Egyszer volt, hol nem volt egy részeg fuvaros és annak két rossz lova, a
Sári, meg a Táltos.
Rossz lovak voltak, de igen okosak; a falu határában a legelső uri ház
kapujában megállottak, készek kimulni inkább, mint tovább menni akár egy
tapodtat is. Igaz, hogy estve volt, a szakadatlan hófuvástól fehér, de
annál rémségesebb éjszaka. Szekérnyom még sehol, csárda semerre, de a
falu határán az uri ház hét kéménye füstölgött hegyesen.
Hogyne hajtattunk volna be, a mikor behajtattunk. Bent a házban elég
szivesen fogadtak bennünket, a részeg fuvaros kiült a konyhába és
nyomban segitett csirkét koppasztani, én meg leültem a sárga
ripsz-diványra és törtem az árva fejemet, mit is kéne beszélni itten,
miféle szép bókokat mondani mindjárt. A háznép is ebben évődhetett, a
mikor az agár minden okoskodás nélkül körülkaffogott és mondta ilyen
szóval: «jó estét, jó estét vendég, csakhogy jösz, az ember halálra unja
magát _ezen_ asszonyok között.» A macska is hozzám törleszkedett
nyomban, a rendes dorombszóval, mondván: «jó estét vendég, hál’
Istennek, hogy jöttél, hál’ Istennek, hogy jöttél!»
Aztán megszólalt a ház asszonya is:
– Instáljuk, sajnáljuk, hogy ilyen szegény helyre tetszett jönni, nincs
itt egy szál férfi kegyed mulattatására, nincs férfiember, nincs
vigasság e házban, mi lakjuk csak ketten, két bús özvegy asszonyok!
Aztán leült velem szemben a nagy kanapéra, az egyik szolgálóleány lábai
alá tette a sárga ripsz-zsámolyt, a másik szolgálóleány kezébe adta a
kötést. Ő maga ujjaira huzta azokat az ezüst karikákat, melyek megóvják
a kezet, hogy a kötőtű ki ne kezdje. Azzal nagy csengés, csörömpöléssel
munkába kezdett, én meg néztem a Domoszlainé urasszony tüneményes szép
fehér fejét; haját, mely tiszta ősz volt, mint egy nyolczvanéves
matrónáé és arczát, mely barna és piros, üde és sima, mintha csak uj
menyecske lenne. Fekete és vastag szemöldei alatt árnyékban voltak a
szemei egy darabig, miglen fölvetette. Jóságos Isten, milyen vérszinű,
kifejezéstelen, fénytelen, öreg szemei voltak…
Jött a másik özvegyasszony a másik szobából. Leült melléje; az egyik
szolgálóleány lábai alá tett egy zöld ripsz-zsámolyt, a másik
szolgálóleány kezeibe adta a kötést és az ezüst karikákat.
Azonképen csörömpölve elkezdett kötni, mig a négy kis leánya lökdöste,
kínozta, előlgetett néki. Nem is szólongatta őket, csak munkálkodott
serényen, összeránczolva a hosszú homlokát. Én megnéztem, milyen fáradt,
milyen jelentéktelen, nagy asszonyság, fejéről mint rí le a frizura,
testéről a ruha. Úgy látszott, az látszott, hogy minden életerejét
átplántálta a kis leányaira, ő maga számára csak az életerő váza, a
csontok, az inak, a rideg mechanikus élet maradt.
Nem szóltunk egy szót sem, azt is lassan mondtuk.
Csak az agár kaffogott, csak a czicza dorombolt: «jó estét vendég, jó
estét vendég!»
Nagy vártatva a fehérhajú Domoszlainé is megszólalt, fordulván a fáradt
fiatal asszonyságnak. Úgy szólt hozzá: «lányom». De a fáradt fiatal
asszonyság nem nevezte «mamám»-nak, hanem azt mondta neki: «Domoszlai
néni?»
És a négy kis leány sem szólította igy, hogy «nagymamám», hanem igyen:
– Édes, mézes-mákos Domoszlai néni.
*
Tizet ütött az óra. A kis kapun kijött a kakuk és tizszer mondta: «kukk,
kukk!» A fehérhaju Domoszlainé elment aludni.
Az asztalnál magunk maradtunk a fáradt asszonysággal. A gyerekek
aludtak, ki a nagy diványon, ki a molyok kaszárnyájában, a vén
karosszékben. A legnagyobbik leány az asztalra hajtotta fejecskéjét, ott
szundikált ülve. Egy légy játszott az orrocskájával, egyszer elhajtotta
az anya, másodszorra nem bántotta többé, látta, úgy is hiába. Nem volt
ébren közöttük senki; a macska jóllakott, elaludt.
A vén agár összegubbaszkodva mormogott, tette magát, hogy alszik, pedig
csak azt akarta hallgatni, hogy mit beszélünk.
Éppen róla beszéltünk.
– Kié ez az agár?
– Az egykori vőlegényemé.
– Ki volt az?
– Domoszlai Attila.
– Hol van?
– Meghalt.
– Az öreg urasszony fia volt?
– Az egyetlen fia és párbajban halt meg.
– Legénykorában?
– Legénykorában.
– És nagysád?
– Én voltam az «ideálja». Hozzám irta az utolsó levelét.
Az agár fölvetette ránk a bús, gyanakodó szemeit. Én meg szertenéztem az
alvó gyermekek között: «Hát ezek, hogy vannak akkor ezek itt?»
A fáradt asszonyság elértette ezt az elhallgatott kérdést, felelt is rá
rögtön:
– Szegény leány voltam, tiz éve mult ennek, férjhez kellett menni. Ezek
a gyerekek az uramtól valók.
– És az ura?
– Meghalt. Szegényül, árván maradtunk, a mig Domoszlai néni elhozatott
ide. Ideálja voltam a fiának és most együtt lakunk, együtt fogunk
maradni mindörökre.
Az óra tizenegyet ütött. A kis kapun kijött a kakuk és tizenegyszer
mondta, hogy kukk, kukk. A fáradt fiatal asszony is elment aludni.
Jött egy szolgálóleány gyertyával, bevezetett a szobámba. Egy másik
szobán vezetett körösztül.
Egy ágyos házon, hol lámpa égett az éjjeli szekrényen, vetve volt a
patyolatfehér ágy: a falon fegyverek, az iróasztalon tinta, toll,
könyvek, szivarok.
– Hát ide kinek ágyaztak, kinek fütöttek?
– Az urfinak.
– Melyik urfinak?
– A ki meghalt?
– A kit tiz éve meglőttek, a kinek tiz éve megágyazunk minden estve.
Valahogy meg ne tessék mozgatni itt a holmikat.
Mindennek ugy kellett maradni, a mint tiz éve állott. A nagyságos
asszony tisztogat itten…