VI.

(A családi tanács.)

Néhány nap mulva kétfelől is jött sürgöny Atlasz úrhoz, hogy küldje

hintóját a vasuti állomáshoz, egyfelől Manó, másfelől Eveline grófné

fognak megérkezni. Ugyanakkor levél is jött az ügynöktől, melyet Atlasz

úr nagy figyelemmel olvasott végig és sugárzó arczczal rejtett rengeteg

vörös bőrtárczájába. Ideje volt! Még csak két nap van hátra a nevezetes

névnapig, akkor telik le az egy heti határidő is; hanem ez a levél ki

fogja nyitni Sándor szemét. Szerette volna mindjárt oda adni neki; de

aztán meggondolta, hogy az ilyen szerelmes, tapasztalatlan falusi fiú

más szemmel látja a nagyvilági dolgokat, s meglehet, még annál inkább

megerősödik elhatározásában, ha a kellő előkészítés és magyarázat nélkül

ismeri meg a történt dolgokat; nem fog hát addig szólni neki, míg nem

tanácskozott a miniszteri titkárral és a grófnéval, kik jártasabbak a

nagy világ dolgaiban és jobban tudnak bánni az emberekkel. Nem szólt a

levél tartalmáról senkinek, még az öreg asszonyságnak sem, kinek

titoktartási képességéről alapos aggodalmai voltak.

A budapesti vonat, mely Manót hozta, mintegy négy órával előbb érkezett

meg a másiknál. Atlasz úr személyesen ment nagyúri fia elé; jól esett

lelkének, ha az állomás személyzete látja, mint csókol neki kezet az

elegáns fővárosi úr, s ha mindenkinek elmondhatja, az állomásfőnöknek

úgy, mint a jegyszedő szolgának, hogy az a finom úr, ki az első

osztályból fog kiszállni, az ő fia, a miniszter jobbkeze.

--Nyissák ki az ajtót! első osztály! szalonkocsi! ott néz ki a fiam az

ablakon!--kiabált Atlasz úr a korlát mellől, midőn a vonat dübörögve

megérkezett s nagy fújtatva megállt egy perczre e harmadrangú pusztai

állomáson.

Aztán mikor kinyitották a korlát ajtaját, maga futott a töltés mellé

rakott táskákért, s kikapkodta a szolga kezéből, mintha versenyezni

akarna vele a borravalóért. Az elegáns fiatal úr, ki a táskák nyomában

kiszállt a kocsiból, megcsókolta kezét, megölelte, és Atlasz úr

büszkeségtől sugárzó arczczal s könyektől csillogó szemekkel nézett

körül, nem csodálják-e a kocsi-ablakokból a többi utasok e megható

jelenetet s nem felejti-e el kötelességét a vonat személyzete a pillanat

benyomása alatt? De a vasúti menetrend nincs tekintettel a nagy emberek

magán dolgaira; a vonat füttyentett és tovább robogott, s Atlasz úr

egyedül maradi a vas-sínek közt fiával.

[Illustration: --Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik?]

--Na?--mondá az elegáns fiatal úr fölcsípve szemével üvegét s fitymáló

arczczal körültekintve.--Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik, hogy a

hintóba vigye podgyászomat? Te sem tudsz rendet tartani cselédeid közt,

öreg! Ott ülnek a bakon és hagyják, hogy az uraság hurczolja a táskákat.

Kedvem volna megbotozni e csőcseléket!

--Úgy-e, ez már igazi gavallér?--súgta Atlasz úr nagy büszkén a vasúti

szolga fülébe, kivel együtt vitte a podgyászt fia után.

Manó félrelökte ezalatt az ajtóból a néhány paraszt asszonyt, kik együtt

szálltak le vele a vonatról, s áthaladva a folyosón és nem viszonozva az

állomásfőnök köszöntését, ki kíváncsian várt Atlasz úr híres fiára a

bejárat mellett, parancsoló mozdulattal oda intette apja hintaját.

--Hallja maga, kocsis!--kiáltott nagy hangon,--máskor, ha az uraság

érkezik, ott tartsa az orrát és vigye utána a podgyászát. Érti?

