Az egész család aggodalma mellett kelek útra. A „Zöldfá“-hoz benézek.
Itt muzsikál a tanító. Hátha hazajön. Piszkos, füstös lebúj. Az
asztaloknál gyanus, vadalakok ülnek, trágárkodnak, énekelnek, súlyos
öklök zuhannak az asztalra, isznak. Az ívóban úszik a forró torkokból
kiáradó alkoholgőz. A tanító nyekergeti nekik a hegedűjét, de mihelyt
meglát, hozzámsiet:
– Jóestét, vezérigazgató úr! Mit parancsol? Chopint, Verdit,
Csajkowszkyt, vagy Csicsónét?
– Ne ízetlenkedjék, tanító úr!
– Hé, tanító! – bőgnek rá az asztaltól. – Azt, hogy: „Ide! Ide! Ide! Ide
rózsám!“
A szerencsétlen ember ijedten ugrik és a lestrapált hegedűjével behajlik
a bortócsás asztal közepére. A vonó és a tanító, mindakettő úgy meg van
görbülve, mint az igás állat háta és kényszeredetten mosolyogva, magát
kelletve, kínozza a nótát. Bort töltenek bele és „úri“ gesztussal
egyikük elűzi:
– Erigy a fenébe, mert mondani akarok valamit!
– Igenis, kérem – és fáradtan, karikás szemekkel úgy liheg mellettem,
mintha öreg mellén táncoltak volna a duhajok. Megszánom szegényt:
– Jöjjön haza, tanító úr és inkább haljon éhen. Ne gyalázza meg emberi
méltóságát.
Konokul rázza a fejét:
– Muszáj valamit csinálnom, kérem.
A részeg alakok szedelőzködnek.
– Hé, tanító! – ordítják ismét. – Megyünk a leányokhoz…
A megkínzott ember felretten, hirtelenében a zsebébe nyúl és izgatottan
mocskos pénzdarabokat erőltet a markomba:
– Vigye haza, kérem, és adja oda a feleségemnek…
– De tanító úr! – vonakodom, – adja oda Ön. Ilyen megbizatásokat nem
vállalok.
– Az Istenért, tegye meg! – unszol szinte sírva a nyomorult. – Ezek az
alakok elveszik tőlem. Én tudom, mit jelent a leányokhoz menni. Elverik
minden pénzüket és akkor rámtámadnak: „Hé, tanító, adj pénzt!“ Ha nem
adok, erőszakkal elveszik és még – bántanak is.
Olyan harag és méltatlankodás fog el, hogy beletántorodom. Mellen
ragadom a megalázott embert, hogy moccanni se tud:
– Velem jön, tanító úr. Vagy a falhoz ütöm, hogy széthasad a feje. Ezt
az aljasságot nem tűröm.
– Mi lesz, hé, tanító! – sűrgeti a söpredék nép. – Engedd el a
zenetanárunkat, hé! – kötnek belém is.
– Engedjen, engedjen! – könyörög a megalázott ember. – Ne kössön ki
velük! Leszúrják! Óh, minek is jött értem! Jó éjszakát! Mennem kell! Ez
az én sorsom.
A banda összeölelkezik, a csenevész tanítót maguk elé rántják
hegedűstől, fejébe ütik a kalapját és dirigálják:
– A Rákóczi-indulót!
A hegedű sikoltva hangzik fel.
A siralmas kép belemosódik az éjszakába.
Borzalmas város, borzalmas élet… Alig várom, hogy kijussak belőle.
Kétrét görnyedve mászok fel a városfölötti kaszálókra és mégegyszer
visszafordulok. A zaj ide nem ér fel, csak a lámpák fényét látom a sötét
házak közt elnyúlni a Szamos völgyében…
Csak azért nem átkozom meg, mert eléggé meg van átkozva.
A csillagok fényénél nekivágok az útnak és lassan elvész alakom az
éjszaka végtelenségében. Az útszéli kísérteties fákról akasztott
tanítókat látok lógni. Szememet elfutja a könny.
Itt szabad sírnom, mert nem látja senki…
*
Áldott legyen kicsi feleségem, mert sem másnap, sem soha nem kérdezte,
hogy miből élünk: a két karomból-e, vagy a homlokomból, arasznyi életem
fehér koporsójából. Gondoktól üszkös orcámat fényesre csókolta s mikor
kábulatba dermedt Erdélyország és a holnapi nap csak új bajra született,
mosolyogni tudott. Két kis fehér köd voltunk a sár fölött, akik egymás
karjaiban azt is elfeledtük, hogy világ változott. A hír megúnta ajtónk
előtt várni s a keserűséget elűzte szép szóval… Pedig népek sírtak, s az
éhes emberek a kapufélfának buktak és a papok sokat eltemettek közülök.
