A kis Cras a konyhában lakott, én az egyetlen szobában. Valahányszor
hazajöttem – leginkább késő estén – a kis Cras mindig egyedül volt ébren
a konyhában. Pedig rajta kivül még hárman laktak ott: egy kereskedelmi
iskolai tanuló, aztán a Deviaczky-család, mely két tagból állott: egy
igen öreg asszonyból és egy igen fiatal leányból. Ezek adták ki bérbe a
konyha egyik felét a két diáknak és az egyetlen szobát nekem. Jó nép
volt és igen szegény. A kis Iza még csak kilencz éves, de már valóságos
gazdasszony, pompásan tudta azt a mesterséget, hogy éhen is jóllakottnak
lássék. A kis Cras segített neki ebben: gyakran együtt _nem_
vacsoráltak, hanem megetették valami kicsivel, jóval az öreg asszonyt. A
kereskedelmi ifjut nem igen vették be a maguk társaságába: az mindig
aludt. Nem kellett annak se étel, se ital, különösen nem kellett könyv,
csak az alvás. Mindig horkolt, a mint hazatérve átsurrantam a konyhán,
de ébren volt, a könyv mellett, az irás mellett, a rajztábla fölött
virrasztott – Cras.
– Mikor fogja maga, amice, kialudni magát? – kérdém tőle tréfásan
latinul.
Azt felelte:
– Cras! (holnap).
Néha télen, a nagy rongyossága, a ruháinak a roppant elégtelensége tünt
föl nekem. Megszólítottam: –
– Szerezni kellene már egy kabátot, amice!
– Cras! – mondá az ötödik gimnázista, a kit különben Szijgyártó Palinak
hivtak, csak én neveztem el ezen a rövid latin néven, a mi a szavajárása
volt, amit olyan csudálatos hangsulyozással mondott ki, hogy gyakorta
évődtem magamban: «Vajh’ hogy érti ezt a holnapot?!» Az bizonyos, hogy a
holnap neki egészen más volt, mint a legtöbb embernek. Egy fényes, szép,
kivánatos valami, a miért érdemes munkában, törődésben, nélkülözésben,
nyomoruságban eltölteni a mát.
Nem egyszer hallottam, a mikor a kis Izán kitört a gyerek-természet és
iszonyatosan sirt valami játékért. Cras megsimogatta és igy szólt hozzá:
– Ne sirj, te kis lány, majd meglássad, milyen beszélő babát veszek én
neked – holnap!
Mindig csak ez a holnap! Ha valaki ma kegyetlenül megveri, talán el se
sirja magát, mert arra gondol nyomban: «Eh, holnap már úgy se fog
fájni!»
Nem talán, de tényleg így is volt, a sors kegyetlenül elverte a kis
diákot és ő – kissé könyes szemmel néha – de mosolyogva függeszté
szemeit a jövendőre, az majd meghozza szorgalmának gyümölcseit, a
kárpótlást a szenvedéseiért. És csudálatos kitartással várta és
készítette elő ezt a jövendőt. Akárhogyan szükölködött is a jelenben:
jókedvét alig vesztette el. A maga bajánál inkább elbúsította a
Deviaczky-család sorsa: azok egyre gyarapodtak a szegénységben, az öreg
asszony rheumát kapott a kezébe, nem igen lehetett horgolnia, pedig az
volt a fő keresetforrásuk. A kis lány pótolta, a mennyire tudta, de
leginkább mégis csak abból éltek, a mit tőlem, meg a két diáktól
kerestek. Gyenge jövedelem volt biz az, az öreg asszony nem is tudott
vele kijönni, kapta magát, beadta a gazdasszonykodás kulcsát – meghalt.
A kis Iza nem volt több tizenegy évesnél, a mikor igy egészen egyedül
maradt a világon. Vézna, tehetetlen, érzékeny kis lány volt: talán még
cselédnek se kellett volna. A temetés után nem tudta merre induljon neki
a világnak, egész vagyona az a csekélyke butor itt a lakásban. Én azt
ajánlottam neki, hogy adasson el a házmesterrel mindent és az árán
menjen el valami vidéki rokonához.
