Visszavonultan, csendesen éltek a kis városban. Csak a gyászév
elmultával tett kisérletet az özvegy a fullasztó csendnek megtörésére.
Vendégeket hivott, vacsorákat rendezett, az év első hónapjában
elköltötte egész évi diját. Ezután aztán, ha valamire szüksége volt, ha
ruhát akart csináltatni, vagy egy új vállfűzőt akart venni, leányához
kellett fordulni.
Helén szó nélkül kért új összegeket gyámjától. Ez pedig rendesen
kiutalványozott – egy darabig.
Egyszer aztán valami nagyobb összegről volt szó. Ezer forintra volt
szüksége az asszonynak. Az egész dolog nagyon homályos volt, de e
homályon keresztül csillant egy főhadnagy ezüst portopéja.
A gyám Heléna kérésére sem akarta kifizetni az összeget, sőt a mikor
özvegy Gold Istvánné hangos szóval követelte azt: szembeszállt vele,
elmondta mindennek, a mi nem jó, szemére hányta szegény és alacsony
születését, czifrálkodási vágyát, sőt olyanokat is érintett, a melyekre
fullasztó görcs fogta el az asszonyt.
Heléna néma volt az egész jelenet alatt. Akkor se rezzent össze, mikor a
gyám a katonatisztet teljesen kiemelte a homályból. Megtudta, a mit
régen sejtett már, hogy az utolsó években édes anyja megcsalta édes
apját.
– Hát ezért nem hagyott neki semmit, ezért lett minden az enyém! –
gondolta magában, és egyszerre valami sajátságos érzés fogta el:
káröröm, meg gyűlölet anyjával szemben. De annak kinos vergődésén
megenyhült a szive, egészen ellágyult, sirva fakadt s lehajolt hozzá.
Gold Péter, a gyám s a halott férfi bátyja, elfojtott dühvel nézte, mint
ölelkeznek, mint folynak össze könyeik!
Ettől a naptól fogva a leány iránt is csak olyan szigoru, sőt kiméletlen
volt. Elküldte a nevelőnőjét, leszállította a gombostűpénzt, a
zongoraórákról tudni sem akart többé.
Az anya fiskálist fogadott, folyton kérvényekkel kinozta a
gyámhatóságot, ez pedig mindig a gyámnak adott igazat s szó sem volt
arról, a mit az özvegy folyton kérelmezett, hogy állásából elmozdítsa.
Immár Heléna is szenvedett e sajátságos viszonyok terhe alatt. Egy
félmilliója van s nem segíthetett anyján száz forinttal sem! És nem
lehetett változtatni a dolgokon.
Az özvegy ugyan megpróbálta másképp. Bányáról elhozatta a javasasszonyt
s egy darab kötelet ásatott el a gyám küszöbe alá. Az még sem akart
meghalni; neki pedig élni kellett, élni akart, dúsan, hangosan, pazarul,
kéjben csipkékben és finom sauceokban úszva.
Ekkor még csak harminczkilencz éves volt. Szivós, mint a legtöbb román
asszony. A szeme, mint a kőszén, oly fekete s fényes még. Csak a kezein,
a kiduzzadt ereken, foltokon látszott, hogy tiz év mulván öreg asszony
lesz.