Éjjel az egyik Rubin-leány felköltötte kis hugát:
– Dóra, kelj föl, nem tudok aludni, jerünk ki a gangra!
Ruhát kaptak magukra és az öreg Rubinon át – apjuk a konyha ajtajában, a
földön aludt – kisuhantak a lépcső erkélyére.
A nagyobbik leány nagy kendőt vett magára, hogy föl ne ismerjék és mert
fázott, daczára a nyári éjjelnek, mely vak forrósággal borult a
négyemeletes ház kicsiny udvarára. A kisebbik leány leült nénje
lábaihoz, a folyosó márványára és szőke fejét a falhoz támasztva, nézte
a világos, árnyékos éjszakát.
Ahol voltak – a széditő magasságú negyedik emeletről nézve, olyan
különös ez a fővárosi udvar. Az ablakok nyitva mindenfelé, árnyékuk
fekete vonalakkal rajzolja tele a falakat. Világosság nem volt már
sehol, de a melegtől aludni nem tudó lakók közül egy-kettő kidugta a
fejét az ablakon és némán hallgatta a nyitva hagyott vizvezeték
mormogását.
– Dóra – szólalt meg a nagyobbik Rubin leány – nekem úgy tetszik, hogy
ez az egész ház egy nagy kripta, legalább ötven fülkével és hogy a lakók
benn mindnyájan meg vannak halva!
Csakugyan, a kisebbiknek is úgy tetszett. Félt is egy kissé. A nagyobbik
nem; elmerülve a misztikus éjszakába: kereste a halált. És egyszerre a
homály is, a lelke is tele volt véle és még meg nem állhatta, hogy ne
szóljon róla:
– Jó azoknak, akik mindig alszanak már!
Majd átkarolta a kis Dóra nyakát, forró arczát beletemette annak szőke,
szintén fehér fényű hajába és susogta:
– Jó volna meghalni együtt, Dóra?
– Igen! – mondá a kisebbik leány – mohón is, borzongva is. Kevés
vártatva azonban félénken hozzátette:
De miért?
*
Ezentúl az éjszakák egy részét nagyobbára itt töltötték. Ágnes nem
tudott aludni és hugának, aki csak tizennégy éves volt, még jól esett az
a gondolat, hogy «virraszt.» Azonfelül úgy ragaszkodott testvéréhez,
hogy egy darab idő óta az ő szemeit is kerülte az álom. Egészen neki
halványodott és minden különösebb ok nélkül, lelki állapota olyan lett,
mint a testvéreé.
Sokat sírtak együtt, apjuk előtt bezárkózva a szobába. Ha a sirásban
kifáradtak, olvasásba kezdtek. Ki se mozdultak többé; Rubin ur hiába
csalta őket kifelé.
– Nincs is ruhánk miben menni! – mondá Ágnes – a mire az elzüllött
piktor eloldalgott szó nélkül, szomorúan, mint egy lopáson kapott kutya.
Ilyenkor néha két napig is odamaradt és valamelyik korcsmából küldött
nekik haza élelemre való pénzt, édesgető levelet. Hogy egészen magukra
maradtak, megnyugodtak egy kissé: becsukták az ajtót, lefüggönyözték az
ablakokat és éjjelt csinálva a nappalból, beszélgettek a homályban.
Lefeküdve a földre, egymással szemben; a nagyobbik magyarázta a
kisebbiknek a világi életet:
– Tudod, Dóra, jobb is volna úgy, ha nem volna nappal, csak éjszaka és
az emberek csak egy-egy kicsinyt lennének ébren. Akkor fölkelnének,
mosdanának, egy kicsit ténferegnének a sötétben, aztán aludni térnének
ismét…
A kisebbik nem értette mindezt; a nagyobbik folytatta:
– Nekem nincs kedvem beszélni az emberekkel, ostobaságokat beszélnek
mind.
– Hát a férfiak! – vetette közbe a kicsiny. Majd habozva,
magyarázatképpen hozzátette: te már sokkal beszéltél, én egy-kettővel
alig.
– Bár soha se beszéltem volna egygyel is! Akkor azt hihetném, hogy van
közöttük jó és szép!
– Hát nincs?
– Nincs! – szólt Ágnes mély és száraz hangon.
A kis leány behunyta szemeit. Arcza szomorú volt, de lelke mosolygott,
amint föltette magában, majd hangosan, a kérdést:
– Mondj valamit a szerelemről!
– A szerelem csak a levegőben van, ott úszik, a mikorra hozzánk ér:
akkor szenvedés.
A kis Rubin-leány bámulva nézett nénjére. Egy pillanatig nem hitt neki,
de a pillanat eltelte után az idősebb testvér lelke átömlött az ő
lelkébe is és egyek voltak egészen.
