Két okból kellett elmennie hazulról. Az egyik: a lakás nagyon hideg
volt; a másik: a hideg lakás egyetlen ágyán betegen – talán halálos
betegen – feküdt háziasszonya.
Bizonyos, hogy az utczán sem volt meleg. A mint kilépett a körútra, ezt
konstatálta is azonnal. Megállapította azt is, hogy a szél a kerepesi-út
felől fölöttébb fúj, érezte arczán és látta a lámpásokon, melyeknek
lángja ingerülten, de szabályosan és állandóan az üllői-út felé hajlott.
Sőt az útat és az úton mindent elborító hóban is megkülönböztette
hatását; fodros és gyöngéd volt, mint az a fehér habszövet, melyet
lányok viselnek nyakukon.
Szemei fájtak, serkedő bajusza megfagyott, lábai csaknem zsibbadtak már,
de azért érzett valamit a tájkép különös voltából. A paloták egészen
hóból állottak ki és ez, meg a szél teljesen megváltoztatta arányaikat.
Aztán megfagyott hógarmadák, mint kicsiny, falusi házsorok állottak
mindenfelé. Egyiknek, másiknak utczai gyerekek kivájták a belsejét és
házat csináltak belőle. «Nem rosz gondolat» – szólt magában és
hamarjában beállott egybe. Egy gyerek már guggolt is ott, de a sötétben
csak akkor vette észre, a mikor már belépett és a háziszentélyében
megzavart fiu szeme haragosan csillogott felé.
– Mi tetszik? – vinnyogta.
– Azt hiszem, szabad nekem is, a hó mindenkié.
– De én vájtam ki magamnak. Dolgozzon az ur is.
Megverje a gyereket, vagy kimenjen; Csak egy pillanatig évödött magában.
Jobban szerette volna megverni, de félt az utczai skandalumtól. Aztán
mintha igaza is volna a gyereknek. Milyen szép és szent dolog az otthon,
a mit mi magunk alapítottunk és birunk teljesen. Egy szoba, melynek
minden szeglete a tulajdonunk, nincsenek benne albérlők, a kik különböző
társadalmi állást foglalnak el, különböző időben járnak haza, különféle
illatszerrel élnek és külön-külön vallás szerint imádják az Istent. És
nincs háziasszony, a ki beteg lesz, elfoglalja ágyad, vagy folyton
költözködik, azt se tudod, mikor mond föl, – talán akkor, a mikor
megszoktad vele a nyomoruságot.
Az orvosnövendék még csak másodéves volt, eddig csak a halált tanulta,
az életet még nem. «Ha harmadéves volnék és tanultam volna
belgyógyászatot, megtudnám mondani, meghal-e az az asszony!» –
sopánkodott magában, hivatásához illő bátorsággal, de egészen leverten
gondolván a bekövetkezhető eseményre. – «Ha költözködik, nekem is
költözködnöm kell. És mi lesz akkor?» Ez a gondolat nagyobb, kinzóbb és
áthatóbb hideggel járta át, mint a havas szél, a feje megdermedt belé,
nem tudott tovább gondolni semmire is. Bután és vakon haladt a
villamos-vasút sineinek irányában és szive hangosan, különösen dobogott,
valahányszor elsurrant mellette, előtte a kivilágított vagon. A fehér
hóban, telve fekete alakokkal, szinte nesztelenül szállt tova. A
szikrákon járó kerekek titokzatosan és alamuszi módra mormogták feléje:
«Feküdj alám!»
A pokolba! – gondolta magában az orvosnövendék. «Elébb meg kell tudnom,
hogy mit csinál az az asszony? Igen-e, vagy nem? Csak ezt!»
*
Szinházi hermelin-köpenynyel volt leterítve az asszonyság és a köpenyeg
piros posztójának reflexe mián nem is volt egészen rossz szinben, csak
úgy tetszett, mintha az ágy párnájára festve lett volna az egész alak.