Hej, sokan elmentek, hogy hálából megcsókolják a Teremtő fonnyadt kezét.
Félelmek, szorongások gyötörték a népet és mi éltünk egymás szent
erejéből, míg megjött, kit szorongva vártunk, a gyermek, – égi réten
közösen szakított virág.
Boldog, drága napok voltak. Hányszor elnéztük kicsi aranyhaját,
harmatarcocskáját, alig mozgó ujjacskáit, szemecskéit, hogy lestük
mosolyát! Dehogy jutott volna eszünkbe a jövő, amire született! Nagy
szenvedések és nagy szerelem áldott gyümölcse ő, testünkből, lelkünkből
fakadt gyönge bimbó, kit csókkal öntözünk. Életünk megváltója, az
egyetlen érdemes jutalom a földön, gyémántinges angyalunk. Egyik szeme
én vagyok, másik a feleségem és egy a kettő. Egyik kezét én adtam,
másikat hitvesem és egy a kettő. Egyik arcát én csókolom, a mást a
feleségem és egy a kettő… Ez is a megtestesülés titkához tartozik, s az
erőtlen kis kacsók a világ sorsát hordják… Apa az apából, anya az
anyából egylényegű velünk, aki értünk, kettőnkért, a mi üdvösségünkért
leszállott az égből és… megtestesült… Csak most veszem észre, hogy
fiamról mondom a pap egykori „Credo“-ját, új világom hitvallását…
Csoda-e ez a csoda?… Soha nem ismert érzések árasztanak el és a szívem
nehéz, mint a kalászból kihullani kész, érett búzaszem, vagy a virág
kelyhét lassan a földre lehajtó méz-nektár. Névtelen nagy pillanatok
ezek, melyek az erős férfit gyöngéd apává, a gyönge nőt erős anyává
teszik…
Hetekig éltünk a közös örömben, mindenről megfeledkezve, embereknek
dícsekedve. A gyermek volt mindenünk.
… És egy téli napon összeroskadt kicsi feleségem. Elzuhant a földön és a
valóság felébresztett.
Csak most láttam, hogy minden vonása sír, melle összedermedt, minden
haja szála segítségért kiált, szemealja beszakadt, s elnyújtott szemei
lázban égnek.
Mint a pelyhet emeltem karjaimba és elsápadtam:
– Mi történt? Mi baja? Az Isten megfizeti!…
Mély sóhajjal tér magához:
– Múló rosszullét, ne aggódjék, kicsi szívem!…
Halaványan is vígasztalón tündöklik. Együtt kacag velem, pedig már olyan
kicsiny, hogy ujjam hegyéről könnyen elfujhatnám.
Aznap korán lefeküdtünk. Kimerülten, gyorsan elaludt az asszony,
szívéhez szorított kicsinyével. Én pedig órákig töprengek és számigálom
az életet.
Az asztalfiókban még van egy darab kenyér. Az elég holnapra. Tejet
reggel kapunk hitelbe, de mi lesz az ebéd és vacsora. Pénzem nincs és
reménység sincsen rá…
Én kibírom az éhséget nehány napig, de mi lesz velük, kik mellettem
édesen szunnyadnak és nem is sejtik a valót… Jó táplálék kell, hogy az
anyatej meg ne apadjon, mellének fehér kútja ki ne száradjon, mert semmi
nincs borzalmasabb, mint az éhségtől ráncos, fekete csecsemőszáj és a
kiszívott, elszáradt, erőtlen anyatest…
… Most még szépek mindaketten. A hófehér női arcon, gyermekarcon
éríntetlen a pír, az ifjúság. A tiszta test glóriája, üdesége ragyog
felém a párnák közül.
