Kató – amint mondám – holnap, vagy holnapután férjhez megy. Maga ez a
tény nem érdekel eléggé. Inkább az érdekelne, ha megtudnám, hogyan
történt a dolog. A részletekre egész világosan emlékszem, de nem tudom
értelmes képpé összeállítani.
Mint ma: láttam az anyját és féltettem a gyenge asszonyt a
katasztrófától. Mintha ezen a napon azt olvastam volna ki a még mindig
tüzes szempárból: «Hát bukjunk, hát jöjjön, a minek jönnie kell!»
De másnap az udvarló eljegyezte – Katót.
Avagy talán ez jegyezte el magát vele? Hogyan, miért? Csakugyan az
anyját féltette-e, vagy csak féltékeny volt reá? Áldozatul dobta magát
anyja becsületéért, apja nyugalmáért?
Láttam mindent és nem tudok semmit. Nem is akarok tudni, nem akarok
mást, csak megőrizni lelkemben régi bájos rózsaszin alakját.
Holnap már úgy is késő.
Édes kis martyrom, szeliden boruljon rád a menyasszonyi fátyol, elevenen
eltemetett lányom, lágyan folyja be testedet a nász narancsvirága!
*
Kató, holnap vagy holnapután férjhez megy. Isten veled Katóka!