V.

(Az új szomszédok.)

Leveleinek elküldése egy kissé lecsillapította Atlasz úr izgatottságát,

de nem szüntette meg rossz kedvét. Sándort nem látta azóta, hogy a

kicsikart fél-igérettel távozott szobájából; a cselédek azt mondták,

hogy kilovagolt és azt izente, ne várják haza vacsorára. Atlasz úr

szinte örült neki, hogy nem látja fiát; mert nem merte vele rossz kedvét

éreztetni, s mégis, érezte, nem tudna erőt venni magán; az is nagy

megkönnyebbülésére szolgált, hogy a plébános nem mutatkozott a

kastélyban, mert őt tartotta e baj fő-fő szerzőjének, de sokkal jobban

félt tőle, hogysem szemrehányást mert volna neki tenni. Így legalább nem

kellett fékeznie magát és szabadon éreztethette rossz kedvét az öreg

asszonysággal, kit az est folyamán több versben megríkatott, s igen

elégedetlen volt magával és az egész világgal, midőn nagy későn aludni

ment.

Ebben a hangulatban nézett ki másnap dél felé az ablakon, midőn egy

könnyű kocsit látott behajtani az udvarra. A kocsiból először egy öreges

úr lépett ki s aztán kezénél fogva kisegített belőle egy fiatal

nőszemélyt. Atlasz úrnak az első pillantásra megborzongott a háta. Talán

megint visszajöttek? Kitelik tőlök, a milyen kullancs természetűek. De a

második pillantás megnyugtatta lelkét, nem Boglárék voltak. Az öreges

úrban semmi sem volt Boglár Kálmán előkelő, hetyke magatartásából;

meggörnyedve járt és új tavaszi felöltője úgy fityegett rajta, mintha

kölcsön vette volna; a fiatal nő is csak annyiban hasonlított Boglár

Klárához, hogy fiatal volt, különben inkább ellentétének lehetett volna

mondani. Klárának sugár termete, könnyed, fürge járása, finom metszésű,

hosszúkás arcza, gesztenyeszínű haja volt, melyekkel nehéz lett volna

összetéveszteni az újonjött vendég hízásnak indúlt kurta termetét, kerek

orczáját, koromfekete göndör haját és tipegő járását. Atlasz úr látta a

különbséget, de bár első ijedtségéből magához tért, rossz kedve nem

szűnt meg.

--Öreges úr, fiatal nővel,--dörmögött magában, visszahúzódva az

ablaktól, nehogy meglássák a vendégek.--Köszönöm szépen, jóllaktam már

az öreges urakkal, kik fiatal nővel jönnek hozzám. Talán ezt is valami

pap küldte, hogy beleszerettesse a fiamat. Az én kastélyomban bizony nem

fog többé semmi öreges úr fiatal nővel garázdálkodni. Megszököm a

mezőre, aztán ha megunták a várakozást, elmehetnek.

Kilopózott szobájából, s végig futva a folyosón, a hátulsó lépcsőn akart

leosonni, honnan a gazdasági udvarra s innen a mezőre juthatott volna.

Már a lépcső aljára ért, mikor János, a sujtásos inas, rá kiáltott:

--Hova szalad már no? Gyűjjön fel, vendégek érkeztek, ott várnak a nagy

szalonban. A fiatal nagyságos úr nincs itthon, hát aszonták, hogy az

öreg úrral is beérik.

Atlasz úr meg is ijedt, meg is szégyelte magát. Mindig titkos

rettegéssel viseltetett sujtásos cselédjei iránt, kikről azt gyanította,

hogy szívök mélyén lenézik és nem tartják igazi úrnak. Szeretett volna

tekintélyt tartani előttök, s mindig attól félt, hogy olyas valamin

kapják rajta, a mivel elárulja járatlanságát a nagyúri szokásokban és

elveszti tekintélyét. János azelőtt grófi házaknál szolgált s Atlasz úr

különösen az ő kritikájától rettegett.

--Hát miért nem jelentette be nekem, hogy vendégek jöttek?--mondá

hirtelen visszafordulva és fölsietve a lépcsőn.

Titkolatlan rossz kedvvel lépett be a terembe, s föltette magában, hogy

rövid úton elbánik az ismeretlenekkel és nem hagyja úgy maga fölé

kerekedni, mint Boglárékat.

Az öreges úr, kit a kocsiból kilépni látott, a terem közepén állt s a

földig hajolva üdvözlé Atlasz úrat.

--Kérhetünk-e bocsánatot, oh! remélhetünk-e bocsánatot, hogy ily korán

zavarni merészeltük nagyságodat?--kérdé az öreges úr, kétrét görnyedve a

nagy alázatosságtól.