--Én a lovaimat ott nem hagyom az Istennek sem,--felelt foghegyről a

kocsis.

--Fogja be a száját vagy megtanítom emberségre!--rivallt rá a fiatal úr

és gyorsan beugrott a hintóba.--Most pedig úgy hajts, hogy a lovaid hasa

a földet érje! Engem nem lehet elbolondítani, én értek a lóhúshoz.

--Talán azt mért az apja, mikor a mészárszéket árendálta,--dörmögött a

kocsis mogorván, oldalpillantást vetve a vasúti szolgára, ki vigyorogva

állt a hintó mellett.

--Így kell ezzel a néppel bánni, ha az ember jó szolgálatot

akar,--jegyzé meg Manó, kényelmesen hátra dőlve és az első ülésre rakva

lábait.--De te, öreg, nem tudsz parancsolni, nem tudsz tekintélyt

tartani. Huszárod van és nem hozod ki a léhűtőt a vasuthoz, hanem idegen

emberrel viteted utánam a podgyászt, a kinek külön borravalót kell adni.

Látod, ez a pazarlás, és nem az, mikor én grófi barátjaimmal a

kaszinóban kártyázom.

--Nyersz tőlük?--kérdé Atlasz úr, bámuló tekintetet vetve fiára.

--Nyerek, vesztek, a mint jön,--felelt Manó könnyedén.--Most újabban

vesztettem, még pedig sokat. De erről majd később beszélünk. Hát micsoda

bolond bogár bújt annak a Sándornak a fülébe, hogy egy semmit, egy

koldus leányt akar feleségül venni? Nem tudtad megértetni vele, hogy

neki kötelességei vannak családja iránt?

--Azért hivattalak le téged, hogy te értesd meg vele. Te sokkal szebben

és okosabban tudsz vele beszélni.

--Beszélek is! Nézze meg az ember! Miért nem vesz rólam példát? A

házasság üzlet, melyben a férj ad nevet, a nő ad pénzt. Ennél maradok,

ebből nem lépek ki. Mennél nagyobb a kereslet, mennél kisebb a kinálat,

annál jobban emelkedik a portéka ára. Százszor annyi leány van, a ki

férjhez kivan menni, mint férfi, a ki házasodni akar. Mi következik

ebből? Az, hogy a férj nagyon ritka és keresett portéka, s ehhez kell

mérni az árát. Én egy millión alul szóba sem állok. Ezt kell megértetni

Sándorral. Ő is megér egy félmilliót.

--Ezt a beszédet már szeretem!--kiáltott lelkesülten Atlasz úr.--Ha így

beszélsz Sándorral, bizonyosan megjön az esze.

--Meg kell jönnie. Nekem még nincs kedvem házasodni, ahhoz még nagyon

arany fiatalság vagyok; de Sándor falusi gazda, neki szüksége van

asszonyra. Meg kell házasodnia, de csak gazdag nőt vehet el. Ez az én

elvem.

--Az enyém is.

--Ha másért nem, érettem.--Én tartom fenn a nagyvilágban az Atlasz

nevet, én szerzek neki fényt és nimbust: kötelességtek gondoskodni, hogy

soha ki ne fogyjak a módokból. Mit tudna arról a világ, hogy létezik egy

Atlasz-család, ha a lóversenyeken nem mondanák: ez az Atlasz Manó lova,

fogadjunk az Atlasz Manó lovára; ha a színházban nem mondanák: ez a

páholy, a hol úgy lármáznak, az Atlasz Manó páholya; ha az utczán nem

mondanák: ez az elegáns kocsi, ezek a tüzes fekete lovak, az Atlasz Manó

fogata, térjünk ki gyorsan, mert eltapos? He? Atlasz Manó mindenütt! De

ez pénzbe kerül, sok pénzbe.

--Adok is annyit, a mennyi kell,--mondá büszkén Atlasz úr.

--Nem eleget. A bizonyság az, hogy adósságom van. Ha elég pénzt adnál,

nem csinálnék adósságot. Ez csak világos.