*
Tiz – vagy kilencz – hónappal ezelőtt, egy építészeti rajzoló lakott
mellettük. «Igen okos, igen becsületes ember» mondotta az öreg Rubin,
mert dicsérte a képeit. A rajzoló igen szép ember volt, szőke és magas,
halvány s mégis hatalmas erejü. Olyan szeliden simogatta az aranyszinű
szakállát, a mikor Ágnes csúfot űzött belőle, a rossz magyar beszéde
miatt… A kisebbik Rubin-leány akkor még iskolába járt, a nagyobbiknak
pedig nem igen lehetett kimenni az utczára, bár éppen uj ruhája volt, de
kalapja egy csepp sem… A rajzoló két hónapig élt itten, aztán valami kis
munka után lement Aradra. Külföldre utazott aztán, onnan irt is egyszer
az öreg Rubinnak, hogy nem jön többé vissza.
Erről az emberről szeretett volna egyet-mást megtudni a kis Dóra, de
hogy a nénje egy szóval sem említette soha, nem mert kérdezősködni. Oh,
be kiváncsi volt pedig! Mint szerette volna megtudni: hogyan voltak
egymással. Jól értették egymást, azt látta, de vajjon váltottak-e
csókot? Megfogadták-e, hogy örökké szeretik egymást? Szóval
megtörténtek-e mindazok, amik az ő szűkös tudása szerint hozzá tartoznak
a szerelemhez.
Hátha csak úgy beszélgettek egymással, mint más ember? Néha hajlandó
volt ezt hinni, de a leggyakrabban átkozta azt a gonosz embert, aki
rosszat tett velük. Mit? Elment. És nem akar visszajönni.
Már arra is gondolt, hogy vajjon mért is nem lehet erőszakkal
rákényszeríteni az ilyen embereket, hogy visszatérjenek ahhoz, ki nem
tud élni nélkülök. Az álmatlan éjszakákon, testvére mellett virrasztva,
annak beesett, megcsúfult, szinte átlátszó arczát nézve: sokszor
elhatározta, hogy legalább ir annak az embernek: jőjjön, kell, siessen.
De testvére, mintha csak hallotta volna a ki nem mondott gondolatot,
megsimította haját és szólott egyszerüen, immár minden szomorúság
nélkül:
– Dóra, mindaz késő, hiába. Helyrehozni nem lehet.
És a testvér előtt is kétségbeesetten rejtegetett titokról egyszerre
lepattant a zár: elmondott mindent, a kis leány hallott mindent. A mit
hallott, elég volt arra, hogy mint egy hirtelen felhőszakadás, elöntse
lelkét a fájdalom, könyü.
Egymás nyakába borultak és nem törődtek többé azzal, ha valamelyik
emeleten hallgatják búcsu-zokogásukat. Hajnallott már, a mikor bementek
szobájukba. Idegen volt előttük e perczben minden; az ágy, apjuknak nagy
dunai tájképe, a falra ragasztott arczképek, közös birtokuk,
legbecsesebb tárgyuk: az asztalhoz támasztott fehér napernyő.
Véletlenül odatévedt tekintetük az anyjuktól örökölt nagy, törött
rokokó-tükörbe és megijedtek a saját maguk arczától: ki van itt, kik
ezek az idegen leányok?
Az ágy előtt állottak, gépiesen vetkeződve. De nem mertek lefeküdni,
leültek az ágy szélére. Ott beszélgettek még egy kissé, beszélgettek
nagyon halkan, pedig nem volt körülöttük senki. A kisebbik izgatottan
nézte az árnyékokat:
– Azt hiszem, kivülünk van még itt valaki, egy harmadik.
– Tudom, – mondá Ágnes – én már régen érzem, mint suhog, járkál, mozog,
meg vánszorog közöttünk. De nem akartam neked megmondani.
Ez éjszakától fogva az, a ki kettőjök mellett a harmadik volt: nem
tágított közelükből. A nagyobbik látta is már, a kisebbik meg érezni
kezdte. Mellét hirtelen fájdalom, torkát ok nélkül való sirás szorította
össze! Fogyni kezdett és olyan álmodozás fogta el, mint nénjét. Nem
kivánt többé ő sem embereket látni, alig ment ki a szobából és igaz
érdeklődés csak akkor villant át fehér arczán, a mikor a szőke emberről
beszéltek.
A halál árnyéka, mely betolakodott hozzájuk harmadiknak, olykor-olykor
átengedte helyét egy szép és magas férfialak számára. Tágra nyitott
szemekkel nézték és látták is a kis szoba homályában. Ágnes beszélt néha
hozzá:
– Hát kellett ezt tenni? Kértem én, hogy esküdözzön?
– Esküdött? – kérdezte a kisebbik villogó szemmel.
– Mindig. Nagyon jól tudott, sokat gyakorolhatta.
– Hogyan? Mondták neked?