Szörnyű alázatosak, bizonyosan szegény kéregetők,--gondolá magában

Atlasz úr; s büszke mogorvasággal, fönhangon hozzá tevé:--miben lehetek

segítségökre?

--A szomszédi jog czímén jöttünk, illetőleg vettünk bátorságot

jövetelre,--felelt az öreges úr, valódi kígyó-ügyességet fejtve ki a

görnyedezésben.--Legfőbb vágyunk és első teendők volt, e vidéken való

letelepedésünk után, megismerkedni a híres és gazdag Atlasz Samuval és

családjával, és oh! mily szó fejezheti ki boldogságunkat, a mai napon

teljesedésbe megy e forró vágyunk. De engedje meg, mélyen tisztelt uram,

hogy eleget tegyek a nagyvilági társadalom szabta kötelességnek és

bemutassam magunkat. Íme, szeretett unokahúgom, özvegy Volkán Ádámné, ki

megvásárolván a sarlósi uradalmat, ez által szomszédi viszonyba lépett

nagyságoddal, és én, legalázatosabb szolgája, Góg Ferencz, hites ügyvéd

s jelenleg a sarlósi uradalom kormányzója.

--Tessék helyet foglalni!--kiáltott Atlasz úr sugárzó arczczal.

A vendégek leűltek és Atlasz úr elragadtatva szemlélte a szép fiatal

özvegyet, ki a sarlósi uradalmat megvette. Valóban szép asszony volt,

Atlasz úr ritkán látott szebbet; kövér volt, arcza majd kicsattant az

egészségtől, fekete szeme úgy villogott, mint a gyémánt és duzzadt,

piros ajka fölött finom barna pehely vonult végig. A sarlósi uradalom

kerek egy milliót ért, Atlasz úr jól tudta, ő is szerette volna

megvenni, ha grófi veje és Manó fia annyira igénybe nem vették volna

tőkéit.

--Nem is tudtam, hogy a sarlósi uradalomnak már vevője akadt,--kezdé

Atlasz úr az érdekes társalgást.

--A múlt héten írtuk alá a szerződést,--felelt Góg Ferencz, helyet

keresve kalapjának, melyet eddig nem mert letenni kezéből. Unokahúgom

készpénzzel fizette ki az egész vételárat s az uradalmat nevére

telekkönyveztette.

--Legyen szerencsém ebédre,--mondá Atlasz úr.

Góg Ferencz el volt ragadtatva a megtiszteltetéstől s fölkelve székéről,

a híres kaucsuk-emberhez méltó vonaglásokkal fejezte ki háláját. A szép,

barna, köpczös menyecske is mosolygott, fejével bólogatott és illegette

magát; s midőn látta, hogy nagybátyja még mindig nem tud mit mívelni

kalapjával, kikapta kezéből és a pamlag mellé, a földre tette.

Atlasz úr büszke volt és boldog. Ilyen vendégeket szeret ő: gazdagok,

milliomosok, és a mellett olyan jó modoruk van, hogy vele szemben szinte

zavarba jönnek a nagy tisztelettől. Attól sem tarthatott, hogy talán

szemfényvesztők és oly gazdagsággal dicsekszenek, mely nem létezik. Jól

emlékezett Volkán Ádám nevére, híres pénzkölcsönző volt a fővárosban,

kinek vagyonáról mesés hírek szállongtak a pénzes emberek körében.

Hajdanában érintkezett is vele egy párszor, s furfangos kapzsi,

arczátlan vén gonosztevőnek ismerte, a ki semmi módtól sem riadt vissza,

ha pénzt szerezhetett általa. De a pénze megvolt, nagyon megvolt, s

Atlasz úr, bár szívéből megvetette a vén bűnöst, pénzétől nem tagadhatta

meg az elismerését. Kivált mióta ily szép, puha, kövér, tiszta kézbe

került. Nem is tudta, hogy Volkán Ádám megházasodott és meghalt. Ezt meg

is mondta vendégeinek.

--Megházasodott és meghalt,--mondá Góg Ferencz, szomorú arczot öltve,

míg unokahúga újra mosolygott és illegette magát, mintha valami vidám

dologról beszélnének.--Megházasodott és meghalt. A két esemény gyorsan

követte egymást. Kedves Lilla húgom, e jelenlévő gyászoló

özvegy,--folytatá Góg Ferencz, a mosolygó köpczös menyecskére

mutatva,--szárnyaim alatt nevelkedett és szerény háztartásomat vezette,

midőn megismerkedett az akkor még nem boldogult Volkán Ádámmal. E

dúsgazdag pénzfejedelemnek én valék jogi tanácsadója s évek hosszú során

keresztül én alkalmazám a törvény szigorát vonakodó adósaira. Megismerni

Lillát és megszeretni pillanatnak műve volt, mint a költő lantja zengi,

bár a jelen esetben nem forgott fenn a kölcsönösség, Volkán Ádám hetven

éves és az apollói szépség ellentéte lévén, míg Lilla húgom húsz tavasz

virágaival ékeskedett, s a mint kegyesen látni méltóztatik, minden

tavasz virágával versenyezhet.