De mi lesz már holnap?…
… Inkább haljanak meg mindaketten, s a mosolygó álom aranykábulatából
soha fel ne ébredjenek!…
Erőszakosan párnámba szorítom szemeimet, hogy semmit se lássak, de agyam
bevilágít a rideg valóságba. Izmaim harcra rándulnak és harminc évem
minden keserű erejét ökleimben érzem, de a nincstelenségnek nem
sújthatok arcába. Forró leheletemet belefújom a párnába és így küzdök
magammal. Megkényszerítem egész bensőmet a megmentő ötletért és ekkor
támad a gondolat:
– Kimegyek az erdőbe és lövök holnapra valamit…
Csak úgy, mint az ősember, ha erre jutottunk. Lélek, kultúra, minden
leválik rólam. Egyszerű, meztelen, paradicsomból kivetett Ádám vagyok.
Ölnöm kell, hogy éljek!
Hát megyek ölni!
Nesz nélkül, óvatosan lépek le az ágyból, hogy fel ne ébresszem
édeseimet. Dúrva ruháimat kilopom a konyhára és a jégvirágos ablak gyér
világosságában felöltözködöm.
A fali óra éjfél után kettőt ütött…
A legjobb idő. Öt-hatig megjárhatom az erdőt, hiszen úgy ismerem, hogy
vakon is rámennék a nyúlak fészkére.
Kívül csattogó hideg van. Mit törődöm vele. A fásszínbe lopózom, mint a
tolvaj… Ott van a puskám pokrócba csavarva.
Magamhoz veszem.
Csak emberrel ne találkozzam!…
Vastag, szűz hó borítja a mezőt, amely mintha örök álmát aludná kék
mozdulatlanságban. Térdig gázolok benne. Feszülten, hallgatózva,
óvatosan haladok előre. Orcám bőre vörösen megfeszül a hidegtől. Csak a
kezeimet rejtem el, mert ha kifagy belőlük az erő, minden fegyver
mellett is el vagyok veszve… Minden energiámra szükségem van, hogy a
mély hóban előrehaladjak és irigyen nézem az erdő fáinak csupasz ágai
közt tovarohanó holdat. Hátamhoz hozzátapad a verejtéktől az ing,
térdeim reszketnek, s a báránybőrsípka alatt az izzadtságtól viszket a
homlokom.
– Értük teszem! – mosolygok s a harmincfokos hidegben ajkamra fagy a
mosoly.
Szempilláim, bajszom fehér a zúzmarától, de boldogan dülök neki az első
fiatal sarjfának, amelyről rámzuhan és fehérbe borít a jeges hódara.
Addig várok, míg az erőlködéstől és hidegtől véres látásom kitisztul,
mert ettől a pillanatól kezdve halált jelenthet minden lépés. Szakadékok
szélén, bokrok boltozata alatt kell átcsúsznom. A sötétben az ágak
kiverhetik a szememet, vagy egyetlen lankadt lépés és a mélységbe
zuhanok. Az erdő olyan különös, veszélytrejtő. Borzongást érzek a halott
fák alatt, melyeknek csonttáfagyott ágait olyan furcsán veri össze a
dermesztő szél.
– Mindegy! Értük teszem!…
A töltött fegyvert hónom alá szorítom. A föld kihalt, de tudom, hogy
ezernyi finom orrlyuk álmában is megérez, s a felborzolt szőr ezerrétüvé
gyűrt homlokbőrök alól rámnéznek a nagy, zöldszemű vadak a megkívánt hús
gyűlöletével… De minden száj hallgat. Sokszor majdnem a hóba nyomott
arccal vizsgálom, hogy merre visz a vadak útja, de a szél eltörült
minden nyomot. Csak egy kis borzongó zaj kellene, vagy a bokrok öve
alatt felvillanó egyetlen tekintet, a fakó szőr megvillanása valahol,
hogy meglegyen a holnapi ebédünk; de az erdő néma és zsibbadt maradt…
Nekem pedig sietnem kell, míg a nap fel nem kél. Titokban és csak a
sötétben szabad ölnöm.
– Huh! Mi volt?…
Semmi. Érzékeim megcsaltak.
Így nem boldogulok. A patakfőhöz kell beereszkednem, ahová hajnal körül
inni járnak a vadak. Az pedig mélyen benn van az erdő szívében. Dermedő
ujjaimba életet lehellek, nehány hóba temetett, kidőlt fán átbukom,
arcomat felvérzik a lappangó tövisek, de szívemmel bíztatom magamat:
– Értük!…
Minden zúgot ismerek, hiszen annyi boldog, szerelmes gondolatom tapad
hozzuk… Önkéntelenül is keresem őket, de az idő sűrget.
