Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó
almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy,
fekete, karcsu, elszánt képü férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt
találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az ördögöt
képzelte nyolcz vagyis inkább hét éves korában. Odafordult apjához és
szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is
milyen édes!
Valami nagy titok előtt állott és ez a titok egyszerre elfogyasztotta
minden mosolyát. Melancholika vett rajta erőt, a papája, mint orvos,
vascseppeket irt számára, anyja pedig az étellel kinozta. Mindennap
kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről folyott a szó,
de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szeliden, világos
szemeivel elmerengve a levegőben. Arcza oly átlátszó volt már, hogy
szinte világított, a mint estenként elhuzódva a lámpástól, megbujt az
ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, szines, még
egészen friss arczát.
Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt irva semmi a
titokzatos valamiből. Hogy édesgetően, szeliden, a szivéből szivesen
beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két kis testvérét.
Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán már mindenki látja, csak ő
nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett volna meghalni. Előbb
azonban tudni akart mindent, tényeket.
Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn, mig
előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de neki egy
rettenetes szivfagyasztó, misztikus valami.