Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a veszekedéseknek. Fel a
miniszterhez; ha az sem segít, fel a királyhoz.
Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el. Két szobájuk
volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal.
– Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát, többet élvez,
mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! – mondá az asszony.
Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is kinézett rajtuk,
mint a hogy vidéken szokás.
Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt, szinházba nem igen
jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen emberek sorsa fent a
szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban szeretett otthon
csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben. Az anya pedig ezalatt
minisztertől miniszterhez járt, a kit csak megkaparíthatott, annak
elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot kért: hogy lehetne a gyámját
elmozdítani. Sehogy sem lehetett. Pedig a belügyi államtitkár
előszobájában egy fiatal hirlapiróval is megismerkedett Gold Istvánné.
Az czikket is irt az érdekében. Egy kis novella alakjában tálalta fel a
dolgot. Otthon ez feltűnést keltett, de az illetékes körök nem vették
figyelembe, vagy észre sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában,
szerzett nekik egy jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az
utczára Heléna.
A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen horgolt és nem
sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a ki olyan
lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia drámákban azok a
kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak.
A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket. Meglátszott rajta, hogy
valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a fiatal ember is
gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen elnémult, majd hirtelen az
özvegy felé nézett.
Tekintetük találkozott, meglepődtek. – Megérezték, hogy gondolatuk egy e
pillanatban.
A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit. Tett-vett nyugodtan.
Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy, erős, izmos; jól aludt,
étvágygyal evett. Se teste, se lelke nem kivánt semmit is.
Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi, a ki nem keresi a
nőben is a raçet, szépnek is találhatta. Ezt pedig kevés keresi. A
hirlapirónak se jutott még eszébe.