– Nincs! – mondá csendesen a leány.
A kis Cras a könyvből – tanult akkor is – felütötte a fejét:
– Épp úgy, mint nekem.
Mindakettőjüknek kihalt az egész atyafiságuk. Még csak valamire való
ismeretségük se volt. Egymást ismerték a legjobban. Úgy érezték, mintha
az egymás testvérei lettek volna. Cras csak néha pörölt a leánykával, de
most olyan különösen gyöngéd volt hozzá:
Az ajtón keresztül – éjszaka – hallottam, a mint szólt hozzá:
– Te Iza, tudod-e mit? mi megmaradjunk itten. A szobát kiadjuk ezentul
is, abból megkapjuk a házbért. Te szépen elgazdasszonykodol, én meg
tanitok kis diákokat és azért is kapom a sok pénzt. Gyöngyen megélünk.
A leány visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nem sirt többé, csak
készült valami nagy zokogásra. Hanem Cras elébe vágott:
– Tudsz-e te krumpli-levest főzni?
Iza csaknem elnevette magát. Már hogyne tudna krumpli-levest főzni!
Főzött is eleget. Legfőképpen azon éltek. A mikor megunták, újra
kezdték. És ha a leány savanyú képet vágott a párolgó fazékra, a diák
vidáman oda szólt:
– Bizony ez nem valami kitünő lakoma, hanem majd – holnap!
Elkerültem a lakásból, otthagytam a családfő nélkül való kis családot.
És elvesztettem szemem elől az egyedül álló kis leánykát és a
«Holnap»-ot. Nem láttam őket éveken át és – az igazat megvallva – nem is
sokszor gondoltam rájuk. Ha néha mégis eszembe jutottak, felkiáltottam
magamban:
– Ah, mit is akar az a gyerek! hisz egy férfi egymagában is olyan
nehezen tud megküzdeni az élettel, ő maga meg gyermek létére másokért is
harczol!
Elvérzettek, elzüllöttek a viadalban bizonyosan! Ezt gondoltam róluk
egész tegnapig, a mikor a kis Cras beállított hozzám.
Nem volt többé kicsiny, nem emlegette többé a holnapot – elérte már.
Példátlan karrierjét példátlan szerénységgel mondotta el:
–… Aztán Párisban kerültem technikára. Elég türhető életem volt,
rajzoltam ácsoknak. Küldhettem haza egy-egy kis pénzt Izának.
(Emlékszik-e még rája? Nagy lett azóta, felügyelőnő a szeretetházban.) A
mikor mérnökké lettem, úgy folyt a dolgom, a hogy akartam, elképzeltem.
Nem, még annál is jobban. Egy nagy villamos társaság állított az élére.
Szép kis fizetésem van, annyi mint egy belügyminiszternek…
Meg nem állhattam, hogy közbe ne vágjak:
– Hát ez az a «holnap», a mit egyre emlegetett?
– Ez, és még valami. A miért idejöttem önhöz, tulajdonképpen az egyetlen
pesti ismerősömhöz. Nem jönne el velem leánynézőbe?
– Nagy örömmel. Mindjárt, és hová?
– Mindjárt és ki a szeretetházba. Budára csak.
– Talán a kis Deviaczky Izához?
– Hát kihez máshoz?
Elmentünk, megkértük. A leány sirt és olyan zavarban volt, hogy azt
hitte valami rokona vagyok és oda dölt a vállamra zokogni.
– Hohó! kisasszony, el tetszett téveszteni? – Odatoltam eléje Szijgyártó
Palit és gyönyőrködtem az ölelkezésükben, az összefolyt könyeikben.
Ez az egy pár köny maradt meg a mult keserüségéből. Hamar elmult, rögtön
felszáradt. Mosolyogtak egymásra. A férfi kérdé:
– Édes kis Izám, tud-e még olyan pompás krumpli-levest főzni, mint –
régen?