Ott, az a cserefabokor jó rejtekhely lesz. Még rajta van a tavalyi levél
is. Bárhonnan jön a nyúl, útja az én puskámban végződik. Zaj nélkül
alája húzódom és várok. Olyan feszülten figyelek, hogy hallom a jég
között csörgedező patakviz neszét. Átfut rajtam a halálosan fáradtak
álom-kábulata, de ébren tartom magamat és csak pilláim mögül lesek ki,
hogy a vadak észre ne vegyék szemeim fényét. Olyan vagyok, mint ők. Az ő
fortélyukat használom. Vad vadászik vadra…
Már derengett az ég alja, mikor jött a nyúl. Csak sötét sziluettjét
láttam játékos ugrálással mozogni, de arra sem volt ideje, hogy
beleorrontson a levegőbe. Lövésem eldördült és mindössze pár vinnyogó
sírását hallottam.
– Meg van! Talált! – újjongtam magamban, de hosszú ideig nem mertem
előbújni a bokor alól. Hátha valaki ember jár még az erdőben, kit
idecsal a fegyverdörrenés!
Újabb töltényt tólok a csőbe. Nem vallom be, de tudom, hogy annak az
embernek szántam, kit végzete idehoz…
Csonttá meredt a kis állat, mire fel mertem venni. Oldalán összecsengtek
a vérből fagyott gyöngyök. Hirtelen minden irányban körülnéztem és
bekecsem alá rejtettem.
És most haza!
Aléltságom elmúlt, szinte repültem erdőn, mezőn keresztül. A havazás
megindult. Reggelre betakarja nyomaimat.
Szinte dalolva lopóztam a pincébe és a nyúlat megnyúztam egy
gyertyafarok gyenge fénye mellett; majd beloptam a konyhába és egy
tálban vizet töltöttem rá. Ezzel az én szerepem véget ért.
Már kacagtam magamban és előre örültem kis feleségem meglepetésének,
mikor ismét ágyamba bújtam. Az ablak összerázkódott, a szél befütyült a
kéményen.
– Hóvihar lesz – gondoltam és dermedt, kínosan fájó tagjaimat próbáltam
kinyújtani.
Feleségem neszezésére ébredtem fel. Szürke, borús volt az idő, de én
kacagva nyújtoztam és álnokul pörlekedtem:
– Hogy mert előttem felkelni? Tudja, hogy a tűzrakás az én kötelességem.
Az ifjú, szép magas asszony szelid szigorúsággal azonban azt kérdezte:
– Miféle nyúl van a konyhában?
– Nyú-úl? – szamárkodtam el az ügyet. – Miféle nyúlról beszél?… Ja, igaz
– áltattam szegénykét. – Hát nem mondtam magának? Még tegnap lepett meg
vele Juon.
– Juon?
– Igen, Juon. Mi van benne? Én is tettem neki szívességet.
Minek tudja meg a valót. Abban az időben csak románoknak szabadott
vadászni. Asszonyoknak könnyen eljár a szája és én bajba kerülök. Juon
hát…
Az asszony nem válaszolt. Ismét kifordult a konyhára.
De miért ma olyan különös? Valami baja történt?
Gyorsan ruhát kapok magamra és utána megyek.
Éppen tüzet gyújtott. Szeliden félretóltam és – nem mertem beszélni.
Feleségem nesztelenül visszament. A tűz már égett, mikor megmertem
szólalni:
– Kicsiszívem, jöhet! Befűtöttem a konyhai poklot.
Az én „Kicsiszívem“ azonban ráborult a párnámra, s az erdőben megsebzett
arcomról odacsúrgott nagy, véres foltot csókolgatta…
Két nap múlva újabb csapás ért.
A mi szép kis fiúnk erejevesztetten ott feküdt az ágyban és izgatott
lélegzetvétellel pihegett, kis teste tűzben égett, a semmibe merevített
tekintettel szenvedett.
Kétségbeesetten, tehetetlenül álltunk mellette, míg a szomszéd faluból
elhozták az orvost. Minden érzékemet megfeszítve lestem minden vonását,
nehogy eláltasson, de az orvos őszinte volt:
– Percig se késlekedj! Azonnal vidd be Kolozsvárra!
– De ebben az időben? Tiszta istenkísértés. Megfagy, amíg megérkezünk.
– Így pedig biztosan meghal.
– Még meg sincs keresztelve – pihegi halálsápadtan az asszony.