--Világos,--felelt Atlasz úr kissé elfintorítva arczát.--Megint

adósságot csináltál?

--Bagatell az egész,--felelt könnyedén Manó.--Ha elég pénzt adtál volna,

nem csináltam volna adósságot; mert magában az adósságcsinálásban én nem

találok élvezetet. Egy-két rossz este a kaszinóban, egy kis botlás a

lóversenyen, s mindjárt együtt van néhány ezer forint. Összeírtam, oh!

én pontos ember vagyok, nem hasonlítok azokhoz, kik az ablakon szórják

ki pénzüket. Oda haza majd átadom neked a lisztát. De mondom,

csekélység: ha jól emlékszem, alig tesz negyven vagy ötvenezer forintot.

--Jaj nekem! bizonyosan inkább ötvenezer lesz, mint negyven,--sóhajtott

Atlasz úr.--Harmadéve is annyit fizettem érted. De akkor könnyebb volt;

most rossz évek járnak, a termés gyönge, az árak alacsonyak, az amerikai

concurrentia agyon nyom. És most egyszerre fizessek ki ötvenezer

forintot!

--Épen azért kell Sándornak gazdag pártit tennie, hogy ne nyomjon agyon

az amerikai concurrentia.

--Ördög vigye az amerikai concurrentiát!--dörmögött boszúsan Atlasz

úr.--Ha te magadat egy millióra tartod, talán jobb volna neked is

megházasodni?

--Ezt az eszközt a végső kétségbeesés pillanatára tartom fenn. Egyelőre

gondoljunk arra, hogy Sándort kimentsük romantikus hálójából és józanabb

gondolkozásra tanítsuk.

A hintó behajtatott a kastély udvarára. Manó kiugrott s miután nagy

lármát csapott, hogy a cselédek nem futottak elő fogadására s halálosan

megsértette az udvaron ácsorgó Cserepes Andrást, kit minden teketória

nélkül félrelökött útjából, fölsietett a lépcsőn anyjához, ki az

ablakból leste érkezését.

Mialatt az öreg asszonyság kedvére gyönyörködött szép és előkelő fiában

s rögtön felpróbálta és magán tartotta az ajándékokat, melyeket a

fővárosból hozott számára, a csipkés fejkötőt és a nagy vörös

selyemkendőt, azalatt Atlasz úr bejárta az egész házat, Sándort keresve,

kit itthon hagyott, mikor a vasúthoz indult. János, az inas, egy ideig

nagy phlegmával nézte, mint jár gazdája föl és le a lépcsőkön, ki és be

a szobákból; végre, mikor már az istállóból is visszatért, rá kiáltott a

tornácz ablakából:

--Ha az ifjú urat keresi, azt izenteti, hogy nincs itthon.

--Hol van hát?--kiáltott vissza Atlasz úr.--Nem mondtam neki, hogy

megjön a bátyja, a Manó? Talán vadászni ment?

--Nem ment vadászni,--felelt János.--A plébános úr jött érte kocsiján és

elvitte.

--Hová?--kérdé ijedten Atlasz úr.

--Nem mondták, én meg nem kérdeztem,--viszonzá János, hosszút köpve az

ablakból, melyet aztán nagy lelki nyugalommal becsukott.

Atlasz úr megijedt. Ez a hirtelen elutazás, a plébános társaságában,

rosszat jelenthet. Meg kell tudnia, hova mentek. Sietett gyalog a faluba

s meg sem állt, míg a plébániára nem ért. Ott aztán megtudta, hogy a

plébános a székvárosba utazott, a püspökhöz, s csak búcsú napján fog

haza jönni. Ez kissé megnyugtatta Atlasz urat. Bizonyosan a

püspöksüveges kanonokért ment, ki a templomot föl fogja szentelni, és

Sándort, mint patrónust, azért vitte magával, hogy bemutassa a

püspöknek. Kár volt úgy megijednie. Sándor megígérte, hogy egy hétig

semmit sem fog tenni szerelme dolgában, s az ő szavában meg lehet bízni.

De mialatt a faluban járt és visszatért, eltelt az idő, s alig érkezett

udvarára, újra befogatott a hintóba s visszahajtott a vasúti állomáshoz.

