Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka, – a ki holnap vagy
holnapután férjhez megy – nem egy olyan valakiért nézett komoran, kinek
ifju egyénisége egy czilinderkalapban végződik. Alig vártam, hogy ujra
találkozzam vele és szóltam hozzá így:
– Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és oszszad
meg vélem szomorúságodat.
De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos füllentéseket, amelyek nélkül
ti nem tud-tud élni. Amelyek titeket úgy megkülönböztetnek, bennünket
ugy megcsalnak. Beszélj hozzám úgy, mint ahogy magaddal sem beszélnél
mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy tenmagaddal szemben
is tele légy reserve-vel…
Összebeszéltem minden bolondot, bámulva, csaknem úgy nézett rám, mintha
okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és beszéltem
tovább:
– Szakítsd le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind. Fogalmad sincs,
hogy mily iszonyu kéj lehet megnyilatkozni egészen egy leánynak, aki
örökös bezártságra van kárhoztatva. A kinaiakról – igen a kinaiakról –
azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába teszik leányuk lábát.
Kicsiség, az egész világ minden lányának egész lelke kalodába van
szorítva… Katóka, ne félj, szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj,
vagy felelj röviden mindazokra, a miket kérdezek.
Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos mondások az én
egyetlen titkos kincseim! nem is árulok el belőlük semmit, csak egyet,
azt, hogy szomoruságának oka és tárgya: ismeretlen és tárgytalan.
De mégis… Homályosan emlékezett egy idegen férfiről.
A neve?
Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy ismerős
nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe azzal az
urral, akit előbb említett.
Egy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette volna?
Hisz erről köztudomásu, hogy az édes anyjának kurizál.