– Akkor gyorsan, kereszteljétek meg és azonnal kocsira vele! –
rendelkezett a doktor és el se bucsúzott, hogy ne kelljen látnia
kétségbeesésünket. Sok megpróbáltatáson mentem át eddig is, de csak most
jutott eszembe először feltenni a kérdést, hogy vajjon ez hát a
bűntetés, amiért az egyházat otthagytam. Karikába meredt szemekkel,
hamúszürkén, hangosan felkiáltottam:
– Az Isten?
Feleségem megértette. Hozzám lépett és újból természetesre csókolta
szemeimet.
– Az Isten most következik.
Éreztem, hogy igaza van.
Egy pohárba tiszta vizet töltöttem és a szekrényből elővettem dús
aranyhímzésű stólámat, melyet primiciámra kaptam emlékül. Feleségem csak
most értette meg szándékomat és arca felragyogott. Karjaiba vette beteg
gyermekünket és a túlvilág minden hitével megállott vele előttem.
„Mit kívánsz Isten anyaszentegyházától?“ – kezdtem a szertartást.
Kicsi asszonyom szilárdan felelte:
„Hitet és életet!…“
Azután háromszor ráfújtam a csecsemő arcára és mondottam:
„Távozz tőle tisztátalan lélek és adj helyet a Szentléleknek!“
– Már színesebb az arca! – sikoltott szegény asszony. – Látja? Nézze,
nézze, Kicsiszívem!…
De én érccé merevített testtel állottam és reszkető hüvelykujjammal
előírás szerint keresztet írtam csecsemőnk homlokára és mellére,
mondván:
„Vedd a kereszt jelét úgy arcodon, mint szíveden… hogy Isten temploma
lehess…“
Minden jelben, minden szóban csak a gyógyulást kereste a gyermekanya és
őmaga is segített feje fölött tartani áldó kezeimet, szívszakadtan
kiáltotta velem együtt az imát és mikor mondottam: – Ephpheta:
Nyilatkozzál meg; esküvel erősítette, hogy látta a kicsikét nevetni…
Soha sűrgetőbben nem mondta ember az „Akarsz-e megkereszteltetni“
kérdésre, mint ez a gyermeke élete fonalát féltő drága anya:
– Akarok!
És én megkereszteltem Csabának az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében…
A gyermek utána elaludt.
Most pedig Kolozsvárra kellene mennünk. Halkansíró asszonyomra néztem s
már-már kiejtem a súlyos, kínzó kérdést:
– Mivel? Miből?
Csakhogy meg ne sejtse, bízalmat, nyugalmat mutatok, s vígasztalom
magam:
– Valahogyan kapok egy rossz lovat s egy könyörületes embert. Ha pedig
nem kapok… ölemben viszem el.
Isten megsegített. Félóra múlva ajtónk előtt állott a szekér.
Nagy juhászbundába gondosan becsavartam a kicsi családot és az
inaszakadt lóval nekiindultunk a szikrázó hónak.
Néha ketten húztuk a rozoga szekeret. Gőzölgött a ló is, gőzölögtem én
is… Ketten is köhögtünk. Dehogy is értem rá észrevenni, hogy drága
asszonyom szép szempilláján megfagyott a könnycsepp.
Estére bőgtek már a gyárak a városban, mikor megérkeztünk. Meleg,
könyörületszállás jutott még nekünk is.
– Súlyos eset – vallotta be a híres tanár, – de ápolják gondosan.
Ápoltuk is gondosan. Ezerszer hajtottuk aggódó fülünket elhalkult
szájához. Kémleltük a szívét, mintha kicsi menyországunk kulcslyukán
hallgatóznánk. Elcsukló sírással lestük, hová mozdul az Úristen keze.
A nagy fájdalomban észre sem vettük, hogy nyilik az ajtó és egy
fehérszakállú szép öreg ember előbb megcsókolja a mi homlokunkat, s
azután odamegy betegünk ágyához.
– Jaj, segítsen rajtunk, édes jó tanár úr! – sír a feleségem.
– Biztosan a másik orvos küldte ezt az öreg tanárt – gondoltam magamban.
– Úgy látszik konziliumot tartanak fölötte… De nekem férfinak kell
lennem.
Visszafojtva minden ellágyulást, keményen kérdezem:
– Van reménység, tanár úr?
Az ő két meleg szeme is könnyes.
