarom hinni, hogy könnyelmű volt, hogy megcsalt, elámított, hogy

őszinte, szerető szívembe lopta magát, csak azért, hogy palástot

borítson becstelenségére. Rágalom, hazugság; de a rágalom tövist vert

szívembe, s önön áll, hogy kihúzza belőle.

--Mit jelent ez?--kiáltott a plébános fölháborodva.

--Olvassa el ezt a levelet,--mondá Sándor,--s azután feleljen.

A plébános elolvasta a levelet, összehajtotta és asztalára dobta.

--Ki tette önnel azt a rossz tréfát,--kérdé haragosan,--hogy kezébe adta

ezt a levelet?

--Atyám. Ő tudakozódott Boglárék felől ügynökénél s ezzel a válaszszal

akarta megakadályozni házasságomat.

--Miért nem mutatta meg hát e levelet az esküvő előtt?--kérdé a

plébános, vállat vonva.

--Hogy mutattam volna meg az esküvő előtt, mikor nem híttak meg a

lakodalomra?--kiáltott Atlasz úr egyszerre ijedt és bosszús hangon.

--Nem arról van most szó,--vágott közbe Sándor,--hanem arról, tud-e ön e

rágalomról valamit és kész-e róla fölvilágosítást adni?

--Kész vagyok,--felelt a plébános.--Üljenek le és hallgassanak meg

nyugodtan. Biztosítom, hogy nyugodtan hallgathatnak. Két évvel

ezelőtt,--mint e levél is mondja, Klára jegyben járt egy fiatal

emberrel.

--Mi a neve?--kérdé Sándor.

--Nem hiszem, hogy ez életben valaha találkozhatnék vele. Azóta, a mint

tudom, tönkre ment, elzüllött, elaljasodott. Régi ismerősei egészen

elvesztették szem elől, csak néha-néha jön felőle valami hír, hogy

közönséges kalandor lett s egészen elmerült a fővárosi társadalom

posványába.

--Mi a neve?--ismétlé Sándor, türelmetlenül.

--Lándsa Jenő,--felelt a plébános.--Ez az ifjú akkor a legjobb

társaságban élt s csillogó külszínével még el tudta ámítani a világot.

Klára a gyermekleány rajongó szemével nézett reá és boldog volt, mikor

megkérte kezét. Egy pár hétig jegyesek voltak. Mindenütt együtt látták

őket, a miben semmi feltűnőt sem találhatott az, ki ismerte Klára

gyanútlan lelkét, önálló, csaknem férfias nevelését. Emlékezhetik, ön

iránt is így viselte magát, ismeretségök első napjától fogva;

akárhányszor lovagoltak, vadásztak egyedül a nélkül, hogy ön ebben

valami feltünőt látott volna s ne találta volna egészen természetesnek.

--Én akkor még nem szóltam neki szerelemről,--mondá Sándor

elgondolkozva.

--Mondja inkább, hogy becsületes ember volt,--s nem élt vissza a

helyzettel, melyet ez ártatlan lélek gyanútlan fesztelensége teremtett.

Lándsa Jenőnek, a mint utólag megtudtuk, soha sem volt komoly szándéka

Klárát nőül venni. Az egész eljegyzési játék egyszerűen arra szolgált,

hogy közelébe férhessen. Fogadott czimboráival, hogy diadalmaskodni fog

Klárán. Egy este elrejtőzött szobájában, s midőn a leány már bezárkózott

és nyugalomra készült térni, rá támadott, vakmerően, szemtelenül,

erőszakosan. De rosszúl számított. Klárának nemcsak modora, szokásai,

kedvtelései voltak férfiasak, hanem ereje is. Nem sikoltott, nem ütött

zajt, hanem úgy eltaszította a nyomorúltat, hogy a földre bukott. Azután

fölkapta pisztolyát s azzal fenyegette, hogy rögtön lelövi, ha el nem

hagyja szobáját. Lándsa ijedtében, vagy inkább számításból, az ablakon

ugrott ki. Czimboráinak, kik az utczán lesték kalandja végét, úgy

látszik, oly módon adta elő a dolgot, mintha megnyerte volna fogadását;

legalább mint később megtudtuk, s e levélből is látom, ez a pletyka

terjedt el. A valóság az, hogy Boglár Kálmán másnap megvívott a hitvány

emberrel és súlyosan megsebesítette. Azután nem hallottunk többé felőle;

csak azt tudom, hogy nemsokára utolérte a nemezis, lassankint kiszorúlt

a tisztességes emberek társaságából s végre egészen elaljasodott.

Sándor sokáig hallgatott. Mellére hajtott fővel, mozdulatlanul ült

székén s öntudatlanul jártatta újjait az asztalon. Végre föltekintett s

komoran kérdé:

--Miért nem mondták meg ezt nekem az esküvő előtt?