– Nem, de tudom; és annyi szép leány van. Mondta is, hogy szerették
azelőtt és nevetett. Megharagudtam rá és igy szóltam hozzá: «Majd
egyszer rólam is igy fog nevetve beszélni!»
– Aztán ő mit mondott erre?
Ágnes összeszorította ajkait: ez a párbeszéd volt legiszonyubb emléke;
ha ezen évődött, belátta, hogy nem lehet élnie és mohón szomjazott a
halál után. A kisebbik leány könyes tekintettel könyörgött neki:
– Mit szólt ő aztán?
A halvány, rossz ember minden mondását hallani s tudni akarta és
kérdésekkel kinozta testvérét. Mikor estefelé jött, mit beszélt,
miképpen hizelgett… Ágnes egyszer elmondta neki, hogyan szólította a
halvány ember, csak igy: «csillag, virág, mindenféle szép virág!»
«Csillag, virág, mindenféle szép virág!» hangzott a kis leány fülében az
édes hizelgés, ébren is, álmában is elmondta magának hangosan. Szeme
mosolygott, fehér arcza szinte világított ez alatt. Édes borzongás
futotta át a simogató szavakra, de hirtelen magához tért, az álomképet
elsimította homlokáról, ujra komor és merev lett az arcza.
És testvére nem hallja e szavakat többé soha már! Oda futott hozzá,
átfogta derekát és szólt:
– Gyerünk innét, megyek veled, a hová akarod!
*
Mindketten készülődtek, de nem szóltak egymásnak egy szót sem. A
nagyobbik hosszú levelet irt apjának, melyben kérve, hagyjon föl a
boritallal, jóra nem vezethet az. A forintot el ne felejtse odaadni a
budai temető-őrnek, még októberben, hogy halottak napjára tiz mécses
égjen az anyjuk sirján. (Rendbe is kellene hozatni egy kicsinyt, le van
taposva; minden virág rajta: egy tő lila őszi rózsa, mely nem tud, hiába
akar kiveszni.) Dórika a katekétától kapott papircsipkés szent képeket
rakta szépen össze és ráirta egy papirosra, hogy egy Szegszárdra
költözött barátnőjének hagyja. Kézimunkáit kimosta elébb, aztán szépen
összekötötte szalaggal, a szalag fölé gombostűvel egy czédulát tűzött.
Ez volt abban megirva: «A tatának; adja el. (Ama boltban, a hol az Ágnes
stikkeléseit szokta eladni.) Vegyen magának végre egy tisztességes
kalapot, igy nem csuda, ha nem festeti le vele arczképét senki. Hiába
tud olyan jól, az öltözete miatt nem biznak benne az emberek!»
A kicsike most már éppen nem fél attól a fekete és végtelen rengetegtől,
a melynek neki _kell_ indulni. Olyanformát érzett, mint azelőtt, a mikor
félt elaludni, mert nem volt benne bizonyos: fölébred-e valamikor erre
az életre? Most egészen bizonyos volt abban hogy föleszmél majd ujra, de
egy egész más világban. Milyen lesz az a másik virradat: fantáziája
minduntalan ezzel foglalkozott és mindenféle aczélmetszetek szürke
felhői, angyalai, fehér szakállas szentei, feketével rajzolt és
mozdulatlan gloriolái mozdultak meg, melegedtek át, kaptak szinre és
erőre. Szive repesett, lelkében boldogság sugárzott szét, hogy ott fog
feküdni a felhők kék bársonyán… Körülötte a fényben hangzik egy mennyei
chorál, introduktióját már itt is hallja; a fővárosi udvar piszkos
börtönére egy darabka tiszta kék ég ragyog alá – onnan hangzik.
Mind eme látomások csak egy-két napig tartottak. Végre mégis megrezzent
az ismeretlentől, a ki mind jobban közeledett hozzá, hogy karjaiba
ölelje. Szerette volna még húzni-halasztani a dolgot, de testvére épp az
utolsó időben egészen izgatott lett, meglátszott az arczán, megérzett
minden tettén, hogy sietni akar, nem tud itt lenni többé.
A kisebbik leány minden éjjel rettegve aludt el; hátha arra ébred, hogy
testvére hivja. De lassanként ő rá is ráragadt a lázas sietség: mit
keresnek már itt, a mikor itt már mindennek vége van, menjenek már!
Valamelyik hajnalon – hideg volt odakünn és minden kék – Ágnes – már
felöltözve – odahajolt hozzá és felköltötte:
– Menjünk!
Felugrott, felöltözködött. Elsuhantak az öreg mellett, nem merve rája
tekinteni sem. A ház aludt, csakugyan olyan volt, mint egy nagy kripta.
Összegubbaszkodva vártak a lépcsőházban, a mig a kapunyitás ideje
elkövetkezett, azután lábujjhegyen kiléptek az utczára.