--Nem szeretem, ha maga dicséri a szépségemet,--szólt közbe a tavasz

virágaival versenyző hölgy,--a kinek szeme van, láthatja, milyen vagyok.

Góg Ferencz mélyen meghajolt unokahúga felé, aztán még mélyebben Atlasz

úr felé és folytatá:

--Ha a felek közt csak az egyik részen van is szerelem, a másikon pedig

józan ész, annak jogi következménye már lehet házasság. Úgy történt a

jelen esetben is. Volkán Ádám, ki több évi jogi tanácsaimért jelentékeny

összeggel volt adósom, a maga határozott, lehet mondani, rideg modorában

tudtomra adá, hogy tartozása fejében nőül veszi unokahúgomat, kinek

bájai lángra gyújtották szívét. Unokahúgom józan észszel megfontolván a

dolgot s becsületére válván gondos nevelésemnek, kész megadással fogadá

a hetven éves dúsgazdag vőlegény kezét. A házasság megtörtént, teljes

érvényességgel, az illetékes plébános és két tanú jelenlétében.

Menyegzői lakoma nem volt. A házasélet boldogsága három hónap alatt

sírba dönté feledhetetlen Volkán Ádámunkat s gyászos özvegyét keserű

fájdalomban s ingó és ingatlan javainak birtokában hagyá hátra e siralom

völgyében.

--Általános örökös?--kérdé Atlasz úr nagy tisztelettel.

--Formaszerű végrendelet értelmében,--felelt Gőg Ferencz.

--Mily szerencse vidékünkre, hogy a sarlósi uradalom ily szolid kézbe

került,--kiáltott Atlasz úr.

--Szeretett unokahúgom itt óhajt letelepedni. A kastély szép és

kényelmes, s a vidék előkelő családjai, melyek között első helyre a

nagyságodét teszem, kellemes és csillogó kört formálnak, melynek ő lesz

ragyogó központja.

--A városban nem volt ismeretségem,--szólt közbe az özvegy,--nem volt

semmi mulatságom. Régi ismerőseim nagyon szegények hozzám és irigykednek

rám.

--Igyekezni fogunk, hogy nagyságod boldognak érezze magát

körünkben,--mondá Atlasz úr.--Ha a gazdag emberek nem támogatják

egymást, akkor ne csodálkozzanak, hogy a szegények közéjök tolakodnak és

egyenlőknek képzelik magokat.

--Aranymondás, gyöngyszem!--kiáltott Góg Ferencz lelkesülten.

--Hány hold a sarlósi uradalom?

--Tízezer, egy tagban.

--Van patronátusa?

--Nincs.

--Nekem van. Azaz a fiamnak, a Sándornak. A tiszavégi részt ráírattam.

Háromezer hold, egészen az övé. Mi fizetjük a papot, szép templomot

építtetünk.

--A mi kastélyunkban is van egy udvari kápolna. Mit gondolsz húgom, nem

volna jó udvari papot tartani?

--Mit csináljak én egy pappal?--mondá vállat vonva az özvegy.

--A pap mindig emeli az uraság tekintélyét, a ki fizeti. Vőm, az Eveline

leányom férje, a gróf Szádváry Arthur azt mondja, hogy igazi nagy úr nem

is képzelhető pap nélkül.

--A gróf úr is itt lakik?

--A gróf úr saját ősi jószágán lakik, én váltottam ki háromszázezer

forintért.

--Épen ennyi a becsértéke a mi nagy bérházunknak a főváros balparti

részében.

A fiatal özvegy azonban nem igen látszott mulatni e rendkívül érdekes

versengésen, mert ásított és nyugtalanul feszengett ülésén. Góg Ferencz,

a gondos nagybátya és szemes jószágkormányzó észrevette húga és úrnője

unatkozását és sietett enyhítéséről gondoskodni, azt a nagy kegyet kérve

a házi úrtól, hogy mutassa be őket szeretett családjának.