Az ősz hajából reggel fodorított frou-frou még meg sem gyürődött. A
szemében már benne van az a különös nézés, mely túl lát az emberi
látóhatárokon, ajkáról azonban még ugyanolyan modorosan hangzottak a
szavak, mint ahogy vidéki primadonna korában. Ezekkel a szavakkal
szólongatta, vigasztalta egyetlen leányát, azt a vékony és kicsiny
teremtést, a ki ágya szélén ülve, könyes szemmel minduntalan az ajtóra
nézett.
Egészen megkönnyebbedtek, a mikor belépett a férfi, a lakó, Kőmives az
orvosnövendék és nagy fáradsággal tettetett vidám arczulattal odalépett
a haldokló ágyához és megtapogatván annak üterét, szólott:
– Egy kis vérkeringési zavar! Elmulik, nincs semmi baj.
El akart menni ujra, de nagyon marasztotta a kis lány; olyan hálásan,
lágyan nézett reá, hogy a fiatal ember szemei megnedvesedtek. A
páholynyitogatóné és leánya is kérték:
– Olvasson föl valamit Kőmives ur, olyan szépen tud olvasni.
Az istentelen orvosnövendék Renan Jézus életéből olvasott egy részletet.
A lány visszafojtott lélegzettel, az anya lázas lihegéssel hallgatta. De
csak egy darabig, a mig megfordult ágyában és megszólalt:
– Eszti, a siffonban, a szinházi ruhatáramban van egy gukker, add ide.
A lány kivette a gyöngyházból készült elegáns kis látcsőt és odaadta
anyjának. Az mosolyogva szorította markába a kedves kis szerszámot és
egészen érthető hangon mondá:
– Ezt kaptam tőle… ezt, és téged!
Felült ágyában és folytatá:
– Nem szükség pirulnod, nagyon derék ember volt, egészen fiatal,
szépeket irt rólam, a mikor játszottam, gyászruhában Helénát, Kassán…
Matabár, az igazgató megkérte a kezemet…
A leány és fiatal ember bámulva, egy kissé meg is rémülve, de egészen
fascinálva hallgatták. Az asszony észrevette magát:
– Bocsásson meg Kőmives ur, de ön barátunk!
– Az vagyok! – kiáltotta a fiatal ember, rekedten és büszkén.
A volt szinésznő hamis mosolylyal arczán, helyeslőleg bólintott és
folytatá:
– De a fiatal ember ezt adta nekem… és elment, sok gyermeke van, valami
falun laknak, mondják, hogy meghalt, mindegy…
Egyelőre nem volt több mondanivalója, Kőmives olvasta tovább Renant.
Egészen féltizenegyig olvasott, akkor a páholynyitogatóné
félbeszakította: hörögni és csuklani kezdett. De a rohamközben még
mindig beszélni óhajtott, és bizonynyal óriási erőfeszítés árán sikerült
is neki ennyit mondani:
– A lakást ne adják föl… _azért_ együtt maradhatnak!
Lehet, hogy még egyéb tanácsot is akart adni, (például gazdag szinházi
ruhatárára vonatkozólag), de hiába kékült el arcza a tehetetlen
akarattól, nem tudott többé szólni egy szót sem és meghalt.
*
Az orvosnövendék nem merte magára hagyni a kis leányt. Együtt
virrasztott a halott mellett. Eszti még nem tudott sirni, csak a hideg
rázta egész testében.
A fiatal embernek is volt egy kis láza, de éppenséggel nem érezte magát
valami rosszul. Melege volt; a feje is, a szive is tüzelt. Tulságos
szabadelvüen gondolkodott ugyan, mint minden kollégája, de azért egy
cseppet sem volt gonosz ember és sajnálta is a szegény öreg asszonyt, de
valami titkos örömmel árasztotta el a gondolat, hogy most ő rá van
hagyva ez az egészen magában maradt leány. Holnap, vagy holnapután
eltakaritják innét a halottat is és akkor egyedül vannak. Együtt
élhetnek sokáig, nagyon sokáig… A lány a szobában, ő az előszobában. És
együtt fognak reggelizni, ebédelni; este olvasnak. Aztán későre jár az
idő, homlokon csókolja: «Jó éjszakát, kedves!» «Jó éjszakát!» Alusznak
édesen, vagy az ajtón át beszélgetnek még egy kissé.
