Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Andrássy-útra
képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették, otthon hagyták.
Alig mentek el, ruhát kapva magára, átszaladt anyja szobájába. Leült az
iróasztal mellé, a fekete, mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a
butorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá
különös, idegen szóval.
Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a tollból hullott ki,
a melylyel irt _annak_? Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át
nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy gyülölsége táplálkozott
belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett
hasonlat, mind szinesebben, mind domborubban… Észre se vette, hogy háta
mögött a szobalány meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a
nagy, fekete arczu férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.
Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint
álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és szótlanul
nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és fölugorva
székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva szólt:
– Ne bántson bennünket!… Hagyjon el, menjen…?