Tegnap, az eskütéri állomáson a propellerre várakozva, szokás szerint
nézegettük egymást, a kik egy pár percz mulva együtt fogunk hajókázni a
hidfőig.
A várakozók zöme most is, mint reggelenként rendszerint, miniszteri
hivatalnok, közöttük az én három fogalmazóm, mintha a Journal Amusant
fiatal uraiból nyirbálták volna ki az elegáns alakjaikat. Egyforma
kalap, egyvágásu szakáll, egyformán kivágott czipő és fekete
selyem-harisnya. Ők a «The three Aladár’s»
De mit törődöm velök, a ki racscsol, még mindig lehet erős oszlopa a
hazának. A fődolog, hogy egy leány is jön velünk. Egyedül álló, fiatal,
alacsony, fejlődött, de vérszegény leány, a mai divat szerint, tehát
elragadóan öltözve, az ünnepélyes s mégis könnyü és olcsó csipkediszü
ruhában. Olyanok benne ezek a fővárosi leányok valamennyien, mint
egy-egy herczegkisasszony, az én várakozó lányom, mint egy királyleány.
Rátartó is, az Amusant eleven alakjai hiába környékezik és bár
szemmelláthatólag fekete selyem-harisnya van rajtuk, nem méltatja őket
egy tekintetre sem. Ellenkezőleg, leszalad a hajóhidhoz, s a mig megjön
a propeller, elővesz egy levelet és elolvassa egyszer-kétszer. De olyan
komolyan, olyan mélyen foglalkozik azzal, a mit olvasott, hogy vértelen
arcza még fehérebb lesz, majdnem olyan, mint egy márvány mellszoboré.
Oh, be különös fej is. Fekete haja szinte természetellenes, a mint
kibugygyan keskeny homlokára és nagy, hosszúkás, sűrüpillás szemei
mintha festve volnának a legsötétebb feketével a legvakítóbb fehérre.
És ez arcz nem változik akkor sem, a mikor mindnyájan elhelyezkedünk a
hajóban. Mi férfiak künn az erkélyen, a leány a kajutben. Nem törődik
velünk mitsem, észre sem veszi, hogy nézzük, újra olvassa levelét,
halvány ajkait kinyitja öntudatlanul, hogy lélegzeni tudjon. Aztán egy
automata szabályos, szögletes mozdulatával négyrét szakítja a levelet és
darabonként kidobja az ablakon a Dunába. Mindenik darabka után olyan
mozdulatot tesz, – megint csak gépiesen, – mintha utána akarna kapni és
a levél negyedik részét abban a pillanatban, hogy ellökte, visszakapja
ujra és beszorítja keztyüs tenyerébe. Aztán fölugrik és legelsőbb hagyja
el a budai oldalon kikötött propellert.
Keresem a feljárón, eltünt. Leszaladok a partra, hátha a járatlan, hid
alatti úton kerül föl a vizivárosnak. Csakugyan ott lépked lassan,
szinte támolyogva a part szélén, egészen közel a Dunához. Olykor
meg-megáll és benéz a folyam tükrébe. Magát nézi? A capote-ját
igazgatja? Most hirtelen hátranéz, meglát és csaknem szaladva megy előre
és mind jobban a viz szélén.
Fáradt lehetett, hamar elértem. Odaléptem hozzá és megszólítottam:
– Nagysád, látom most szédül, bocsánatot kérek, de ilyenkor nem szabad
erre járni, a Duna úgy is szijja magába az embereket!
– Szíjja magába az embereket – viszhangozá halkan és ugyanazzal a hideg
tekintettel nézett reám. Majd megelevenedett egy kissé, gőgösen
összehúzta a szemhéjait és kérdé:
– Mit akar?
– Azt akarom… hogy magának valami baja van, menjen haza, menjen
akárhová; a mig el nem megy innét, itt maradok mellette. Látom az
arczán, azt akarja mondani, hogy: «Uram, ez tolakodás!» Hát igen,
kisasszony, ez az. – Továbbá azt is gondolja: «névtelen lányt megtámadni
így, gazság.» Igaz, és én egy szomorú gazember vagyok, a kinek különös
gyönyörüsége telik abban, ha láthatja mint forr, fő, buzog a
szerencsétlenség, és mint oszlik el, mielőtt beállana valamely bolond
katasztrófa…
Mentünk előre a parton, csakhogy a viz szélén én lépkedtem. A leány
hallgatott is reám, nem is. Egy-egy szó érdeklődést keltett benne és
olyankor fölnézett, gondolkozott, mintha azt firtatta volna: igazam
van-e vagy nem? Nem értett meg jól; mindaz, a mi az utolsó órákban
történhetett vele, bizonyára megzavarta erősen. És végül egy idegen
férfi gyors és erőszakos támadása, a mint betolakodik lelkének
legbensőbb titkába és számon kéri tőle bajait, a miket egy pár perczczel
előbb talán a vén Duna titoktartó keblén akart örökre elfojtani!
A márvány fölelevenedet, meleg világosság öntötte el a fehér arczot,
belülről áradó fény. Tétovázva, szégyenkezve, de reám nézett:
– Jól van, haza megyek! – mondá egyszerüen, nyugodtan.
– De azt gondolja magában, hogy visszajövök?!
Nem felelt, bizonyosan igy gondolkozott. Faggattam tovább:
– Igérje meg, hogy nem teszi. Hogy micsoda jogon kérem én? Azon a jogon,
a min maga is, más is, minden halandó ember köteles biztatni
embertársát, ha látja, a mint a tehertől kifáradva, le akarja azt dobni
magáról… Majd megszokja, majd könnyebb lesz, majd más lesz! Érdemes is,
egy kis – szerelemért?
Erre a szóra elvörösödött. Szép arcza egyszerre olyan lett, mint
Meduzáé, frou-froujának tincseiből egy pillanatra – nem lehetetlen –
kigyók váltak.
Kihivóan és gyülölködéssel nézett reám, a férfira, a ki elbizakodott és
vakmerő vagyok azt hinni, hogy mi közülünk valakiért…!
De csak egy szempillantásig tartott kedélyének ez a villámlása, a másik
pillanatban egészen ellágyult, büszkesége, idegenkedése, energiája
elmult, szemei megteltek könynyel, gyenge, elhagyatott leány lett, a ki
megnyitotta szivét egy neki nem éppen antipatikus, de idegen fiatal
ember előtt és elhaló, siró hangon rebegte:
– Nem, nem az… hanem a kenyér… a kenyér!