A tervezgetések olyan kedvesen, bátran, csaknem vakmerően vágtattak
fejében. Szilárdul elhatározta magában, hogy Esztert kiveszi a
porczellánfestő-mühelyből, azért a pár forintért nem szabad megrontania
magát, beszivnia a festő-anyagok illó mérgét. Kell, hogy hygienikusan
éljen, főzhet, az nem árt. Ellenben neki többféle állást kell
elfoglalnia, és rászorítani magát a kissé terhes gyermeknevelésre, az
ujságokba is irhatna közegésségügyi és psichiatriai czikkeket, a lapok
most már fizetnek!
Ennyi életkedve nem volt talán soha még. Olyan boldog volt a lány miatt,
hogy szinte elfeledkezett róla és észre sem vette, hogy az elaludt az
előszobában az ő ágyán. Hangos lélegzésére figyelmezett csak és
odaállott fölébe.
Oh be szép volt, a mikor aludt, még kedvesebb, mint ébren. Csodálatosan
nagy, fényes barna hajában szinte elveszett fehér arczocskája. Keskeny
ajkai nyitva voltak egy kissé, egészen úgy, mint a kicsiny leányoknak.
Csak egy pólyás baba arcza lehet oly szelid, mint ezé a tizenhétéves
leányé.
Kőmivesnek erős akaratra volt szüksége, hogy föl ne költse a leányt és
igy ne szóljon hozzá:
– Szeretlek! Régen szeretlek és mindig… Őrködni fogok fölötted és jaj
annak, a ki bánt!
Egybevetve a körülményeket, nem tartotta helyesnek, hogy szóljon. Talán
a temetés után! De a mikor igy el van hagyatva, szabad-e szerelemről
szólni neki? Nem, nem soha! Vagy legalább nagyon sokáig.
Hanem a haját lágyan és óvatosan megcsókolta mégis. Aztán egészen
elfeledve a holtat, virrasztott az élő fölött.
*
Az orvosnövendék ez időben a lehető legmérsékeltebben étkezett, különben
is nagyon el lévén foglalva. Jött a halottkém, tárgyakat kellett eladni,
hogy a temetés eszközölhető legyen; a folyton zokogó lányt kellett
vigasztalnia és vigyázni, hogy az mégis egyék valamit. – Végre a temetés
is elmult, – jelen volt két operaházi tag is, de a megboldogult
páholynyitogatóné kollegái egy régi keletü harag miatt nem jöttek el…
Most már csakugyan egyedül voltak. A temetés után való napokon még
velük, közöttük, fölöttük volt a halott és megzavarta magányukat. Jött
az operaházi szolga és elhozta a páholynyitogatóné utolsó havi
fizetését. A megboldogult szines szoknyái lógtak még a fogason.
Kopogtatott egy fiatal hölgy, a gyakorlati szinésziskola egy koros
növendéke, a ki elszerződött a vidékre és most hallotta, hogy
Fölnémethynének a változatos és drága garderobja haláleset miatt eladó.
Elvitték a pamutbársony kosztümeket, el a hermelinköpenyt is és a halott
köztük járó árnyéka is mindegyre fogyott, fogyott. Esténként főztek –
Kőmives krumplit hámozott – egy-egy kaczagás verte föl a lassanként
nekimelegedő tüzhelyet. És milyen vidámak voltak a reggelek! Együtt
mentek el otthonról, az orvosnövendék elkisérte a leányt egészen a
porczellánfestő-műhelyig, minduntalan imádkozván magában azért, hogy
vajha merészelné valaki csak egy tekintettel megsérteni Esztert.
