A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sirást leküzdve magában,
egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az, elhalványodva,
zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta kezében,
mint egy paraszt legény, ha uri asszony előtt áll. Perczek teltek, mig
visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.
– Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt magának?
– Látom – szólt a kis leány alig hallhatólag – anyámat és magát. Menjen
innen el és ne jőjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar…
– De miért, mit tettem?
A leány nem mondott többet, elöntötte a sirás. A férfi odament hozzá és
csitította:
– Rossz kis leány, micsoda csunya gondolat a mamájáról, szégyelje; ki
verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sirjon, minden úgy
lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet…
A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan különös, olyan bűvös
tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte a szemeit,
zavartan mosolygott és ismételte:
– Többet soha…
Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen megpillantva a leány
mellére tűzött aszu buzavirág-szálat, mondá:
– Ha nekem adja azt!
A kezében volt.
Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan
nézett körül. Ugy látszik várt és nem akart kérdezősködni. Lassankint
belefáradt a várakozásba és irt. De büszkesége nem engedte, hogy
elküldje a levelet. Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú
vizitekre ment egyedül és leverten jött haza. Levertsége ráragadt az
egész házra, férjére is. Csak a kis Hanna arczán fakadt ki ujra az
elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman tért vissza bábuihoz,
olykor leselkedett még anyjára és egyszer rajta is kapta, a mint
szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sirt.
Odarohant hozzá és megölelte. És sirt ő is édesen keservesen, a
leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült szive
áradt ki, a nő ébredt föl benne, a ki sir a szerelmes asszonynyal,
akárki legyen az, talán egyszerüen csak azért könyezett, mert anyját
szenvedni látta?
Könyeik összefolytak. Az egyik – oh be nagyon! – tudta már, hogy miért.
A másik: még nem.