Az utolsó a levél volt, melynek maradványát még mindig ott szorongatta a
kezében, mintha iróját meg akarta volna fojtani.
Elkértem tőle, magam se tudom, hogy mertem és azt még kevésbbé: hogyan
adhatta ide! Megszédült, egy pillanatra elhagyta szemérme, idősebb
bátyját látta bennem nehány perczre? Mit tudom én, csakhogy a kezemben
volt a szép, öreges, hegyes irás. Végső sorai egy levélnek, mely egy
kereskedelmi ajánlat hangján szerelemről szólott. Az elejét kiolvastam a
végéből, bár az sem volt teljes, megszakadt, kúsza szavak és
befejezetlen mondatok: «nincs már… nem lehet hozzáférni… Rettentő
fáradtság, nem érdemes… Havonta száz forint… évekre biztosítva, letéve
közjegyzőnél… Egy kis téa néha, este, gondolja meg kisasszony…
_Kisasszony, gondolja meg!_» A levél alatt szemérmetlen bátorsággal
kiirva egy név, a kinél a kisasszony protekczióért járhatott talán ma
reggel másodszor…