Elhagytuk a partot, mentünk fölfelé, a Viziváros különös utczáin,
melynek egyrésze egészen elhagyatott és olyan fantasztikus: járókelői
fekete ruhás öreg asszonyok – öreg és gyászol valamennyi – frizurájuk a
század közepéről való, parazoljuk még régibb, – az igazi parazol.
Ki-kifeszíti egyikéjük és megállnak alatta beszélgetni ketten.
Gyanakodva néztek reánk, a mint elmentünk mellettük. A leányt erre
ismerték már, csak én nem tudtam, hogy kicsoda, bár mondott valami
nevet, a mikor bemutattam magam neki. Lassanként többet is, hogy az apja
nyugalmazott számtiszt, nyolczan élnek a nyugdijából. Ő maga a pesti
angol-kisasszonyokhoz járt, az apja tanitónőnek szánta, folyamodott is a
városhoz, a hol most vagy harmincz állás van üresedésben…
– Biztatták? – kérdeztem tőle.
– Igen! – felelt rekedt hangon.
– Kik protegálják?
Intett a fejével: senki.
Tehát egy leány, a kinek nincsen protektora és állást akar, helyet,
helyet! Ez a gyenge, vértelen és előkelő teremtés beállott a főváros ama
huszezer főből álló tömegébe, mely lót-fut, izzad, ordít, verekszik egy
darab biztos kenyérért, egy talpalatnyi helyért.
Micsoda bátorság, milyen eszeveszettség! És még a fővárosnál kellene
neki hivatal, a legszolidabb, legurasabb helyen, talán ezer forint
fizetéssel is…
Egy városi képviselő nevét említettem neki, volt-e már annál?
Szinte megrezzent a nagyhatalmu, titokzatos ur nevének említésére.
Tulajdonképpen csak egyszerü polgár, de mindent «ki tud vinni»,
képviselőt tesz, tisztviselőt választ, kávéházi engedélyeket ád és von
el. A neve nem is név többé, hanem egy misztikus erő jelzője. A fővárosi
Akarat. Miért az, nem lehet biztosan tudni. Nem is nagyon gazdag, nem is
nagyon eszes, miért engedelmeskednek hát neki az emberek, a testületek
és miért mennek utána? Titok!
– Volt nála? – ismételtem a kérdést.
– Igen! – felelte és akadozva, elpirulva folytatá: – Először azt hitte,
hogy pénztárosné akarok lenni a fia kávéházában, aztán, hogy a neje
szállójában szeretnék… Megmondtam neki, hogy tanitónő akarok lenni a
kilenczben; megnézett, kivett a zsebéből valami listát, végigfutotta és
röviden mondá: Eligértem mind a jövő évieket is. Eligérte mind.
– Tehát nem is ment tovább?
– De muszájt. Egy jó emberünk harmincz nevet irt föl, hogy mutassam be
magamat ezeknek személyesen, mert az a fő. Apám is azt mondta, hogy ez a
fő, ezzel eresztett el és hogy hozzak neki egy-két szivart… Ott ül
szegény egész nap az ablakban, mit csináljon, ha nem is szivarozik!
– És a többi? Mit mondott a többi apróbb hatalom?
A leány nem felelt, én mondtam neki, mi történt vele. Elismerem,
kegyetlenség volt visszaidézni emlékezetébe mindezt:
– Tudom a többit: megcsipték az állát, megdicsérték, hogy milyen szép
leány, egyik-másik azt mondta: csak akarnia kell kisasszony, és minden
meg lesz. Mások elküldték ama titokzatos urhoz, hozzon onnan egy pár
sort. Némelyek meg idegen öreg urakhoz utasították, a kiknek nagy a
befolyása. Voltak, a kik nyiltan megmondták: hová gondol kisasszony, ez
a legnehezebb dolog a világon, tanítónőnek itt, talán ezer forint
fizetéssel is –
Bólintott a fejével, úgy van, úgy! Érdekkel hallgatott, szinte
biztatván, hogy folytassam. Folytattam:
– Akadtak olyanok, a kik kérték: jöjjön el még egyszer, majd meglátjuk.
Befolyásos, benső, komoly, sőt rideg családos emberek. De hol a lakásból
a család? Néma csend van a szobában, sehol senki, egy szolga vagy
szobaleány sem… Menekülnie kellett, utána kiabáltak-e: igy kisasszony
állást nem kap soha?
– Ha ott nem, hát máshol hallotta ezt a mondást százszor is, bizonynyal
gondolkodóvá is tette, éjszakákon át álmatlanul, lázasan vitázott
magával: hogy is van hát ezen a világon?
Szegény lány egészen megdöbbent, látván, hogy ezeket a közönséges
dolgokat én ilyen jól tudom. Nézett, csak nézett rám, nyitott ajakkal,
kipirult arczczal, könyes szemekkel. Nagy érdeklődése szinte
megijjesztett, hiszen mindjárt elsirja magát itt az utczán.
Nem, hirtelen összeszedte magát, véletlenül a kezére tekintett, a
melyben még mindig szorongatta a levél megmaradt darabját. Ujra az a
márványfejü lány lett, mint a milyen benn a hajóban volt. Szinte
meglepett, a mint szólni kezdett:
– És mindez még nem minden… az utolsó?