– Hogyhogy?
Saját szavaival feleltem:
– Mert mióta a világon vagyok, ilyen jó vásárt nem is hallottam.
Erre elmúlt a jókedve.
– Nem értem…
– Megmagyarázom én mindjárt magának… Úgy-e az ócskavasnak kilója egy
korona…
– Az a.
– Úgy-e a motor tíz mázsa?
– Az.
– Ha tízezer kilót megszorozunk koronával, az úgy-e tízezer korona?… A
vételárat tehát akkor is megkapom, ha ócskavasnak eladom a rossz motort
és nekem ingyen marad a jó malomberendezés…
Samu sötéten káromkodott, de többet nem kacagott.
–… de nem adom el – vígasztaltam, hanem megcsináltatom és őrölni fogok…
Ez lesz a mindennapi kenyerem. Az Isten akarta ezt a vásárt, Samu.
Az egyszerű falusi ember megértette, hogy mi rejlik a szavaim mögött és
melegen megrázta kezemet:
– Akkor segítse is meg az Isten!
Elgondolkodva elindult az úton, de nehány lépés után visszafordult.
– Tudja mit gondoltam?
– Mit, Samu bátyám?
– Ha meg nem sértem, felajánlom, hogy félesztendeig ne fizessen
semmiféle kamatot…
Lelkesen dícsekedtem feleségemnek:
– Meglátja, kicsikém, hogy mire a mezők felszabadulnak, a béna fák
kiújulnak, a bogarak kigyulnak a levegőben, s a mi kicsi fiunk először
megszólal, a saját kenyerünkből vágunk neki!… Megmutatom én ennek a
halálhitű világnak…
– Mutassa! Mutassa!…
– Először megnézetem a gépet szakértőkkel. Üzentem is a báró gépésze
után.
A félig illat-, félig mosoly-asszony velem örvendett és alig vártuk a
reggelt, hogy jöjjön a gépész. Kitűnő szakember és tisztességes,
becsületes.
– Mit szól hozzá, gépész úr? – mutattam büszkén a gépet.
Az csak némán tekerte jobbra-balra a fejét és vizsgálni kezdte. Ketten
is alig tudtuk meghajtani a rozsdás, beszáradt lendítőkerekeket. Vette a
csavarkulcsot és leszerelte a robbanó-fejet. Gyufával bevilágított és
ráhajlott, mint az orvos. Őszinte részvéttel csak annyit mondott.
– Kár volt megvenni.
– Miért? Mi baja?
A gépész új gyufát gyújtott és a gépbe mutatott.
– Látja azt a széles repedést az alsó szelep-fészken? Az a motor halála.
Azon kifújja a gázt. Nincs semmi kompresszió. Új fej kellene neki, de
azt csak Budapesten lehetne kapni a gyárban. Behozni pedig úgysem
engedik… Teljesen használhatatlan, ki lehet dobni.
Elszédültem, mintha ördög repült volna el az orrom előtt. A gépész
megsajnált.
– Esetleg Kolozsvárt tudnának segíteni rajta, mondjuk
autogénhegesztésszel… Tömíteni nem lehet… Új fejet is lehetne öntetni… A
henger is ki van kopva, a csapágyakat újból ki kell önteni, a gyújtást
rendbehozni, új olajozó kell, s mintha a vezértengely is kicsit görbe
volna… Utolérte bíz ezt minden nyavalya. A javíttatása többe kerül,
mintha újat vett volna…
– Csak arra kérem gépész úr, hogy ne szóljon a feleségemnek.
– Dehogy. Már megyek is.
Az asszony izgalomban várta az eredményt.
– Pár alkatrészt be kell vinnem Kolozsvárra – adtam a nyugodtat.
– Vigye, drágám, minél gyorsabban – sűrgetett kedvesen. – Milyen jó
lesz, ha már őrölhetünk! Alig várom.
Egész éjjel azzal vígasztaltam magam, hátha a gépész tévedett. Az ilyen
falusi gépészek mit értenek hozzá? Mérnök kell ehhez.
Másnap feltettem a repedt fejet egy félvak ló után és keservesen
elcammogtunk vele. Szánalmas látvány volt. Halovány tüzet vet a ló még
ép szeme az útra, csüggedt fülében alszik a bolha. Bús fejét földig
bólogatja, s futás helyett a nyakát nyújtja. Az órák telnek, a kis
cigányszekér csörömpöl. Valahogy megérkezünk a vasgyárba.