--Most a vőmet, a Szádváry grófot, és leányomat, a grófnét várom,--mondá

az állomásfőnöknek.--He? Ennyi nagy úr is ritkán száll le ezen az

állomáson.

A megérkező vonatról azonban csak Eveline grófné szállt le, minden

kiséret nélkül. Szemei vörösek voltak és igen szomorúnak látszott.

--Baj van?--kiáltott ijedten Atlasz úr.--Hol van a gróf? Hol vannak a

grófi gyerekek, az én unokáim?

--Egyedül jöttem, nincs semmi baj,--felelt gyorsan Eveline.--Siessünk,

üljünk a hintóba, ne bámuljanak rám az emberek.

--Bámulnak, mert nem mindennap látnak grófnét,--mondá büszkén Atlasz úr,

karon fogva s a hintóhoz vezetve leányát.

De alig indultak meg a lovak, a mindenkitől megbámult grófné oda borult

apja vállára és hangos zokogásra fakadt.

--Seregeknek ura!--kiáltott rémülten Atlasz úr.--Mi történt? Meghalt

valaki?

--Mindnyájan egészségesek,--zokogott Eveline,--más a bajunk, a mi nagy

bajunk. Oh édes atyám, csak te segíthetsz rajtunk.

--Ha én segíthetek, akkor te ne sírj, mert bizonyosan segítni fogok.

Mondd hát gyorsan, mi a bajotok?

--Tönkre jutottunk,--súgá Eveline, sírástól akadozó hangon atyja fülébe.

Szerencse, hogy a hintó ajtaja be volt csukva, mert Atlasz úr bizonyosan

kiugrott volna belőle.

--Tönkre jutottatok!--kiáltá kimeredő szemekkel.--Seregeknek ura! Tönkre

jutottatok! Megbolondultam én, vagy visszafelé értem a szavakat? Mit

jelent az, hogy tönkre jutottatok?

--Azt jelenti, hogy birtokunk terhelve van adósságokkal s ha ki nem

egyezünk hitelezőinkkel, csődöt kérnek ellenünk.

--Tudom, hogy ezt nevezik tönkre jutásnak,--mondá Atlasz úr keserűen

szakértő tekintettel.--De azt kérdem, ti hogyan jutottatok tönkre?

Hiszen eddig mindig dicsekedtél, milyen jó gazda a gróf, a férjed.

--Épen ez volt a baj, hogy nagyon jó gazda akart lenni és nem értett

hozzá. Gyárakat állított és belebukott, mindenféle vállalatba fogott és

belebukott, mindennel speculált és mindenbe belebukott.

--Speculált!--kiáltott Atlasz úr elkeseredve.--Minek speculált? Nem volt

ő zsidó, hogy speculáljon. A grófnak az a hivatása, hogy urasan elköltse

a jószága jövedelmét. Miért nem maradt a hivatásánál? Minek avatkozott

abba, a mire nem született? Bah!

--Nagyon megszállta a nagyravágyás. Nem elégedett meg a birtokkal,

melyet te kiváltottál számára, s az a rögeszméje támadt, hogy mind azt a

jószágot visszaszerzi, a mi hajdan a Szádváryaké volt.

--És most elveszti azt is, a mit én visszaszereztem neki.

--Ha tönkre kell jutnia, azt mondta, főbe lövi magát,--kiáltott Eveline

újra kitörő zokogással.

--Szörnyűség!--kiáltott Atlasz úr, olyant szökve helyén, hogy erősen a

hintó födelébe vágta fejét.--Főbe lövi magát! Kitelik tőle, azért gróf.

Ha a zsidó tönkre jut, kezdi újra a batyúval, de a gróf főbe lövi magát.

Miért nem utánozza ebben is a zsidót, ha már a speculatióban utánozta?

Nagyszerű! No de ne sírj olyan görcsösen, emeld föl a fejedet és töröld

meg a szép szemedet. Tudod, hogy a te tátid nem hagy el téged. Mennyi az

adósságtok?

--A betáblázott követelés csak nyolczvanezer forint.