– Meg fog gyógyulni. Bizonyosan meg fog… Ti azonban fáradtak vagytok,
feküdjetek le, majd én virrasztok felette.
– Nem! Dehogy! – tiltakoztunk. – Mi szegény emberek vagyunk… Nem tudnók
meghálálni… Ilyen nagy áldozatot pedig nem fogadhatunk el.
Erre mosolyogva elment.
Másnap újra eljött, s újjongva fogadtuk:
– Jobban van a gyermek! Mosolygott anyjára s a láza is szállott. A
veszélyen túl van.
Vele levő barátom lelkesen mondotta:
– Csodát tett, Elek bácsi… Ezek az emberek sohasem fogják elfeledni
Benedek Eleket.
A nagy mesemondó volt. Félszázadig a gyermekek apja, népe apostola.
Zavartan elpirultam és megcsókoltam a kezét.
Akkor ismertem meg általa a népek igaz titkát, hogy a gyermeké a föld, s
a jövendő…
Igaz, hogy Jézus mondotta először, de csak ma értettem meg, hogy mit
jelent e szó. Az élet célja és titka meg volt fejtve.
Most már tudtam, hogy a gyermekért kell élnünk és új erők szállották meg
szívemet és karjaimat.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Az emberek érzéketlenül nézték vergődésemet. Hiába ugrottam neki újból
és újból az életnek, aléltan estem vissza és egy napon elfogott a
kétségbeesés. Testem, lelkem elernyedt. A kilátástalanság letört. Fényes
ötletek kavarogtak agyamban, melyeknek sikerére feltettem volna az
életemet, de pénz kellett hozzá és pénz nem volt. A titokban sokat
szenvedett asszony csak most rémült meg először… Ha néha nem ettünk,
számba se vette. Ha nélkülöztünk és tehetetlenül vergődtünk, vagy
csapások értek, egész lénye a boldogságtól sugárzott. Nincs is nagyobb a
fájdalmas boldogságnál. Látni, hogy akit szeretünk, értünk küzd,
szenved, fárad, vérzik, liheg, százszor földrezuhan, százszor
fölemelkedik, mindig újrakezdi és napról-napra forróbb a csókja, a világ
legszebb szerelme és legfőbb boldogsága. Foltozott könyökü kabátban,
vedlett ruhában himnuszt mondani minden este, az ész és tudás, s a
ragyogó lélek gazdag örömeit egymásra pazarolni egy eldugott kis falú
rongyos viskójában és az emberek felett szárnyaló gondolat szédületes
világossával repülni a sár és világ felett összeölelkezve, szűz
magukrahagyatottságban – több mindennél és megérdemli az áldozatokat…
Ezt a nyiladozó életet és emberhivatást, új világteremtést nem ölheti
meg az, hogy enni és takarózni kell.
Mégis elcsüggedtem, s még feleségem sem tudott felrázni. Napról-napra
sorvadtam és ekkor a bűn – megmentett. Igaz, hogy a bűnt nem mi követtük
el, hanem a kutyánk; de mégis ez a bűn volt a világ egyik legnagyobb
jócselekedete.
A faluban már ölték a télire hízlalt disznókat és minden hajnalban hol
itt, hol ott csapott fel a perzselés világossága. A legszegényebb ember
is „nyuvasztott“ magának legalább egy malacot. Mi erre nem
gondolhattunk. A kutyánk felhasználta a kedvező alkalmat és fényes
nappal ellopott egy szál kolbászt. Más kutya is ellopja, ha közel fér
hozzá és megtartja a maga külön disznótorát, de ez a mi kutyánk
hihetetlen dolgot cselekedett. Vasvillával üldözték az emberek, mire
kimenekült a kerten át a mezőre és eltünt. Csak este felé került elé,
mikor már meg is fizettük a lopott kolbászt és korbáccsal vártam a
tolvajt. Jött is szegényke. Vinnyogva kaparta a konyhaajtót. Feleségem
beeresztette és csodálkozva látja, hogy a kutya szájában hozza a
kolbászt, leteszi feleségem lábaihoz és boldog ugatással felkínálja
neki…
Mi csak néztük szótlanul és éreztem, hogy megújulok. Bátorság, erő,
bizalom, hit járta át minden porcikámat, mert e jelből tudtam, hogy jön,
útban van már a mi kenyerünk is.
*
Végre aztán megérkezett a szent, mindennapi kenyér.
Álomnak tünik fel ma már, amit érte akkor fizettem.