Szálas, vad gépészek kacagva nézik az ütött-vert vasdarabot.
– Hegeszteni nem lehet, mert nincs oxigén.
– Oxigént hol lehet szerezni? – bátortalankodom.
– Dicsőszentmártonban a Nitrogénnél.
– Hátha tudnék szerezni?
– Az sem érne semmit, mert vékony a szelepfal, nem bírja a heggesztést.
– Akkor mit csináljak? – fog el a keserűség.
– Vigye múzeumba – röhögnek a gépészek.
Megharagszom és megyek a másik gyárba, ahol mérnök a gyár vezetője.
Udvariasan fogad és – mindenben megerősíti a gépészek véleményét.
– Teljesen új fej kell…
– És mibe kerülne az új fej, mérnök úr?
Hosszasan kalkulál és kijelenti, hogy harmincezer koronába.
Én csak bámulom a ló pofáját.
– Nincs valami más mód rá, valami ötlet, hogy segítsenek rajtam?
A mérnök elutasítóan válaszol:
– Semmi. Ilyen romantikus munkát különben sem vállalnánk.
A szekeres részvéttel hallgatja és könyörületből betakarja szénával az
istentelen vasdarabot, hogy ne is lássam és csendesen elhajt vele a
szállásra.
Rovom az uccákat és gondolkozom, hogy mit lehetne tenni. Ezzel a hírrel
nem kerülhetek az asszony szeme elé, nem gyilkolhatom meg szép
kenyér-álmait… Ha most mérnök volnék, egy világért nem adnám… Ha értenék
a gépekhez!… Pedig nem lehet olyan megközelíthetetlen tudomány, ha ezek
a dúrva emberek is meg tudták tanulni. Mindenesetre veszek valami
szakkönyvet és legalább némi fogalmat szerzek…
Újult erővel járom végig a könyvesboltokat, de szakkönyv helyett azt a
felvilágosítást kapom, hogy az impérium átvétele óta még nem
engedélyezték a könyvek behozatalát, a régi készlet pedig kifogyott. Az
utolsó reménységnek is vége… Menjünk haza!
Ismét felülünk a ló farka után. A szennyes, öreg kanca úgy vitt haza
könyörületből, tapogatózva, biztonság okából az útat szagolva…
– Nyár előtt nem vállalják a gyárak – hazudok az asszonynak, – mert az
ilyen munkához még nincsenek berendezkedve.
– Akkor mi lesz? – csügged el szegényke.
– Majd kerítek valakit, aki megcsinálja.
Pár hét múlva a faluba vetődött valami tekergő gépész, aki vállalkozott,
hogy „rendbeteszi“ a gépet. Fölényesen és nagyhangon fogadkozott:
– Persze. Stoppolni nem lehet a vasat, mint a harisnyát, de a rezet
elfeledték a híres szakemberek… Úgy beforrasztom, uram, rézzel, mintha
új volna… De érteni kell a módját…
Az új gépésznek szállást, kosztot adok és pénzt ígérek. Másnap hozzá is
fog a forrasztáshoz. Kibontjuk a sütőkemence száját és a beteg ércet
elhelyezzük benne. A gépész bebúvik és a repedés körül bőven felhalmozza
az olvadáshoz elegyített rézport. Befűtünk a kemencébe.
– Óvatosan kell vörösre hevíteni – figyelmeztet, – hogy „hicc“-et ne
kapjon az öntvény.
Mikor a meglevő szekér fámat eltüzelte, azt mondja, hogy most jól van.
Hagyni kell, hogy egyenletesen hüljön le. Elmegy a korcsmába és a kért
előlegből reggelig iszik. Magam kaparom ki valahogy a vasat a hamúból és
megdöbbenve látom, hogy a réz ugyan elolvadt, ráragadt az ép vasra, de a
repedés kétakkora, mint előbb!… Tántorogva jön is a gépész.
– Miért nyúlt hozzá, kérem!
Jókedvemben kapott. Válaszul kidobom.
– Bár ne is vette volna meg ezt a szerencsétlen malmot – aggódik
asszonyom.
Két forró szemem belelövel az égbe, a sok sikertelenség még jobban
feldűhít és halálos elszántsággal fogadalmat teszek, hogy magam csinálom
meg a gépet és ha belehalok is, az új búzát az én malmomban fogják
őrölni.