--Csak? Jaj nekem! Neked ez csak?

--Hiszen a jószág háromszázezret ér.

--Azért mégis rámehet a nyolczvanezer forintnyi adósságra, ha rossz

időben támadnak rá a hitelezők,--jegyzé meg Atlasz úr szakértő

fensőbbséggel.--Ezt én jobban tudom.

--Hanem...

--Micsoda hanem? Van még egy hanem is?

--A betáblázott követeléseken kívül van még férjemnek váltóadóssága is.

--Irgalmas Isten! hogy jutott hozzá?

--Értékesítni akarta erdőnket és parketgyárat állított. Az erdőt

kivágatta, de a parket nem ért semmit s a megrendelők nem fogadták el. A

pert elvesztettük, az erdő elpusztult, pénz nem volt. Férjemet más

kötelezettségek is szorították; szerződéseket kötött nagy

repczeszállításokra, melyeknek nem tudott megfelelni. Mindenfelől

szorongatták a pénzért, s ezt csak uzsorásoktól kaphatott. Egyik váltó

szülte a másikat és aztán ... de mit mondjam tovább? Hiszen tudod,

hogyan szokott ez történni.

--Tudom,--sóhajtott Atlasz úr,--ámbár én soha sem voltam uzsorás. Mennyi

hát az egész adósság?

--Kétszázezer forint, körülbelül.

--Körülbelül! Nagyszerű! Mikor azt mondják, körülbelül, akkor bizonyosan

van azon fölül. És én most fizessek! Honnan a pokolból fizessek?

--Ha te is elhagysz minket, édes atyám,--mondá Eveline újra görcsösödő

zokogással,--akkor elvesztünk. Férjem megöli magát. Ismerem, nem tudná

elviselni családjának másodszori bukását, és én két gyermekemmel

koldusbotot vehetek kezembe.

--Micsoda! Koldusbot az én leányom kezében, a kis Elemér gróffal és a

kis Alice grófnővel, az én unokáimmal! Még csak az kellene! Ne sírj már

na, mondtam, hogy a táti nem hagy el téged. Csakhogy az nem megy olyan

könnyen. Nekem sincs annyi pénz mindig a zsebemben, és még többet is

kell fizetnem. A Manó is csinált ötvenezer forint adósságot.

--Megint! Hogy mer az a fiú adósságot csinálni?--kiáltott Eveline

méltatlankodva.

--Ő játszotta Pesten a grófot és csinált adósságot. Mikor a grófok

akarnak zsidók lenni, akkor a zsidók lesznek grófok, és mind a ketten

csinálnak adósságot, és én fizetem ki. Úgy látszik, ez a világ rendje.

Ezt hívják átmeneti korszaknak. Majd ha jobban összeszoktak és mindegyik

tanult a másiktól valamit, akkor ez is jobban fog sikerülni; de addig

nincs más mentség, mint megfizetni a tanuló pénzt. Légy most nyugodt,

édes leányom. Majd ha itt elvégeztük a dolgunkat, magam megyek veled

Mátraaljára és beszélni fogok a hitelezőkkel. Ne félj, rendbe hozom a

dolgokat, nem lesz semmi baj. Töröld meg a szemedet, nehogy az anyád, az

öreg asszony, meglássa, hogy sírtál. Neki semmit sem szabad tudni. A

Manónak se szólj semmit a férjed adósságairól; mert ha megtudja, hogy

értetek kétszázezer forintot fizetek, kitelik tőle, hogy hamarjában még

csinál a magáéhoz százötvenezer forint adósságot. No, hála Istennek,

megérkeztünk. Szállj le a hintóból és menj föl édes anyádhoz, a ki ott

sír és integet az ablakban.--Uram ne hagyj el!--új fejkötő van a

fején,--én addig dolgom után nézek és estére majd tanácskozunk a legfőbb

bajról, Sándor szerencsétlen szerelméről.