Vasbottal járt és annak a sulya egészen lehuzta karját, gyengének és
félszegnek is, sőt egy kissé félvállunak is tetszett.
– Mennyire megerősödött maga, a mióta hozzánk került! – szólt Eszter az
uton is, otthon is. – Mikor lesz katona, a huszársághoz megy?
– Még nem tudom! – mondá Kőmives és felfujta mellét, hogy domborubbnak
lássék.
Nagyon kedves volt igy az élet. Esténként – tizenkét óráig is –
olvasgattak regényeket, vagy orvosnövendék tartott előadásokat az emberi
szervezet és a természet csodáiról. Néha, kénytelenségből, egy kissé
kényes szavakat használt, a mire rendszerint elpirultak mind a ketten és
mind-mind erősebb kézszorítással váltak el egymástól. Kezdetben csak
egyszerűen jó éjszakát kivántak egymásnak, aztán – egyszer-egyszer-az is
megtörtént, hogy Kőmives búcsuzóra megcsókolta a leány kezét. Az is
megesett, hogy igy váltak el:
– Jó éjszakát _feleség!_
– Jó éjszakát _uram!_
Zavartan és nekimelegedve nevettek a kölcsönös csufolódásokon, de egész
éjszakákon át nem tudtak aludni. Gyertyánál virrasztottak, édes és
félelmes érzésekkel eltelve az egyik, valóságos deliriumban a másik. A
férfi olyan volt másnap reggel, mint egy beteg, öreg ember, de olyan
büszkén mosolygott, mint valami hitregebeli hős, a sárkányok legyőzése
után.
Oh, de mennyivel nagyobb hősnek tudta ő magát! Százszoros Szent
Antalnak, ezerszeres Gottfridnak.
Szeretni, viszontszerettetni és nem váltani egy csókot! Az örökös láz
fölperzselte majd minden csepp vérét, szive alig dobogott már, a beszéd
nehezére esett, le kellett mondani a gyermeknevelésről, képtelen volt
tanítani, sőt tanulni is.
Nagyon különös állapotba esett: nem volt mit tennie és elhatározta, hogy
oltárhoz vezeti a leányt, a kit magában szegény elhagyatott angyalnak
nevezett. El is akarta hozatni születési bizonyítványát, irt is községe
papjának, de az bélyegre valót kért…
Hetek teltek el és absolute nem tudta miből él. Nem volt éhes és
Eszternek azt hazudta, hogy abonálva van, de a lány ezt az egyet nem
hitte el neki és mindenféle kifogások és ravaszságok segitségével
megtraktálta. Láthatólag jól esett neki, hogy evett az övéből, a
tányérjából, a villájával.
Kőmives nem akarta megbántani és lassanként egészen megszokta ezt az
állapotot. Néha ugyan fölpattant magában: «Az ő kegyelméből élek, ő
mosat és vasaltat reám, és én már szobabért sem fizettem neki két
hónapon át! Nem vagyok-e én a legnyomorultabb ember a világon!?»
A homlokára ütött, szemeit szégyenletében behunyta, de csakhamar
kinyította ujra: «Vagyont, vagy legalább pénzt fogok szerezni minden
áron. És megtérítek neki mindent, gazdagon. Előbb sokszorosan fizetem
vissza tartozásomat, aztán elveszem!»
Szerzett is magának – egyelőre csak állást. Egy barátja kétszáz forintot
örökölt és szépirodalmi könyvtárt alapított. Ő volt az adminisztrátora,
egyelőre fizetés nélkül, a nevével és czimével ellátott jegyeket azonban
már az első napokban megkapta és erre a kicsiny karton papiroslapra
csodálatos szépségü és nagyságu palotákat épitett ő is, a lány is.