Feleségem nem szól, csak fénylik a szerelemtől és büszkeségtől. Új erőt
nyertünk egymástól, ha kell – az éhenhalásra… De olyan szépen sem halt
senki éhen, mint mi – ha kell.
Másnap megkezdettem az emberpusztító küzdelmet a géppel.
Bezárkóztam a gépházba. A földre tüzet tettem, hogy kezeimet
melengessem. A havat befújta a szél a deszkaréseken, ujjaim hozzáfagytak
az érchez, de én összeharaptam fogaimat és munkához láttam.
Fölszabdaltam két ív árkuspapirost és szétbontottam a gépet. Minden
alkatrész helyét megjelöltem a papiroson, hogy tudjam újból öszerakni.
Két napi munkával fényesre csíszoltam az utolsó csavarig és újból
összeraktam… Másodszor is elbontottam, másodszor is összeraktam, míg a
gyönyörű konstrukció titkát megértettem… Támasz, segítség nélkül, a
patakmenti elhagyatott deszkaviskóban a szó egyigaz értelmében
felfedeztem a gépet… Hangosan beszéltem, mint a bolondok és gyermekek:
„… Ebbe a tartályba jön a benzin és a rézcsövön befoly a porlasztóhoz,
amelynek finom rovátkáin át a hengerből kihaladó dugattyú szívása a
levegővel együtt gázzá porlasztja. Most a szívószelep bezárúl, a
dugattyú visszanyomul és a robbanófejben összenyomja a gázkeveréket. Az
utolsó pillanatban a beleugró villámszikra felrobbantja, a dugattyút
visszalöki, amely mozgásba hozza a hatalmas kerekeket, a
„kipuffogó“-szelepen át az elhasznált gáz eltávozik, de ugyanakkor az
egész újrakezdődik és a gép jár, dolgozik… nekünk kenyeret őröl…“
Nappal nem nyughattam, éjjel nem alhattam s a deszkaház sokáig fénylett
a ráhajló havas fűzfák alatt, mintha tiltott szertartást végeztem volna
benne. Százszor elcsüggedtem, de mindig újrakezdtem, ha feleségemre, s
kisfiamra néztem. Már csak támolyogtam reggelenkint és sokszor dőltem
neki az átkozott vasdögnek…
Hetek teltek el és hiába szabdaltam, reszeltem, csíszoltam, tömítettem,
a gép nem mozdult. Az emberek kacagtak és gúnyolódtak:
– Egy véka búza volna, holnap behoznám, ha lenne szíves, s lejáratná.
– Ha őrölni akar, fogadjon egereket – tanácsolta tisztes távolból a
másik.
– Nem tudtam az éjjel aludni a malomzúgástól – tréfált a szomszéd.
Én pedig csak álltam tehetetlenül, vasporos arccal, véresre mart, olajos
kézzel, fülig kormosan, foltosan. Arcom fekete volt a haragtól és
fagytól, de nem hagytam magam.
– Már nem sok van hátra – áltattam esténkint kicsi asszonyomat. –
Mindössze a gyújtást kell rendbehoznom és indulhat a gép…
Szegényke boldogan hitte. Hogyne, mikor az ő drága ura mondta!
– Nem nagy dolog – nyugtattam meg reggel. – Míg egy szép álmot lát,
készen lesz a gép. – Örül neki? – Az elektrómágnesben van a hiba. – Csak
aludjék tovább. – Egy kis vadászat a villámszikra után. – Az én
reggelimmel ne törődjék… – Nem hiszem, hogy a mágnespatkók volnának
erőtlenek. – Úgy-e maradt tej magának?… Régóta sejtem, hogy a szikra nem
intenziv. Annak – tudja szivem – fehéren és vakítóan kell
belevillámlania a gépbe, ahogy a gondolat belevilágít az emberi főbe.
Az elektrómágnest három perc alatt be lehet állítani az árammegszakítás
kellő távolságába. Én két hétig kínlódtam, amíg felfedeztem.