--Szeretett családom nincs itthon,--mondá Atlasz úr.--A leányom, a

grófné, férjénél lakik a grófnál; a Manó fiam a minisztériumban szerepel

és az úri kaszinóban mulat az ő barátaival; a Sándor fiam itt lakik, de

bizonyosan vadászni ment és csak ebédre jő haza; most csak a feleségem

van itthon, a ki öreg asszony és mindig a szobájában ül. Be fogom

mutatni uraságtokat az öreg asszonynak.

Átmentek az épület másik szárnyába. Atlasz úr szerette volna, ha a

sujtásos hajdú előttök megy és az ajtókat nyitogatja, de János nem

jelent meg a csöngetésre s Atlasz úr maga nyitott ajtót vendégei előtt.

Az öreg asszonyság el volt ragadtatva az új ismerősöktől; a szép,

fiatal, gyémántokkal megrakott asszony kezet csókolt neki és néninek

szólította, a mi az öreg asszonyságnak nemcsak nagyon jól esett, hanem

föl is bátorította, úgy annyira, hogy rögtön élénk beszélgetésbe mélyedt

vele, először gyermekeiről, azután majorságáról s az ablakból

megmutogatta neki kedvencz tyúkjait. Atlasz úr és Góg Ferencz ezalat

bejárták a kastélyt, az udvart, a gazdasági épületeket, a magtárakat, a

béresházakat, s mire az ebédig jutottak, tökéletesen és alapos

részletességgel informálva voltak egymás vagyoni viszonyairól.

Az ebéd fényes volt, Atlasz úr kijátszotta legnagyobb kártyáját és

franczia pezsgőt hozatott föl a pinczéből. A dugó nagyot durrant, s

nemcsak az öreg asszonyság fogta be kezével a fülét, hanem a fiatal

özvegy is, s mindnyájan örültek az édes ital habzásának és pezsgésének.

Atlasz úr elégedett volt és büszke, ő vitte asztalánál a szót s vendégei

valódi gazdag emberek voltak, kik tisztelettel hallgattak reá és

tekintélynek tartották. Még az öreg aszszonyság is mert csevegni és

nevetgélni a fiatal özvegygyel, a ki egészen az ő színvonalán állott s

mindenről tudott vele beszélni. Sándor volt a leghallgatagabb. Épen az

ebéd elején érkezett haza s vadászruhájában ült az asztalhoz. Atyja nagy

pompával mutatta be vendégeinek, de alig váltott néhány szót s észre sem

vette, hogy a fiatal özvegy igen gyakran s igen mély tekintettel

pihenteti rajta nagy fekete szemeit. Annál inkább észrevette Atlasz úr,

s nagyon jókedvű volt, és midőn késő délután az új szomszédok a jó ebéd

fölemelő hangulatában s a mielőbbi viszontlátás ígérete mellett búcsút

vettek, Atlasz úr, ki őket kocsijokhoz kisérte Sándorral, fölfelé

haladva a lépcsőn, nem győzte eléggé magasztaló szavakkal dicsőítni a

fiatal özvegy gazdagságát, finom modorát, jó nevelését, ragyogó

szépségét, s csintalan kacsintással kérdé fiától, hogy hát mit tart

róla?--Kiről?--kérdé Sándor, fölriadva álmodozásából.

--Kiről?--kiáltott Atlasz úr megbotránkozva.--Kiről másról, mint a szép

Volkán Ádámnéról, a ki ma vendégünk volt és megvette a sarlósi

uradalmat? Szép asszony, nagyon szép asszony! Azt csak nem tagadhatod,

hogy gyönyörű asszony.

--Csinos kis bajusza van,--felelt Sándor szórakozottan.

--Bajusz!--visszhangzá Atlasz úr bosszúsan.--Hát te nem láttál meg

belőle mást, mint a bajuszát? Az nem is bajusz, hanem finom pehely, a

miből nem haj nő, hanem tollú, mint az angyalok szárnyában.

De Sándor nem méltányolta atyjának e szokatlan költői föllendülését, s

mivel ezalatt fölértek az emeletre, megfordult és szó nélkül szobája

felé ment.

Atlasz úr fejét csóválva nézett fia után, míg a folyosó kanyarulatánál

el nem tűnt szeme elől. Arczán szomorúság és harag látszott. Nagyot

sóhajtott s mellére csüggesztett fővel indult a saját szobája felé. De a

mint elhaladt a zárt ajtó előtt, mely mögött ezelőtt Boglár Kálmán

lakott leányával, megállt és öklét rázta feléje.

--Még nem győztetek,--dörmögött magában.--Hátra van még a családi

tanács, a Manó és a gróf Szádváry, és meg fogja még Sándor látni a

Volkán Ádámné fényes szemét és gyémántjait.

[Illustration]