Két hónap mulván, mikor már a lakás teljesen ki volt szellőztetve s az
özvegy fájdalmának könyeit mind kisirta, a gyűlölet kezdett
meggyülemleni szivében: Heléna még mindig a divánon feküdt egész napon
át s szüntelenül az apjáról, annak haláláról gondolkozott.
Vagy egyszer eszébe jutott az is, hogy most ő milyen gazdag, egy fél
milliója van, ha akarja a főispán fiának felesége lehet, pedig az
tavaly, a mikor bálozni kezdett, nem is tánczolt vele. Ez a prófán dolog
csak megvillant agyában, a mi agyára nehezült, a mi szivét
összecsavarta, az a fájdalom volt apja halála felett.
Nem tudott belenyugodni, hogy az nincs többé. Úgy hasonlított rá, szeme
színe, orra formája az övé. Természetök ugyanaz: nyugodt, számító, kevés
szavú, takarékos még mozdulataiban is. A mikor kiterítve feküdt előtte s
látta megmerevedett, de rózsaszínű arczát, arra gondolt, hogy ő is ilyen
lesz, ha meghal.
Egy pár hónap alatt azonban ő is belefáradt a fájdalomba, kimerült az
elmélyedésben. Egy kissé vérszegény is volt, fürdőre kellett mennie. Ott
az új ismerősök, az élénk élet, a jó levegő visszaszerezték életkedvét
is. Örült a kirándulásoknak, bár sajnálta egy kissé azt a pénzt, a mibe
ilyesmi kerül. Végre is fukarsága győzött, nyárderekán odahagyta a
fürdőt.
– Jobban vagyok, ne költsük a pénzt! – mondá anyjának. Most először nem
tette hozzá e stereotyp kifejezéshez a megszokott mondást: szegény apa
nehéz keresményét. – Özvegy Gold Istvánné pedig most tört ki először:
– Olyan vagy, mint apád.
– Miért?
– Azt hiszed, hogy örökké élsz, sajnálod a pénzt.
– Nos igen. Azt sajnálni is kell.
Az özvegy elmenetelük előtt vásárolni akart még egyet-mást, de nem volt
pénzük. A gyám csak annyit utalványozott, a mennyit a leány kért, az
pedig pontosan kiszámította, hogy haszontalanságokra ne jusson.