Most már volt erős gyújtószikrám… Meg fogom próbálni, hátha megindul a
gép. Három-négy ember ereje kellett volna hozzá, hogy meghajtsák a
lendítő kereket, de szégyeltem segítséget hívni, hogy sikertelenségemen
gúnyolódjanak. Elbúsult erővel, egyedül fogtam hozzá. Ráfonódtam a
súlyos küllőkre és írtózatos erővel megforgattam. A mellem szakadt be a
fáradtságtól, de a várt robbanás elmaradt. A gép szájából csurgott a
benzin, mint az ájult ajkáról az orvosság…
Lihegve abbahagytam és ábrándoztam édeseimről, hogy új erőt gyűjtsek…
Utána ismét nekiugrottam az érc-állatnak…
Egyik délután meglátogatott a feleségem. Már nem volt időm a piszkot
benzinnel lemosni kezeimről, olajos rongyaimat átcserélni, hogy ne
lássa, mint kínlódom félmeztelenül a földön égő ágtűz mellett, mint egy
szörnyű cigány, szemembe csapzott hajjal.
Állott és nézett. Olyan volt, mint az aranyszínű szenvedés.
Megborzongott a látványtól, mintha szél fújná le szőke haját. Hiába
dugdostam fekete üszkös sebeimet. Látta. Hiába fojtottam vissza hörgő
lélegzetemet. Hallotta. Hiába erőltettem jókedvet, – tudta mi történik.
Remegő alakján olvasni lehetett felséges asszonyi megrendülését.
Megérezte a fekete mágiát, mit egyedül folytatok. Homlokom, arcom sárga,
ahol a szeszélyesen odakent verejtékkel vegyített olajpiszok és korom
alól kilátszik, mintha saját tragédiám főszerepére maszkiroztam volna ki
magamat és vártam volna, hogy partnerem, az ördög, belépjen és szőrös
mellébe röhögjön.
Csak a gép állott némán, újra festve, ragyogóra törülten, frissen
olajozva, acél szépségében.
– Úgy-e gyönyörű?
Hiába dícsértem. Tudta ő jól, hogy az acélrúdakat a véremmel csíszoltam
fehérre, titkos ágyait könnyel olajoztam, hideg vastestét lehelletemmel
melengettem, súlyos részét mellemen hurcoltam, s már csak az hiányzott,
hogy végképpen rászáradjak, mint a szentgyörgyi béka a lapos kőre, vagy
véremet ráhányjam az érzéketlen vasra.
– Már majdnem kész, Kicsiszívem, – pillantottam rá szakértően a buta
masinára. – Bizony sok időbe került, míg ennyire vittem… De most
tisztában vagyok vele…
… Nézze csak ezt a fejet. Ugyanúgy áll, mint az emberi fő. A levegővel
beszíjja a külső világot, jajt, örömet, illatot, mindent – éppen mint az
ember. Itt sűrűsödnek köddé, amibe belevilágít a fényszikra, a gép
gondolata és minden pillanatban egy világ robban szét benne, mint az
emberi főben… Vagy nézze ezt a dugattyút. Most lassan meghajtom a gépet.
Nem úgy halad-e be a sötét hengerbe, mintha egy faraó ezüst koporsóját
tennék be a sirba… Ezeket a vékony, finom fémrudacskákat, mindig
gyermekcsontoknak képzelem.
… Mi?… Mit mond?… Odehogy! Nem volt nehéz munka… Aztán magukért tettem…
Láttam kínosan boldog ellágyulását és én is elborultam szerelmesen.
– Ne bánj, ne sajnálj semmit!… Dal volt itt minden mozdulat… Mikor
ezeket a tengelyeket a rozsdából előcsaltam, neked szőttem ezüst ruhát.
A verejtékkel higított kék olaj a mi új életünk fürdője… De várjon csak,
pár nap múlva tüzes csapásai alatt dölni fog a kenyér… Nézzen körül. Ez
az én kincsesházam…
Ezüst háznak tényleg lehetett mondani, mert rengeteg pókháló csüngött
benne zűrzavaros fonalakban, lisztporosan és száraz léggyel. Nappal
ezüst ház volt, éjjel, ha a tűz világított, arany pajta: de csak nekünk,
két egzaltált szerelmes gyermeknek, kik összehajtott fővel pillanatra
megpihentünk boldogan az élet szakadékai fölött…
Az ilyen pillanatok minden áldozatot megértek és már számba se vettem,
mikor gúnyolódó parasztok valahol a malom körül megbújva, röhögve
énekelték:
Befogom a lovam kékre festett kis kocsimba.