Késő estig aztán nem törődtek semmi kellemetlen dologgal, hanem élvezték

a viszontlátás örömét. A nap az öreg asszonyságé volt; fia és leánya

körülötte ültek s beszéltek neki mesés dolgokat a maguk fényes életéről

és feleltek kifogyhatatlan kérdéseire. Az öreg asszonyság boldog volt;

csak azon búslakodott néha, hogy Sándor nincs jelen s nem láthatja

egyszerre mind a három gyermekét. Vacsorára is itt terítettek föl az

öregek szobájában s nem engedték, hogy a sújtásos inas szolgáljon föl az

asztalnál. Elvégezték azt ők maguk, mint hajdan, mikor a gyerekek még

kicsinyek voltak és nem csináltak adósságot. Nem is volt most sem az

adósságról semmi szó, talán el is feledkeztek róla, kivéve Atlasz urat,

ki egy-egy perczre mélyen elmerült s ujjain számítni látszott valamit,

mialatt Eveline gyermekeinek haladásáról és viseletéről beszélt anyjának

és Manó oly mulatságos anekdotákat mesélt, hogy az öreg asszonyság

könnye kicsordult a nevetéstől. Nagyon szerették egymást, annyi

bizonyos; s akármilyen hibáik és ferdeségeik voltak az életben és a

világgal való érintkezésben, a családi összetartás erős érzését semmi

sem ölhette ki belőlük.

Mikor az öreg asszonyság boldogan lefeküdt, Atlasz úr a maga szobájába

intette gyermekeit s gondosan bezárta maga után az ajtót.

--Hagyjuk az öreg asszonyt aludni,--mondá halkan,--ő úgy sem tudna

praktikus véleményt mondani, s reá nézve jobb, ha csak örömeinkben

osztozik, nem pedig bajainkban. De nekünk tennünk kell valamit, hogy

megmentsük Sándort.

Mind a két testvér a legerősebb szavakkal rosszalta Sándor méltatlan

szenvedélyét. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Sándornak csak

dúsgazdag nőt szabad elvennie, most még inkább, mint valaha. De hogyan

lehetne észre térítni, ha a szerelem annyira megzavarta? Ez a kérdések

kérdése.

Atlasz úr kinyitotta nagy bőrtárczáját és kivett belőle egy összehajtott

levelet.

--Írtam az ügynökömnek,--mondá Manónak nyújtva a levelet,--hogy tudjon

ki egyetmást erről a Boglár Kálmánról és leányáról. Az ügynök felelete

itt van. Olvasd fel fiam, s aztán majd meglátjuk, ki lehet-e ezzel

nyitni Sándor szemét?

Manó olvasni kezdte a levelet.

«Nagyságos úr!...»

--Ez én vagyok, hozzám czímezte a levelet,--szólt közbe Atlasz úr

elégedetten.

«Van szerencsém értesíteni,--folytatá Manó az olvasást,--hogy

megbízásában, bármennyire kívül esik rendes üzleti körünkön,

tehetségemhez képest eljártam. Boglár Kálmán bizonyos főúri körökben

meglehetősen ismert alak...»

--Akkor talán ti is ismeritek,--szólt közbe ismét Atlasz úr,--ti is

főúri kör vagytok.

--Férjem annyira el van foglalva gazdaságával, hogy nem érintkezik

senkivel,--mondá Eveline.

--A kaszinó a legeslegfőúriabb kör, de ott semmit sem tudunk Boglár

Kálmánról,--tevé hozzá Manó, s aztán folytatá az olvasást.

«Majd egyik, majd másik mágnás kastélyának vendége, hol különféle

módokon teszi hasznossá magát. Lovakat trainiroz, vadászkutyákat

dressiroz, hajtóvadászatokat rendez stb. Képeket is fest, de csak

templomok számára, mert a főpapságnak különös kegyeltje és a sok szent

kép festése által szigorú egyházi nézeteket öltött magára; azért a

mágnások közül is csak a legkonzervativebb és legvallásosabb családok

kastélyaiban szokott élősködni. Azt beszélik, hogy törvénytelen fia a

több évvel ezelőtt elhunyt öreg Dengeleghy grófnak, a ki híres volt

rendíthetetlen egyházi érzelméről és szigorú vallásosságáról. Az öreg

gróf természetesen soha sem vallotta magáénak a gyermeket, ki élő

czáfolata lett volna feddhetetlen hírnevének, hanem titokban

gondoskodott neveléséről egy hű gazdatisztje, Boglár Kelemen által, ki a

gyermeket, földesura iránt való tekintetből, magáénak fogadta, saját

nevét adta neki és a saját fiával, Mihálylyal neveltette, mely utóbbi

később a papi rendbe lépett, s jelenleg, mint tudom, lelkész a nagyságod

uradalmában.»