Különösen ő! Többé nem röstelkedett inni a lány kávéjából, a szobabérek
rövid időn való teljes megtérítését is minduntalan fölemlitette, a mire
a lány lesütötte szemeit és azt mondta:
– Ráérünk!
Hónapok teltek és még forróbb napok következének. Egymás mellére akartak
borulni százszor is, és a férfi győzedelmeskedett magán mind a százszor.
Remegett, kapkodott, sóhajtott, sírt és menekült. Eszter zavartan
mosolygott és érezvén, hogy alterálja a fiatal embert, lehetőleg keveset
tartózkodott otthon. Azt hazudta, hogy valami herczegnek készülő óriási
vázán dolgozik, pedig már két hónap óta föloszlatták a műhelyt.
Vakmerően megcsalta Kőmivest, nem tudatta vele azt sem, hogy most abból
élnek, hogy a kicsike modelt ül a festőiskolában. A rendszertelen élet
következtében az orvosnövendék egészen elgyengült, a járás nehezére
esett és nem kisérte el a lányt, csak egy darabon. Nem volt hát sejtelme
sem annak vakmerő csalásáról.
Apránként leszokott a külvilággal való érintkezésről, – otthagyta a kis
szépirodalmi könyvtárt, részint, mert az egyhónapi fönnállása után
megbukott, részint pedig azért, mert modernebb irókat akart volna
fölvétetni a későbbi sorozatba és e témán barátjával összeveszett. Ideje
nagy részét otthon, a diványon fekve, végtelen és alaktalan
tervelgetésekkel töltötte. Néha, ismételten, leveleket irt egyetlen
jobbmódú rokonához pénzért és azzal ölte idejét, hogy a választ várta, a
postára ment kérdezősködni, a levélhordókkal értekezett.
Teljes tökéletesen a passziv életre adta magát. Küzdései most már csak
arra terjedtek, hogy védje magát a lány iránt való szerelme ellen. Meg
legfölebb még azon viaskodott magában, hogy legalább a szegény Eszter
ebédjét ne egye el. Le is szökött – a mikor meg tudta tenni – délidőn a
Petőfi-térre és ott a többi éhenkórász, napnál ebédelő kollégák között
elsétált egy órát, aztán hazarohant abban a reménységben: ha egy kis
tésztással kinálnák meg? De ha megkinálta a kicsike, büszkén mondta:
– Köszönöm, fényesen ebédeltem!
Aztán hanyagul, szórakozottan mégis morzsolgatott egy kicsinyt a
süteményből.
Ez ebédek kivételével elég jól éltek, a lány sokat keresett és egy pár
tárgy eladásának segítségével idejében kifizette a házbért is. Azontul –
úgy két héten át – láthatólag szükséget érzett pénz dolgában, el is
akart adni egyetmást, de Kőmives rajta kapta:
– Mindez értem! – mondá igazán, szivéből szomoruan. És kedves vágásu
szemei megteltek könynyel.
– Inkább elmegyek, el kell válnunk. Majd visszajövök, maradjon ilyen jó,
mint most. Visszajövök nemsokára és akkor mondok valamit. Várjon engem
addig, ha soká jönnék, el ne feledjen, itt ne hagyjon. Ha nem jönnék
többé soha: feledjen el, mintha nem is lettem volna, feledjen el!
Most ölelkeztek össze legelőször. A lány karjait a búcsuzó nyaka körül
fonta, arczát arczához szorította, könyét könyüivel vegyítette.
– Elmenni, igen, ha eresztem! mondá csukolva a sirástól és nevetve az
örömtől.
Kőmivesnek, becsületszavát kellett adnia, hogy itt marad. Egy darabig
vonakodott, de oszt hogy a leány össze-vissza csókolta sápadt, beesett
halántékát, megnyult nyakát, még sovány kezeit is, nem volt ereje többé
küzködni és megfogadta, hogy együtt maradnak, közös háztartásban, mig az
óra üt.
–… Csak addig, akkor én elmegyek és úgy jövök érte!