Elviszem a búzám a kidei gőzmalomba.
Megkérem a lisztes molnárt, őrölje meg a búzámat…
A „lisztes molnár“ én voltam, ki tehetetlenül állottam a tizenkét ló
erejét vesztett, döglött vasállat mellett.
Ebben a sorvasztó vívódásban ért a tavasz.
A tavasz!…
Már a friss fű bejött a malomba a deszkaréseken, már a ma született
báránykák fáztak, gyenge lábukon remegve, már a méhek versre tanítják az
első virágokat és minden megújul, az ifjúság és élet szent titkát
érezve, csak én tengek-lengek, mint a bőjti szél az úton.
Most már hogy az asszony bízott bennem, kétszeresen nehéz volt a
küzdelem. Lihegve szabdaltam, reszltem, szelepet csíszoltam, míg feltört
kezemből vér csepegett a gépre, tömítettem, kínlódtam, új hetekig
ezerszer kipróbáltam, hátha mégis megindul: és a gép hördülve itta be a
benzint, a szelepek csappanva dolgoztak, de a várt robbanás elmaradt. A
gáz sziszegve tört ki a meghasadt gépfejen.
– Nincs kompresszió – lihegtem és a kimerültségtől összeharangoztak a
térdeim. Estére kétségbeestem, reggelre új eszmével ugrottam talpra és
lázas szemekkel magyaráztam hallgatag feleségemnek. Mindennap arany
szegekkel feszítettem magam keresztre…
A tavasz a levegőben terelgette a napfényre az erőtlen legyeket, minden
fűszál, minden virág életre kelt, a fák kiújultak, új világ született,
míg én a régi romjain kínlódtam.
Végül is karjaim lehanyatlottak, fejem előretört, minden gondolatom
elfogyott, a gép legyőzött… Hiábavaló volt minden.
Másnap azzal az erős szándékkal mentem újra a géphez, hogy egy
cigánypöröllyel darabokra zúzom és véget vetek mindennek.
A malomház ajtajában megtorpantam és mintha szíven ütöttek volna,
szédülten, kábultan borultam rá a beteg masinára. A rossz gép tetejétől
kerekéig fel volt virágozva. A fej csúcsáról pedig szép tulipán szál
hajlott előre. A feleségem tette, mintha el akarta volna leplezni
pusztító szándékom elől. Virág védte az acéltestet és a virágot nem
szabad megütni… Leültem és boldogan fájó szívvel néztem. Olyan volt,
mintha az érc ráhullatott verejtékemből és rápazarolt érzéseimből
hajtott volna virágot…
– A feleségem tette – motyogtam összeroskadva és éreztem, hogy erre csak
egy lehet a felelet. Kenyeret adni érte. A kövek közül kihulló első
lisztet összegyűjteni két markomba, hazasietni és egy szép reggelen,
mikor még alszik, ráhinteni kicsi asszonyomra, finom arcára és
mindkettőjüket megkeresztelni a kenyerem nevével…
Ujjal se mertem érinteni a gépet, nehogy egyetlen virágocska is
lehulljon róla. Csak a repedt fejbe szúrt szép tulipánt vettem le, hogy
megcsókoljam, dédelgessem és titkában elmerüljek… Ekkor az Isten, vagy
ő, az asszony súghatta a kérdést, hogy vajjon miért tette éppen ezt a
tulipánt a gép gyógyíthatatlan sebére. Talán azt hitte, hogy a virág
illatos teste alatt meglágyul az érctest és a halálos repedés összeforr?
Vagy csak az örök magyar tragédiát akarta szimbólizálni a magyar
virággal?
– Milyen különös alakja van! – símogattam a gyenge virágot. – Miért van
ilyen alakja? Mit használ vele az életnek, a természetnek, önmagának,
Istennek, vagy az emberiségnek? Egyszerű isten-szeszély volna?…
Tudtam, hogy nem. A mindenség bölcsessége nem tesz semmit hiába…
De ha nem, mire jó? Mire való?
Tudtam, hogy csak a kérdésig bír emelkedni értelmem és megfejtetlenül
hagytam.
– Véletlen volna csak – játszott velem az újabb gondolat, – hogy éppen
erre a gyilkos helyre tette asszonyom a virágot?… Nem vezette-e talán a
gondviselés, ki tudja miféle titkos erő a kezét?…
Még szentebbül hittem, hogy így van, csak azt nem tudtam, miért?…
Ültem és álmodoztam.
