Egyszer volt egy nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház; ott
játszott egy szerfölött kicsiny szinész-asszonyság.
De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy éves növendékleány,
kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az orra, a szája, a
fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a fekete szemei és a
szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő haja, a borzas, bodros,
illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete szem és fényes szőke haj, –
ha nem lett volna olyan kicsiny, még akkor is nagyon kedves lett volna.
Igy is egyre nyulkált, egyre esengett utána a sok brilliánsgyürűs
férfikéz, hanem a kis szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha
hozzáértek: vége volt nem volt, elillant. Bizony azt tette, de könnyü
volt neki; kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott,
most mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak,
csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff ott
volt a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán volt, nincs –
elillant.
Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala nagyobb, mint a
közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, – kegyeteknek tudom, volt
ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. – Dehogy is
nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját, tekintetükkel
simogatták a szinházjárók, igy szóltak magukban, igy szóltak egymáshoz:
– Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli kabátja zsebében.
És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna a télikabátjuk
zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott czigánylegények tettek is
neki erről némi szót. Főkép a nagy, gazdag emberek, a kiknek az a csúf
szokásuk van, hogy megkivánják a hiresebb ékszereket és addig nincsen
nyugodalmuk, mig azt bele nem gyűrik a télikabátjukba, hogy hazavigyék a
feleségüknek. (Persze, hogy hazavigyék a feleségüknek.)
Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem lehetett. Hiába állott
elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:
– Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a számodra, olyan
temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét nem találod meg
benne.
Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény gróf Bibernyalakky
az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de nem tudott enni már
semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi részint igen okos és
előkelő, részint igen szomoru és nevettető külsőt «kölcsönzött» neki. Ez
a Bibernyalakky gróf mélyen meghajlott előtte és módosan szólt:
– Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja körében.
A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem kevésbbé módosan:
– Az összes polgári látogatási időkben otthon vagyok méltóságod és a
grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval együtt kegyedhez
is lesz szerencsém…
Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a helyett nyelt egy
nagyot és most ő illant el, mint a harmat.
Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu. Halványak és
kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság kinevette
őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket mutogatott nekik. És
azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és elárasztották virággal és
panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:
– Haj ho, bizony!… Vajh, mi okon?
Vala egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü muzsikus
az orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a karjai, az
orra és a szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a fekete kóczhaja
rövid.
Egy muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.
*
Egy ménkü nagy férje és két kis babája volt a szinész-asszonyságnak.
Ezek számára vala jó és édes, szép és szerelmes, a nagy közönségnek
pedig: kicsiny és csillogó, szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.
Fogta magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta magát, a
szinpadról beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin trikót és
megszoptatta a babát. A nagyobbik nem szopott már, az játszott, az
aranyos czipője ezüst csattjával. Nem tudott beszélni még, de csaknem
olyan nagyra nőtt már, mint a mamája. Annál kisebb volt a kisebbik, nem
nagyobb, mint egy kétforintos baba. A szinész-asszonyság dalolt neki
operett-áriákat, nem erényes részleteket a szerepéből. A kis jószág
nagyon szeretett igy gőgicsélni az édes mama mellén, mosolygott, sőt
egyszer-egyszer hangosan nevetett is. És a mikor ott künn tombolt a
közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt, hogy a lakmározásnak
egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy kell lennie és a
nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó mama után…
*
Mindez igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár is volna olvasni tovább.
Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi történt itten.
A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot. Muzsikális ember volt
nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak szoptatni,
szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni – soha! Csak otthon,
mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.
A hosszu ember a nagy szájával ásított.
– Mit ásít, kedves barátom! – kérdé egy szinész-asszonyság, a ki éppen
ott volt.
Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy kitünő
szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra
esnék egy imádója.
A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a huszonegyedik. És
ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.
*
Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság tetten érte őket.
Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos délután csókolóztak
is.
És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves volt. És ekkor látták
szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak kaczagásukban. A sovány
szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a szufitták is, a lámpák
is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek utána, a mint
hazafutott a babáihoz.
Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a dadát, kiüzte a
megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két gyereket. Az
egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a másikra azt, a melyik
nem volt nagyobb egy két forintos babánál. Bepólyázta, kicsinosította
szépen mind a kettőt, aztán megindult velük az éjszakában. Csúf téli,
szinház utáni idő volt, nem járkált az utczákon senki. A gázlángok hiába
égtek és csendesen, kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A
hosszu képük ott nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen,
mozdulatlan.