*
Kézen fogták egymást, úgy mentek előre. A szűk utczákban nem jártak soha
még és tulajdonképpen nem tudták, merre menjenek.
– Arra kell mennünk, a merről a szél fúj, akkor oda érünk hamar – mondá
a nagyobbik.
Ezentúl alig beszélt az egész uton; erősen szorította a kisebbik kezét
és úgy sietett hogy hugát szinte vonszolta maga után. Az álmodozva
nézett szét; már ez a világ is idegen volt neki. Olyan hideg, olyan
néptelen, minden mozgás nélkül való volt minden a kék világosságban
úszó, mozdulatlan árnyékkal teli utczákon. Itt-ott, egy-két tévedésből
égve hagyott gázláng még fantasztikusabbá, idegenebbé tette a néma
házsorokat.
Valami térre értek és Ágnes felsóhajtott:
– Végre!
Egy hosszú, keskeny utczán át egy mozdulatlan aranyos vonalat
pillantottak meg.
– Ez az? – kérdezte a kisebbik.
– Ez – mondá Ágnes és megállott, hogy egy kissé kipihenje magát.
Elengedte huga kezét és zavartan szólott hozzá:
– Még visszamehetsz, ha akarsz itt maradni, ha szeretsz magadban. De mit
csinálsz egyedül? Csillagom, virágom! A kis leány megfogta a kezét és
ment vele némán, nem nézve többé maga körül, hanem egyenesen előre, az
aranyos vonal felé.
Ágnes egyszerre bőbeszédü lett, megemlékezett arról a szép kis leányról,
a ki a harmadik emeleten lakott. Mind a ketten nagyon szerették a négy
éves leánygyermeket, de különösen a nagyobbik. Majd minden átmenet
nélkül hozzá tette: csillagom, virágom, mindenféle szép virágom…
Dóra ismételte a mondást, de olyan szomorú hangon, annyi fájdalommal,
mintha neki mondták volna valaha. A nagy, halvány, szép szőke ember, a
ki mind jobban-jobban hozzáférközött hajnali útjában. Már-már vele volt
egészen, mintha az övé is lett volna egykor, egyedül az övé csupán.
Az éjjel szinei lassanként mind elváltak a hajnaltól. A mikor kiértek a
folyamhoz: a kék reggel lassanként melegedni kezdett. Ezüst és arany
szalagok futották át a tájat, ezüst, arany és piros pillangók – a
hullámok fényjátéka – röpködtek, keringőztek a folyam szinén. A házak
mindkét parton lila, meg arany-szinben úsztak. Csak a partok, a hajók, a
hidak és a messziről idelátszó szigetek egyrésze szunnyadtak még szines
árnyék alatt.
Mint egy festett panoráma, olyan volt az egész kép; hang nem hangzott,
alak alig mozgott egy-kettő. Azok is olyan lassan, álomszerüen; nem is
emberek, de bábok, a kiket egy gép arra készt, hogy mozogjanak előre.
Most megáll egy-kettő, majd ujra igyekszik a part felé, mindjobban a
Dunának.
A két lány nem nézett többé egymásra, az egyik a vizre tekintett
üvegesedő szemmel, a másik lélegzeni is alig tudva, még beszélt:
– Dóra, hol a szalag, a sárga, hova tettem?…
Végre megtalálta, a mit keresett. Az egyik végét a maga kezére kötötte,
a másikat a huga csuklójára. Aztán lépett egyet előre.
Az ezüst, arany és piros lepkék egy pillanatra szétszálltak a folyam
szinének egy kis részéről. Aztán egy pár pillanat mulva ujra
visszatértek. És a panoráma képe mitsem változott, csak az árnyékba
borult részek szabadultak lassan, mindjobban és a kékség melegedett föl
violaszinre. És egy-két percz mulván a Duna képe változott egy keveset:
amig csupa arany és piros lett az egész, egyszerre fölbukkant rajta egy
leány szőke feje; fehér arcza messziről, fényözönben úszva, olyannak
tetszett, mintha egy vizre hullott csillag volna.
A kisebbik volt. Az ő édes, szép feje, ártatlan homloka ragyogott a
hullámok fölött. Az ő kedves szürke szemei néztek még egyszer szét ezen
a világon, ahol nem élt, nem szeretett, nem látott voltaképpen eddig még
semmit, mégis ez utolsó perczben a szűz lélek tele volt az élet
legzavarosabb képeivel. Mintha ő szeretett, ő csalódott volna. A
szerelmi esküdözések – bár neki nem esküdtek soha – kéjesen rezdültek
vissza lelkének chaoszában, összegyülve és elnyomatva az elhagyottság, a
kétségbeesés iszonyu érzésével. És mielőtt mindeme képek örökre
elmulnának, utolsó káprázatként megjelent előtte egy szép, halvány,
gonosz arcz.