Mikor legkevésbbé gondoltam rá, egyszerre, váratlanul, nem tudom hogyan,
fényes világosság támadt agyamban a tulipán nyomán és a gép titka meg
volt fejtve…
Fel kellett sikoltanom az örömtől…
Újult erővel ugrottam talpra és a tulipánnal a kezemben futottam a
falusi cigánykovácshoz.
– Gyorsan, gyújts tüzet a kohóban, Vaszi és szerszámokat elő!
– Mit akarsz, uram?
– Ne kérdezd, csak siess. Van valami gyémántkemény acélod? Minden pénzt
megadok érte.
Kemény vesszőből font, agyaggal behányt huruba volt a kovácsműhely. Alig
fértem el benne, de boldogan fújtattam, izzítottam az acélt a ragyogó
aranytűzfészekben. A cigányt odaállítottam az üllő mellé és kezébe adtam
a virágot.
– Állj itt vele és ne mozdulj! Óvatosan tartsd!… Ha valami baja lesz,
ezzel a kalapáccsal verlek agyon!…
Nem törődtem az ütéseim alatt szétszikrázó tűzesővel, az arcomra,
kezeimre égetett sebekkel, csak hallgattam a fújtató zúgását és
kalapáltam, reszeltem, méricskéltem, alakítottam órákig az acéldarabot,
míg éppen olyan tulipán lett, min milyent a cigány kezében tartott. Csak
a peremét köszörültem élesre, mint a borotva.
Az acélvirág elkészült.
– Mire jó ez? – kacagott a cigány.
– Ez egy acél fúró – dicskedtem boldogan.
– Ilyen fúrut sohasem láttam. Nem való ez semmire…
– Bízd azt rám, Vaszi – intettem le és rohantam vissza, hogy
kipróbáljam.
A műszer pontos volt.
Széles körben körülvágtam vele a megrepedt szelepfészket. A repedés
kívül maradt. Csak a szelepet kell utána nyújtani és a gép meg van
javítva. Olyan lesz, mintha soha semmi baja nem történt volna.
Az istenkényszerítő terv sikerült. Az acélvirág nem törött el, csak
tüzes lett, éles, vörös porzókat kapott, mintha a megtermékenyülésre
készülne… És miért ne? Hiszen lehet, hogy az érc is halott virág. Miért
ne térhetne vissza élő testvéreihez?…
Úgy történt.
Harmadnapra készen volt a gép.
– Reggel indulok! – mondottam büszkén.
Senkisem hitte, de a fél falú kíváncsian a malomhoz gyűlt.
Úgy éreztem, hogy belehalok, ha a kísérlet nem sikerül.
Gondosan előkészítettem mindent, átvizsgáltam a gépet legkisebb
csavarjáig. Az emberek nem mertek közel jönni.
Megrázkódtam és egész testem hideg lett az izgalomtól.
– Most!…
Ráeresztettem a benzint, beállítottam a porlasztót és megfeszített erőm
utolsó maradékával megforgattam a kereket. Az áramszakító fémnyelv
csattant egyszer, kétszer, s a harmadikra a gép füttyintve berobbant és
engem lelökött a kerékről…
– Megy! Jár! – állottam elkáprázva…
… De ekkor óriási dördülés rázta meg a malomházat és füst, porfelhő
borított be mindent. A robbanás még kétszer bevágódott s a fehér
gázfelhő lángolva csapott szét… Első gondolatom az volt, hogy élek-e
még… A gép teljes erőből, a tehetetlenségből kiszabadulva vágtatott.
Csak alatta volt felszaggatva a föld, ahova a kipuffogó csőből kirobbant
kő és salak belevágódott…
Az emberek rémülten mondották:
– Felrobbant a gép!
Senki sem mert a dübörgéshez közelíteni. A kétségbeesett, félig ájult
szegény kicsi asszonyt jótétlélek asszonyok ölelték át…
… És ekkor a fél falú arca elé kivágtam a bezárt ajtót:
– Hozhatják az őrölnivalót.
Az emberek beözönlöttek a gépszáguldástól remegő malomba és megrendülve
nézték, hogyan hajtom fejem a gép oldalára és hallgatom az újjáteremtett
élet szárnyaló kerekeinek beszédét a végre… végre… megtalált kenyérről…
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A fűzfák alá bújt, együgyű kis famalomnak csodálatos élete volt.