--Úgy van,--szólt közbe Atlasz úr,--én vagyok, azaz Sándor a patrónusa,

de én fizetem. Most már nem csodálom, hogy annyira pártolta ezt a Boglár

Kálmánt. Olvasd tovább a levelet, fiam, most jön a java.

«A beavatott körökben nyilt titok Boglár Kálmán származása, s a rokon

érzelmű mágnások és főpapok épen ezért az öreg Dengeleghy halála után

sem ejtették el s mindenféle módon gondoskodtak exis-tentiájáról. De

nyugtalan vérű ember lévén s kiváló hajlammal birván az uraskodásra,

semmi hivatalban sem tudott megmaradni s végre is arra az életmódra

jutott, melyet fölebb részleteztem. Meg is nősült, elvette egy másik

főúrnak szintén törvénytelen leányát, ki azonban csakhamar meghalt,

miután életet adott egy leánynak. Ezt a leányát Boglár Kálmán serdülő

kora óta mindenhová magával hordozza kalandos életpályáján. Nem lehet

tagadni, hogy mind apai, mind anyai ágon, ha nem is egyenes úton, de

mégis mágnás-vér folyik e leány ereiben, s a mint mondják, ez meg is

látszik külsején, viseletén, gondolkozásmódján és szokásain. Kétes vagy

gyanús dolgot azonban nem hallottam róla, kivéve egyetlen egy esetet.»

--Halljuk az egyetlen egy esetet!--kiáltott Atlasz úr izgatottan.

«Két évvel ezelőtt,--folytatá Manó az olvasást,--jegyben járt egy

valóban előkelő fiatal úrral, de az eljegyzés hirtelen fölbomlott,

Boglár Kálmán párbajt vívott leánya volt jegyesével s aztán hosszú időre

eltűnt a fővárosból leányával. Mi volt oka az eljegyzés fölbontásának,

senki sem tudta bizonyosan; a fiatal úr barátjai azt beszélték, hogy a

vőlegény oly engedékenynek találta menyasszonyát, hogy nem merte nejévé

tenni; de ez csak titokban suttogott pletyka maradt, s én nem jöhettem

nyomára, mi benne az igaz, valamint azt sem tudhattam meg, mi volt a

visszalépett vőlegény neve. Ennyi mindaz, mit az idő rövidsége miatt

kikutathattam Boglár Kálmánról és leányáról s azon reményben, hogy

megbízásának kívánsága szerint megfeleltem, maradok alázatos szolgája

Nyilas Mór.»

--Na?--kiáltott Atlasz úr, várakozással teljesen, miután fia

összehajtotta és visszaadta a levelet.

--Ez a nő soha sem léphet a mi családunkba!--mondá Eveline

határozottan.--A Szádváry ősök mind megfordulnának sírjaikban.

--Szó sincs róla,--tevé hozzá Manó.--Könnyű vérű leány, bízzátok reám.

Ha Sándor még erre a levélre is megmarad vakságában, egy-két szóval úgy

elcsavarom a leány fejét, hogy maga fogja kikosarazni.

--Hogy is ne!--kiáltott ijedten Atlasz úr.--Azt nem engedem! Hogy aztán

a leány a te nyakadba varrja magát, vagy az apja hívjon ki téged

párbajra!

--Egy párbaj nekem meg se kottyan,--mondá Manó henczegve.--De nem bánom,

nem fogom elcsavarni a leány fejét, az nem volna lovagias. Legjobb lesz,

ha ezt a levelet megmutatod Sándornak, ez is elég lesz neki. Jó

éjtszakát!

[Illustration]