Eszter valamit akart válaszolni, de nem szólt. Későn is volt már,
sietnie kellett a «műhelybe». Megmosta szemeit, kendőt kapott a fejére
és elfutott.
Anyagiakban nem bővelkedtek, a szatócsnál a hideg ételek kontója nagyon
fölugrott, de azért bűvös-bájos napok voltak ezek. A mikor együtt
valának, a részleteket beszélték meg, az esküvőt, és hogy a pap ne
beszéljen. Lakni Budára mennek, már csak azért is, mert Kőmivesnek
hihetőleg alkalmaztatása akad fönt a várban. Valamelyik miniszterium…
Csak bágyadtsága elmulnék, mert igy csakugyan nem járhat utána. És
ruházata a kelleténél egyszerűbb lett, kabátja szint változtatott,
Eszter hiába pazarolt rá egy patika benzint. Az orvosnövendék bizonyára
nem volt rendben, gyenge volt fölöttébb, kénytelen volt napokon át az
ágyban lustálkodni. Eszter e napokon nem ment el otthonról és
fölolvasott neki, délre pedig egy-egy kis erőt adó finom huslevest
főzött, friss hust sütött.
Néha azonban a legjobb akarata daczára sem maradhatott otthon, jöttek
érte; egy szolga jött azzal az üzenettel, hogy vagy jőjjön, vagy
mindenkorra maradjon otthon. El kellett hát mennie, de minduntalan
hazafutott a «kis urához», hozott neki finom hideg sülteket,
két-háromféle ujságot, nehogy unja magát a folytonos magányban (mert nem
jött hozzájuk senki, igaz hogy nem is hivtak senkit).
Szegények voltak, de jól éltek. Eszter mind többet-többet keresett,
dicsérte a műhelyt, a könnyű, finom munkát; passzió is az inkább.
Eldicsekedett véle az orvosnak is, a ki most már mindennap eljár
Kőmiveshez, ámbár baját nem találta súlyosnak: sokat tanult, rosszul
étkezett, nehéz dolgokkal törte a fejét; jól kell táplálkoznia,
nyugodtan, gond nélkül élnie.
Hiszen gond nélkül élt, de most, hogy egész nap hevert, csak kellett
valamin törnie a fejét. A műhely dolga nem ment sehogy a fejébe, hogy
ott a lány annyit keres. És a levelek, a melyek Eszter czimére jöttek:
«holnap, reggeli világításnál kell; hétkor legyen ott!» A levelek alá
pedig egy-egy nagyon ismerősen hangzó név volt aláfirkantva.
– A munkavezető irja! mondta a leány és eltépte a leveleket.
Idegeskedett is ilyenkor a fehér fej, elvörösödött a baba kép:
megöregedett, elkomorult egyszerre.
*
Kőmives a magányos délelőttökön azzal foglalkozott, hogy behunyta
szemeit és látta: mint árulja el a leány, rútul, gaz módra, mint
ölelkezik szőke, magas, brutális férfiakkal. Halálra kinozta magát ez
erőszakos rémlátásokkal, a melyek elevenebb módra éltek előtte, mint az
igazi, testtel biró élet. Délben, hogy a baba-arcz ráhajolt, a friss,
piros száj rátapadt az ő kiszáradt, aszott ajkaira: megnyugodott egy
kissé. Délután is elég jól érezte magát, nem látta a szőke, rémes
fantomokat és mint fiziológus legfölebb azzal foglalkozott, hogy
egészségi állapotán valamit kell változtatni, mert ha ez igy folyik
sokáig, a kicsike meg fogja csalni.
Csak reggelt, napsugaras, friss reggelt, hosszú, hosszú délelőttöket ne
teremtett volna az isten! Milyen korán kezdődtek! Négykor már nem tudott
aludni. De hétig eltöltötte az időt azzal a titkos tervelgetéssel, hogy
Eszter után lopódzik még ma, mindjárt, néhány óra mulva és megtud
mindent. Napokig készülődött, vágyakozott, éhezett a rettenetes utra, de
a mikor a lány átsuhant szobáján, mintha valami bűvös szóval az ágyhoz
lánczolta volna, nem tudott megmozdulni.