Váratlanul, meglepetésszerűleg jelentkezett az élet közönséges,
mindennapi formájában.
Egyik nap azt kérdezi tőlem az uccán Érsek Samu, hogy nem veszem-e meg a
malmát. Eladja.
– Ne tréfáljon, Samu. Miből vegyem meg?
– Odaadom én pénz nélkül is. Kifizeti, mikor tudja. Addig pedig kamatot
ád a pénz után.
A gondolat felvillanyozott.
– Beszélhetünk róla, Samu… És mit kér érte?
– Tízezret… Gondolja meg… Délután felmegyek és megcsinálhatjuk a vásárt.
– Várom, Samu.
Én ugyan a malomhoz nem értettem, közel se jártam életemben gépekhez, de
azt gondoltam, akármi történik is a világon, ha a fele emberiség újból
elpusztul is, a másik felének mégis csak ennie kell egy darab kenyeret
és ha csak két szem búza is lesz a faluban, egyik az enyém lesz… Már
nagy terveket is rajzoltam az asszonynak és izgatottan vártuk Samut.
– Vigyázzon, nehogy becsapódjék – figyelmeztetett a feleségem.
– Én? Becsapódni? Bízza csak rám.
Előbb megnéztük a malmot, amiről annyit tudtam, hogy van, de évek óta
nem járt, mert „hibája“ volt a gépnek. Lenn a falú végén egy
deszkaépületben volt felszerelve a „malom“. A deszkák ujjnyi résein
befújt a szél. A malomberendezés új volt. Alig használták.
– Negyvenkettes francia kövek – dícsérte Samu. – Vegyes örlésű. A
környéken nincs párja. Duplán adom vissza a pénzét, ha nem fog tetszeni.
A kövek tetszettek is.
– A motorral van egy kicsi baj, – magyarázta Samu, – de ha nem volna,
nem is adnám el. – Így is csak azért szántam reá magam, mert mióta
meghalt a fiam, mindentől elment a kedvem.
A „tizenkét effektiv lóerős MÁV. gyártmányú“ benzinmotor nem is volt
benn a „gépház“-ban. Az udvar egyik szögletében szomorkodott
berozsdázva, megkopva, sárosan. Nyári időben a tyúkok háltak rajta és a
fűszálak is megkapaszkodtak rajta. Szánalmas látvány volt.
– Csak meg kell javíttatni – bíztatott az ember.
– Vajjon mennyit érhet? – kínlódtam magamban. – A tudományom nem sokat
segített. Én ugyan tanultam kozmogóniát, theológiát, filozófiát,
természettudományt, hébert, szirt, kaldot, arabot, aramai nyelvet,
görögöt, latinul disszertációt írtam, ismertem a világirodalmat, láttam
pár világvárost, de hogy mennyit érhet ez a tyúk-piszkos motor, arról
sejtelmem sem volt. Csak annyit láttam, hogy a furfangos ember
mindenképpen szeretné, hogy megvegyem. Szégyen volna, hogy alul
maradjak.
– Biz ez nagyon beteg, Samu – mondottam kedvetlenül, – de jónagy darab.
Meg van hat mázsa…
– Mit? Hat mázsa? – sértődött meg Samu. – Ez pontosan tíz mázsa.
– Affenét!
– Hozom az írást. Bebizonyítom.
Hitetlenül ráztam a fejemet.
– Olyan írása magának nincs.
– Mit ad, ha bebizonyítom?
– Akkor… áll a vásár, megveszem a malmot.
– Kezet rá.
Az ember besietett a házba és diadalmasan hozta a gyártól kapott
okíratot.
– Hát e mi?
Megadtam magamat.
– Ki hitte volna? No én ugyan megjártam… No menjünk, írjuk meg a
szerződést, de kikötöm, hogy a gépet maga húzatja be a gépházba.
Az ember örömmel vállalkozott. Elkészítettük a szerződést, megittuk az
áldomást és – másnap az egész falú kacagta a vásárt. Feleségem
szégyelte, én nem bántam. Végül maga Samu is jó tréfának tartotta és
nyíltan hírdette, hogy ilyen jó vásárt mióta a világon van, nem is
hallott. Beszélhetett, mert alaposan megkötöztük egymást a szerződéssel.
Később meg is sajnált, vagy a lelkiismerete mozdult meg és felajánlotta,
hogy hajlandó elállani a vásártól.
– De én nem állok el…