Egyszerre különös erély szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!» gondolta
magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem elájult ebbe a
gondolatba.
Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és tanácsért mindenféle
könyvekhez fordult. Talált egy franczia könyvre, ebben anya és leány egy
férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést, megrettenve
dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart megtudni
némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén kivül
valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány, fekete leány, a többiek
valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.
Vizsgálgatta az asszonyokat az utczán, mohón hallgatódzott, ha valahol
pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett ülve, szinte
megerőltetve szemeit, nézte az utczát, a várost, melyből csak néhány
utczát ismert. – Mi minden rettenetes dolgokkal lehet teli ez a hely,
mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy oczeán… Mi van az előtte
ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arczczal, kábult
fejjel?!
Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a
hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, a mint rohan
lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja maga után
férjét, gyermekeit… az egész világot. Álmodozásai közben szinte látta a
meredeken növő sárga, aszufüvet és a nagy, éles köveket is.
Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal aludt el, hogy
tenni fog.