A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség.
Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a homályban,
mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig
érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt,
szíva ugyanazt a villamos levegőt.
Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány beszédes
lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni mindent.
Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a mig
az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is.
Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy
friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt
is a gyónás vágya sodorta magával.
Egy kis mezővárosban esküdtek esti hat órakor, öt óra mulván valami
nagyobb városba kellett érkezniök, a hol meg akartak pihenni.
Még egy órának kellett eltelni tizenegyig. Ez alatt az idő alatt a férj
mindent elbeszélt a feleségnek. Elmondva, hogyan alkudtak meg háta
mögött anyjával az ő kezére. Vádolta a haszonleső anyát, vádolta magát
könyörtelenül, gúnynyal szólt a szegény leány történetéről is, nem
feledte el elmondani azt sem, hogy tulajdonképpen a munka megunása
vezette hozza, s hogy kezdetben éppen nem szerette, s hogy egy kissé
sokalta az anyának fizetendő summát. Hanem most! Most szereti, imádja, a
mint nem imádtak még leányt. A leány szó nélkül hallgatta vallomását,
néma volt áradozásaira is. – Lehetetlen volt kivenni, mit érez, mit
gondol?
Olyan csendes volt, mintha aludnék, olyan mozdulatlan volt, mintha meg
volna halva.
– Valami bajod van? – kérdé a férfi, a mint kiszálltak.
– Semmi… sincs… – szólt Heléna.
A férfi kocsi után nézett, mely a szállóba vigye őket, az asszony addig
a váróteremben leült. Egy öreg, kopasz, alacsony ur ült mellette, a kit
egy másik ur ügyvédnek nevezett.
Úgy látszott, mindaketten idevalók voltak, beszédjökből azt is kivette
Heléna, hogy várnak valakire.
A férj késett, hanem bejött egy harmadik ur, a ki azt jelentette a másik
kettőnek, hogy a kire vártak, nem jelent meg.
Az ügyvéd társai kifelé indultak. Ekkor lépett a terembe a férj. Egy pár
lépésre Helénától, a ki az ügyvéd mellett állt s a mint Heléna
megpillantotta a belépő Pethes Antalt, egy elhatározó mozdulattal
hirtelen az öreg ur karjába kapaszkodott s szinte higgadtan igy szólt
hozzá:
– Uram! Gold Helén vagyok, Károlyból. Megszöktem, _megbántam_, vezessen
el, mentsen meg!
… A két fiatal ember minden gondolkodás nélkül karonfogta Gold Helénát s
az ment velük, nyugodtan, éppenséggel nem tüntetően, mintha rokonaival
menne. Egyetlen egyszer sem nézett vissza férjére, a ki úgy állott ott,
mint egy hegy: notizált. Csak nézte, nézte s nem volt ereje ahhoz, hogy
utána iramodva, megfogja kezét és igy szóljon hozzá:
– Asszonyom! ön az enyém egészen, örökre!
Nem volt az övé, egy cseppet sem, soha többé.