Görnyedt emberek, asszonyok a hátukon hozták gabonácskájukat és a rozoga
liszthajlék megtelt. Az emberek a zsákokon ültek és hallgatták a malom
imádságát.
Én pedig végre boldog voltam. Kis feleségem a malom mögötti téren
játszadozott gyermekünkkel nap-nap után s én néztem őket a
lisztfátyolos, tenyérnyi ablakból, vagy pillanatra kifutottam hozzuk,
hogy megcsókoljam. Ők adták az erőt és gondolatot munkámhoz. Ők
feledtették a tragédiát és a világ aljasságát. Rettegve gondoltam Erdély
félelmes csillaghullására, reménytelenségére és ha enyéimre néztem,
féltem, nehogy megismerjék az emberi önzést, érdekgyilkosságot,
pénzszomjat, nemzetáruló aljasságokat, elhervadt álmokat és csak azt a
nehány fantasztabolondot lássák, kik kultúráról, pacifizmusról,
költészetről, jogrendről, megértésről, szeretetről ábrándozva hányódnak
a kietlen magyar halálúton és új jövendőt festenek ennek a sárból,
vérből és nyomorból, reménységből összetett, érzéketlen vak földnek.
Néha bizakodtam, máskor kétségbeestem. Álmaimat minden nap valami
borzalmas, kietlen hír törte össze, melyet megriadt emberek hoztak és
nekem elújságolták. Nem akar régi sodrába viszatérni a világ. Ma egy
szerencsétlen magyart lepedőben visznek haza, holnap a másikat vetik
börtönre, a harmadik nap egy papot ütnek le, mert nem akarja átadni
templomát a máshitüeknek. Mindennap egy magyar élettel és értékkel
kevesebb lesz.
– Átmeneti állapot – vígasztalom a csüggedt embereket, – de majd csak
lecsillapodnak a szenvedélyek. Minden háború után így szokott lenni,
valakinek szenvednie kell, de ezek a kilengések meg fognak szünni,
mihelyt a békekötés akár így, akár úgy döntött Erdély sorsáról.
A békekötés szóra felvillan a reménység az emberek szemében. Bizakodnak,
beszélni nem mernek, de belül reménykednek és ez a halvány titok tartja
fenn az életünket, testünket, lelkünket, hogy össze ne roppanjunk.
Teljes magunkrahagyatottságban és haldoklásban ápoltuk ezt a
kétségbeesés kezétől a romok fölé szúrt álomvirágocskát, míg egy nap
vége lett ennek is.
Úgy történt, hogy a hatgyermekes Horváth András Kolozsvárról hazajövet
falfehéren bejött a malomba, leült egy búzás zsákra és fejét két
tenyerébe temetve zokogni kezdett.
– Mi történt, András? – vették körül részvéttel a többiek.
András nem felelt, csak még mélyebbre ejtette a fejét.
– Tám valamelyik gyermeked halt meg? – kérdezték.
András a fejét rázta:
– Inkább hót vóna meg mindahat.
– Valami nagy kárt vallottál?
– Nagyobbat nem is vallhattunk volna.
Az emberek ingerültek lettek:
– Miért nem beszélsz már, Istened ne legyen!
András láthatólag reszkető kezekkel benyult a belső zsebébe és kihúzott
egy újságot.
– Eleget beszél ez helyettem…
A kezek kinyúltak a lapért. Tízen is tartották egyszerre. Az első
oldalon hatalmas betükkel állott:
„A trianoni békekonferencia Erdélyt Romániának ítélte.“
A következő pillanatban a sok kézből a földre hullott az újság. Tíz
ember kezének nem volt annyi ereje, hogy a könnyű papirost megtartsa…
Néma csend lett…
Aztán valaki felordított: – Isten!
Fehérebbek lettünk, mint a kihulló liszt és verejték ült mindenki
homlokán. Nyelvünk szájunkba száradt, testünk összefonnyadt, agyunk
szürke és erőtlen lett, mint az éget hamú, nem hallottuk a malom
zakatolását, a zsákok mind kisebbé, majd semmivé enyésztek kialvó
szemeink előtt és láttuk, hogy hirtelen megvénül, majd elmúlik a világ…