Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de
ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre
azt mondják: «volnánk csak gazdagok!» Nem sok rokoni szeretet van
bennem, de van annyi hiuság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják,
hogy a nyomoruságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy
unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos
szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik
eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől…
Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem
nyolcz, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek
vala.
A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan
állította és hitte, hogy:
A legjobb koszt a világon az övék.
Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.
Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.
A felesége kitünően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitünően az,
most már milliomos lehetne.
És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.
Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára
rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és
ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny oduja, a
rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a
tarka huzatu, tollatlan ágynemű – mind, mind az övé volt és nem a másé.
Az asszony az én rokonságom, de azért a férfihez huzódtam inkább. Sőt
vonzott is ez a különös ember, kiben nem volt irigység, mert hiányzott
belőle az összehasonlító képesség. Aztán a mestersége is tetszett nekem;
sáfrányárus czégnek volt az utazója. Ilyen ember is, legfeljebb, ha egy
millió között akad – egy.
De neki már az apja is az volt és a legnagyobb fiát is annak nevelte.
Igy történt, hogy az egész család meg volt győződve a sáfrány kiváló
fontosságáról, talán anélkül el sem képzelhették az életet; azonban azt
biztosan tudom, hogy az egész lakásban a vörös fűszer émelyítő illata
terjedt el, valamint a kisebb gyermekek mindig egy doboz sáfrányt vittek
ajándékba a tanítójuknak.
«Férjem nagyon tevékeny ember az üzletben és tekintély a szakmájában», –
mondá Fialáné. Fiala pedig igy szólt: «Jobban szeretem a feleségemet,
mint a császárnét, bizony Isten jobban. Ő a Radics-családban mindig a
legfinomabb volt.»
A mikor velem beszélt és mikor még nem laktam ott, mindig hozzá tette
ezt is: «Most egy drága könyvet járat, lexikont, azt olvassa!» És
diadalmasan mosolygott.
Később, a mikor már ott laktam, akkor is sokszor szóba hozta ezt a
könyvet, de csak igy: «a könyv!» Ez neki egy egész könyvtár volt, a
minthogy minden, a mi az ő tulajdona, akármilyen értéktelen s kicsi
legyen is, értékre, nagyságra rettenetesen megnőtt szemeiben. Egy pipa –
pipatorium és egy forint a zsebében ezres bankó.
Mind e boldogsághoz hozzájárult még az is, a mit e két mondásban szokott
kifejezni:
«Engem nagyon szeretnek az emberek.»
«Ha én akarom, hát az a vasút, mely most indul Szolnokról, megáll
féluton és nem tud tovább menni, mert az én Istenem kegyes én hozzám!»
Mindazonáltal a sáfrány-utazó nem volt elbizakodott, sem fanatikus
babonás, csak boldog ember.
Azon a napon, a mikor behurczolkodtam, éppen baj volt a cseléddel, kinek
nem imponáltak a családfő hatalmas illuziói és gorombáskodott az
asszonynyal, a bérét kérte és a mikor ezt nem kapta meg, fenyegetődzött
a policzájjal.
«Csak menjen, – mondta az asszony – hanem azért még megveri magát az
Isten, mert a mit én kértem még, mindazt megtette!»
Ez nem volt valami közönséges átkozódás; a leány megdöbbent,
elhallgatott, a könyvvel játszó kis gyermekek ijedten néztek anyjukra,
mintha arra kérnék: «nem, mégse bántsad a szegény Marit!»
Ugyanilyen nyilatkozatot hallottam aztán minden napon. Pedig az asszony
nem volt valami különös vallásos. Nem igen imádkozott, templomba nagy
ritkán járt. Hanem azzal egészen tisztában látszott lenni, hogy minden
történendők elvégezvék előre. És mert őt és családját különösen kegyeli
az Isten, hát ő rá és családjára nézve oda fenn jó és kellemes végzések
hozattak.
Mindez elveiért nem is volt valami nagy barátja az energiának. A nappal
felerészét fekve töltötte. Fél évig sem ment ki az utczára és ha a
gyerekek ruhájáról leszakadt a gomb, azt fel nem varrta.
«Az ember ne is dicsekedjék, csak menjen, ha viszik a végzetek!» – mondá
és nem rémült meg, a mikor a férje megbetegedett, még pedig abban a
bajban, mely annak minden testvérét megölte.
«Nem lehet az, hogy testvérei sorsára jusson, nyolcz gyermeke van
neveletlen,» – szólt az asszony.
«Nem lehet, hogy én most még itt hagyjam a családomat,» – mondá a férfi
és kigázolt a bajból, melyet minden orvos halálosnak hitt.
«Rendkivüli eset!» – konstatálták az orvosok.
Fiala ur nem hal meg, a mig élni akar, – jegyezte meg a sáfrány-utazó –
és hatalmas hitében megerősödve, még boldogabban ölelte meg feleségét,
«a legszebbet, a legjobbat, a legfinomabbat» az egész világon, egy
sovány, szűk vállú, nagy arczú, rossz fogú szőkés asszonyt, a ki úgy
hagyta magát megölelni, mint azon a napon a mikor feleségévé lett;
félénk odaengedéssel, zavart mosolylyal.
Egy csepegő petroleum-lámpás – mely füstölt is – világította meg a
jelenetet. A gyerekek veszekedtek, ki kapott több szemet a vacsorára
hozott cseresznyéből. A legnagyobb fiu békétlenkedék, hogy ő nem fog
minden este turót enni. A kályhában nem volt ma befűtve, de az ágyakat
már megvetették. Nyolcz ágy egy szobában: igaz, hogy az egyik még csak
bölcső, de abban állt összekuporodva a legutolsó kis Fiala, a három
éves. A cseléd bekiabált a konyhából: «menjen a ténsasszony húsért, én
nem hozok többé hitelbe, holnap se megyek!» Én is beszóltam a szobámból,
mert a két kis leány nagyon hangos énekszóval emlegette, hogy:
«Poniatovszki nincsen a csatáján»… Ez volt a környezet.
Az este – emlékszem – nagyon hangos vita folyt, mert a családfő
erőnek-erejével bort akart hozatni és engem is invitált, menjek be majd
kvaterkázni. De nem hozatott, mert a tizennégy krajczár a reggeli tejre
kellett.