Egyszer, iszonyú küzdelem után, elszakította e lánczot, magára kapta
ruháját és a lány után sompolygott. Az nem vette észre és ment a maga
utján. Nem a műhely felé ment.
Az orvosnövendék lábai alatt ingott, hullámzott az aszfalt, de
szerencsére még kevesen jártak az utczán, mehetett a fal mellett hol
tapogatódzva, hol valósággal futva. Eszter sötét kis fejkendője, fehér
nyaka el-eltünt előle, kétségbeesve állt meg, megerőltette szemeit és
megint észrevette.
A lány törekedett ki, az Andrássy-uti villák felé. Sebesen, mint a hogy
találkára mennek. Egy-egy ur utána nézett, egy utána is ment, néhány
lépéssel mögötte bandukolt.
Egy kis utczához értek. Az idegen ur itt egyszerre meggondolta magát,
visszafordult, ment a maga utján. Eszter pedig egyszerre befordult egy
tornyos, vasrácsos házba.
*
Belopózkodott utána. Nem vette észre senki, nem törődött vele senki. Úgy
járt-kelt itt, mintha itthon volna, ismerte a házat, tudta, hogy fiatal
festők műtermei vannak a sötét földszintes folyosón. Egy kivételével
csukott volt még mindannyi. Ez egy is be volt zárva belülről, hát itt
kell lennie. Hallgatózott az ajtón, de hogyan tudta volna kivenni, mit
beszélnek ott benn halk hangon, a mikor fejében ezer üllő és kalapács
zúgott és döngött. Nem lehetett megismernie Eszter hangját, mégis
bizonyosan tudta, hogy az van benn. Az ajtón át is érthető volt annak
minden mondása, még sem tudta megkülönböztetni egyetlen szavát sem.
A férfi meg szinte hangosan szólt ott benn:
– Sietni, sietni, mindig teketóriák! Vagy modell, vagy
herczegkisasszony. Hát nem herczegkisasszony.
A leány felelt, reszketett a hangja, sírás volt benne:
– Olyan nehéz ez… könyörüljön rajtam.
A festő elvesztette türelmét:
– Ostobaság! Különb lányt is láttam igy, én tőlem azért lehet apácza.
– Lássam a vállát, háttal egy kissé. Nos, előre!
Aztán ruhasuhogás hallatszott.
Kőmives belekapaszkodott az ajtóba és zúgó fejét odaszorítva a
deszkához: a ruha suhogásából, a párbeszédből szerelmes ditirambokat,
vad, őrületes, gyalázatos szeretkezést hallott ki. Nyögött kinjában és a
dühtől elfult, szinte elesett. És nem hallott többé semmit, azt sem, a
mint a festő kiszólt:
– Ki az? Ki van odakint?
Azt sem hallotta, a mint az ajtó kinyilt mögötte, csak egyszerre látott,
látott. Az ajtó nyilásán át egész világosan látta, hogy a baba ott ül,
fehér kis testén alig egy kicsiny mez, mellét takarja csak hosszú haja
és vakító testecskéjét vékony arany kösöntyük, ragyogó, bántó, ezüstös
napsugarak ölelik, fonják át meg át.
Elkergették, tovább ment és a leány azt sem tudta, hogy ott volt.
*
Megölje-e? azon gondolkodott. Két óra hosszat viaskodott magával és
elhatározta: «Nem, nem öli meg: nem piszkolja be a kezét».
Fölirta egy papirosra, kétszer, nagy betűkkel:
– Nyomorult, nyomorult!
Az asztalra tette az irást és kiment az Üllői-ut felé, mindenütt a fal
mellett, a villamos vasut sinjeinek mentén.