--Mit mondtak volna meg?--kiáltott a plébános föllobbanva.--Az önérzetes

nő köteles megvallani leendő férjének, ha folt van multján, ha tévedés

emléke nyomja lelkét. De mi volt itt megvallani való? Vagy talán nem

hisz szavamnak, nem tartja ártatlannak Klárát?

--Igen, igen, igaz, ő ártatlan, köszönöm a felvilágosítást,--mondá

Sándor, lassan fölemelkedve székéről.--Hallod, atyám, Klára ártatlan!

Hála istennek! Szót se többet erről a levélről! Vigyázz, Klára meg ne

tudja, hogy kételkedünk benne!

De arczán nem látszott az a megnyugvás, melyet szavai fejeztek ki. Midőn

kezét nyujtá a plébánosnak, az hideg volt, mint a jég, és szemét

komoran, elgondolkozva szegzé a földre. Lassan, nehéz léptekkel ment ki

a szobából, minden további szó nélkül. Atlasz úr fölugrott és fia után

akart sietni, de a plébános az ajtó elé állt és elzárta a menekülés

útját.

--No, Atlasz úr,--mondá komolyan,--büszke lehet rá, hogy ma olyan bakot

lőtt, a milyen csak nagy ritkán kerül a vadász csöve elé.

Atlasz úr mindig félt a plébánostól s nem szeretett vele vitába

bocsátkozni. Most is kényelmetlenül feszengett előtte s nem tudta,

melyik lábára támaszkodjék, de arczán mégis látszott valami daczos

kifejezés, melyet máskor nem mert volna mutatni.

--Bakot lőttem? Micsoda bakot lőttem?--mondá morogva.

--Azt hittem, megelégszik azzal az egy bakkal, melyet kedves Manó fia

által lövetett, midőn Klára atyját csaknem kidobatta házából.

--Vagyok talán köteles eltartani a Klára egész atyafiságát?--kérdé

daczosan Atlasz úr.

[Illustration: --Nem tartja ártatlannak Klárát?]

--Boglár Kálmán nem szorult arra, hogy ön eltartsa; de Sándor fia

rászorult volna, hogy neje ne veszítse el atyját, a ki legjobb

védelmezője, őre lett volna nyugalmuknak, boldogságuknak. Ön nem akarta.

Jó. Bakot lőtt vele. De miért nem elégedett meg ezzel? Miért akarja

erővel boldogtalanná tenni fiát? Nem vette észre, hogy Sándor féltékeny

természetű? E vészes szenvedély eddig szíve mélyén pihent, de az ön

szerencsétlen baklövése fölébresztette, s ha a szörnyeteg fölébredt,

akkor ordít és zsákmányt keres. Ki számíthatja ki, mi lesz ennek

következménye? A férget beültette fia szívébe, és ki tudja, nem fog-e

oly nagyra nőni, hogy megőrli szívét és elpusztítja nyugalmát,

boldogságát?

--Apai kötelességemet tettem,--felelt Atlasz úr megátalkodottan.

--Az apa kötelessége nem az, hogy boldogtalanná tegye fiát.

--A főtisztelendő úr úgy bánik velem, mintha én volnék egy rossz

apa,--felelt Atlasz úr, egyre merészebben,--pedig én jobban tudhatom,

mert nekem van három gyermekem és a főtisztelendő úrnak egy sincs. És

mindenki, a kinek van esze, azt mondta, hogy apai kötelességem fölnyitni

Sándor szemét.

--Ugyan ki mondta?

--A leányom, az Eveline grófné, meg a Manó fiam, meg a Góg Ferencz

uraság--

--Micsoda!--kiáltott a plébános, most igazán haragra lobbanva.--Még

ennek is megmutatta a levelet?

--Miért ne mutattam volna meg? A Góg Ferencz olyan, mintha volna

rokonunk és nagybátyja Sándornak, mert a húga, a szép gazdag özvegy,

szeretett volna Sándor felesége lenni,--bár lett volna,--tevé hozzá

Atlasz úr daczosan.

--Ennek ugyan megadta,--mondá a plébános boszúsan.--Megnyitotta

zsilipjét a legféktelenebb pletykának. Menjen, menjen Atlasz úr; hiába

mondja, hogy ön nem vadász. Három ilyen óriási bakot, a milyet ön lőtt

ma, a legügyesebb Nimród sem tudna egy nap elejteni.

Ezzel félre lépett az ajtóból, s Atlasz úr fölhasználva a támadt rést,

vadász-zsákmányával terhelten, de még mindig mogorva és daczos arczczal,

szó nélkül kiosont a szobából.

[Illustration]