Kezdődjék tehát a munka!
Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős leányt, a
kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem beszélt
szerelemről.
Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az ablakból
nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon veszi magát
észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen és reszketve
beszél vele.
Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a mig
beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves előtte.
Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl mindenkit, rosszat
beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni, csak neki mond minden
szépet, jót.
A leány kiejtette kezéből a horgolást.
A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt kézimunkája
után – megcsókolta a nyakát.
Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg. Talán a
harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint szelid, majdnem
lanyha szemei szikráztak.
A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé – újra csend. Aztán
hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli sirása.