Kató holnap, vagy holnapután férjhez megy; isten vele Katóka!
Rám nézve súlyos ez az eset; nem azért, mert annak idejében hozzám
igérkezett a lány, hanem azért, mert egy igazi jó testvért veszitek el
benne. Ha olyan jó volt hozzám, mint a milyen jó volt, hogy tud férjhez
menni és intimus lenni mással! Miért tagadjam, úgy vagyok vele, ha nem
szent, ha nem martyr az asszony, mindjárt hitszegőnek tartom. Elszoktat
bennünket az anyánk, a ki csupa önzetlenség, csupa mártyromság érettünk
és miattunk.
Nos, hát Katóka is siet elejbe hivatásának, holnap vagy holnapután
férjhez megy. De nem erről akarok beszélni, ez kevésbbé érdekel, ezen a
ponton ő elmult nekem és most, a mikor érzékenyen búcsuzom tőle: a
legfőbb gondom az, hogy konzerváljam lelkemben régi alakját, mely olyan
könnyü, olyan bájos illatos és szines volt, mint egy tavaszi napsütötte
leander-ág.
Szürke ruhában is rózsaszinü volt ez a kis lány. És amikor evett… nagyon
különös, szinte bosszantó volt rám nézve, amikor enni láttam. Hogyan
kisasszony, ön is!? De ez ismeretségünk kezdetén vala. Tudniillik bár
rokonok vagyunk, csak nagy későre láttuk egymást, amikor ő már tizenhét
éves lett, én meg valósággal megöregedtem: elértem a huszonöt évet.
Sajnáltuk, hogy így elmaradtunk egymástól. De hamarosan
megvigasztalódtunk és hamarosan eligérkeztünk egymásnak. Aztán
váltottunk egy pár csókot, aztán elváltunk. Szivreható leveleket irtunk
egymásnak, hogy hátha ez mégsem az igazi szerelem, legyünk mi csak
barátok. Hiszen mindezeket talán tudni is tetszik, de arról a
viszonyról, ami ezután fejlődött ki köztünk, emberi lénynek fogalma sem
lehet.
Barátom, testvérem, szerelmem volt, helyesebben egy olyan valaki, aki
mind e háromból volt összeszőve. Megfogta a kezemet, a kabátomra varrta
a leesett gombot, és megengedte, hogy megcsókoljam a nyakát, füle alatt,
de csak ha senkisem volt a szobában. Ez néha megesett, hanem, hogy éppen
senki se lett volna otthon, az nem esett meg, csak egyetlen egyszer.
Beléptem, ott gubbaszkodott a zongora előtt, a medvebőrön.
– Nincs senki itthon! – kiáltá előre.
– Nos? kérdém és ebben a pillanatban úgy érzém magam, mintha még sem
barátság, hanem igazán tiszta szin szerelem lett volna az a régi érzés.
Ezt mindjárt meg is akartam mondani, de felugrott és kiáltá:
– Takarodjék!
– Miért?
– Mert a férfiak gazok.
– És az asszonyok?
Elhallgatott.
– Magát valaki bántotta!
– Ki merne?
– Valami rettentő szomorusága van.
Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a sirást,
mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig-addig csiklandozta,
mig egyszerre kitört.
Nem kergetett el többé, és bár arczczal elfordult tőlem, sirása közben
szólott:
– Csudálatos ember maga.
– Miért?
– Előre tudta, hogy szomoru vagyok.
– Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj Katóka?
– Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi!
– Haj hó, ez igazán nagy ok! És sokszor gondol erre?
– Most mindég.
– És miért?
– Megölnék egy embert.
– Szerelmes valakibe.
Megfordult megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám:
– Maga egy gyerek! – mondá némi szánalommal. Aztán kezet nyújtott és
beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és azon át kiáltá:
– Jó éjszakát, Isten vele!
Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok én gyerek? De a következő
napon már rossz sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem volna többé
gyerek, hátha ez a lány látna? Csudálatos, mi férfiak azt hiszszük, hogy
az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép legyen és azonfelül semmi
másra. És szinte megdöbbenünk, amikor a kábító nézésü kék szemek
hirtelen olyan kétségbeesett, prózai kifejezést váltanak. Hát nem csak
azért vannak, hogy édesen mosolyogjanak ránk, keservesen sirjanak
miattunk?