Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott a családjának. Az
apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott, motyogott és egyre a
szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az arczára: «ugyan kinálj meg,
idegen fiatal ember, nem szivaroztam még ma és rettenetesen unalmas itt
ülni az ablaknál napokon, hónapokon, éveken át!» Az anyja, egy öreg –
talán a férjénél is idősebb – asszonyság, a konyhában kotyvasztott
valamit, egy tizenegy éves leány és egy kamasz fiu roppant érdeklődése
mellett. A titkos nyomoruság – a mely tiszta – suttogott hozzám a lakás
minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem vacsorálnak, itt
nincs min leülni, hol egyet nyugodtan aludni!?»
Az ismerkedés után a nyugalmazott számtiszt, minden restelkedés nélkül
rátámadt leányára:
– No, szerencsével jártál? Biztos már!?
– Nem! – felelte szárazon a leány.
Erre a szóra édes anyja is, testvére is kifutottak a konyhából és
körülvették. Valamennyiöknek az arcza egyszerre elsötétült, a számtiszt
sápítozott:
– Bizonynyára, nem beszéltél a nyelvükön. Gőgösködtél, fontoskodtál,
mintha te volnál Valéria…
– Igy nem lesz belőlünk semmi! – szólt az anyja és hozzám fordult, hogy
pártoljam őket, a szerencsétleneket én is. Protegáljam a lányukat?
A számtiszt nagy nehezen föltápászkodott a széken és szólt:
– Igy végünk van!
A leány rám nézett, aztán maga elé tekintett és egyszerre elkaczagta
magát. Erőltetve, hamisan, fáradtan, nevetve szólott:
– Megtréfáltalak benneteket, – hiszen meg van!
– _Meg van!_ – ismétlé mégegyszer szárazon, ridegen.