asszonykezek is felmelegszenek a kenyérdagasztásban, a papok
visszatérnek bibliájukhoz, a munkás ráeszmél szerszámjára, én maholnap
meghalok; de ti mit fogtok csinálni?… És mégis azt kell mondanom, hogy
én is szeretlek titeket, szegény, szegény gyermekeim… Istenem, Istenem!
Miért is kérdeztek engem? A ti dolgotok elvégeztetett. Nem akarok, nem
is tudok változtatni rajta. Ha gondolok is rá, nem akarlak a kérdéssel
megbántani, hogy miből fogtok élni. Tőlem már semmi sem függ. Ha nagyon
tudtok szeretni, ne féljetek… Ne essék rosszul, ha szomorú vagyok, de a
ti boldogságotok az én tragédiám…
Riadtan néztünk:
– Hogy mondhat ilyent, apánk?
Az öreg ember feje még mélyebbre hajlott:
– Én már esett, törődött, vén ember vagyok. Ötven évig dolgoztam
megfeszített munkával. Mindenemet hadikölcsönbe fektettem és most nincs
annyim, hogy férjhezadjam a gyermekemet, legalább egy darab kenyérrel
elindítsam az élet útjain… Bocsáss meg édesapádnak, gyermekem… Nem azt
borzasztó elviselni, hogy elveszítettünk mindent, hanem, hogy bocsánatot
kell kérnünk saját gyermekeinktől… Vigyed! Legyen a tied!… Szeressétek
egymást!
Feledhetetlen napok voltak a szerelem, a béke, a belső igazság és emberi
jóság, őszinteség megtalált hajlékában.
Külső dísz, ünnepség nélkül, egyszerűen, de boldogan, emelt fővel a
szentség egyigaz arca előtt esküdtünk meg férjnek, feleségnek kettőnk
haláláig…
*
Zsúfolt vonaton, örömtől ittas román katonák közt szorongva, egyik
kezemmel asszonyom, másik kezemmel a könnyen fenyegető ismeretlen
veszedelem kezét fogva utaztunk el. Csak védtelen testemmel védtem, arra
a szörnyű eshetőségre gondolva, hogy mi lenne, ha a gyenge virágocskát
bárki is bántaná, vagy dúrván érintené. Kilenc órán át rohan velünk így
a vonat, amíg megérkezünk. Kilenc élet is kevés volna elviselni az
aggodalmakat és kibírni a belső feszültséget. Az alig húszéves törékeny
asszony már roskadozott a fáradtságtól. Karjaimba öleltem, hogy el ne
zuhanjon.
A fáradt, kimerült, napok óta utazó katonák közül akkor valaki felállott
és a helyére mutatott:
– Poftiți, Domnu Parinte!
Meglepetten néztem rá. Nem ismertem.
– Köszönöm, de honnan tudja, hogy pap – voltam?
– Maga a kidei magyar pap, aki öreg édesapámon segíteni akart, mikor
keresztülment rajta a szekér, de nem tudott, mert meghalt.
– Igen, már emlékszem. Maga akkor fodorházi.
– Da, da!
Egyik megrázó élményemet juttatta eszembe a fiatal, még gyerekkatona.
Éppen a faluján utaztam át, mikor a szerencsétlenség történt.
Prizmakövet vitt a hetven felé járó öreg ember az útjavításhoz, de a
kerék ala került és a sokmázsás teher szétroncsolta a gyomrát. Mikor
odaértem, csak azt láttam, hogy társai a lábánál fogva a magasba emelik.
– Mit csinálnak, emberek? – szörnyülködtem.
Megmagyarázták, hogy a szerencsétlen ember maga kívánta ezt, mert így
szünnek a kínjai. Egyetlen pillantással megállapítottam, hogy az ember
kimúlt. A száján kiömlő vér, sötét, vékony erecskéje elfolyt az úton.
Levettem a kalapomat és intettem:
– Tegyék le. Ez az ember halott.
– Halott?
Hitetlenül és megborzadva fektették az útszélére. Melléje térdepeltem és
föltételesen feloldoztam, végül keresztet vetettem a homlokára.
És most, évek múlva, mikor mi magyarok, halálos rettegésben vagyunk, a
velünk együtt élő néptől félve és súlyos valóságok táplálják ezt a
rettegést; a felszabadult indulatok fenyegető viharában a nemrégen
ellenünk emelt fegyverrel most feledve a világtörténelmi változást, ez a
katona fölöttem őrködik, mert érte egyszer én is letérdeltem az út
porába. A többi katona ellenégesen néz rám. Azt hiszik, én költöttem fel
a társukat. Egymáshoz hajlanak a fejek. Nem értem a suttogásukat, de
tudom, hogy a gyerek-katona magyarázza, mi történt. Csend lesz.
Elgondolkodnak egy pillanatra és az öklök megenyhülnek.
Győztem…
Semmiféle fegyver, ármány, politika, szenvedély, vagy halál el nem
pusztítja, el nem veheti tőlem, mert szent az a hely, melyet a két
térdem az út porában megéríntett.
Az emberek millióinak pedig azért kellett meghalniok, mert kevesen
térdeltek le az út porába.
Mindjárt megérkezünk.
A falú előtt, a határ közt az esti szürkületben egyik hűséges emberem
fegyverrel a vállán, megállítja a szekeret. Int, hogy szálljak le, mert
fontos dolgot akar mondani:
– Baj van – suttogja izgatottan. – Alig utazott el, a püspök egy
jézsovitát küldött, aki arra biztatta a híveket, hogy ne engedjék be a
faluba.
– Engem?
– Igen. Prédikációt tartott, s külön is beszélt az emberekkel. Tessék
vigyázni. Elhoztam a puskámat, ha szükség lenne rá – kínálta a rozoga
vadászfegyvert. – Biztosan hord – dícsérte. – Nehány töltényt is hoztam.
Méltatlankodva utasítottam vissza:
– Elment az esze, Miklós? Menjen csak nyugodtan haza. Engem nem támad
meg az én népem.
– Jójó! Én figyelmeztettem – hárítja el magáról a felelősséget.
– Mit mond az az ember? – érdeklődik a feleségem.
– Semmi különöset. A falú népe valami meglepetésben akar részesíteni.
Kedves büszkeséggel néz rám:
– Hogy szeretik magát!
Engem pedig öl meg az aggodalom és az elfojtott dűh. Hátha ennek az
embernek van igaza. A nép gyermek. Könnyen föl lehet izgatni, el lehet
bolondítani. Mégsem tudom elhinni, hogy reám támadjanak. Hiszen
jótevőjük voltam… És ha mégis?… Villámgyorsan átgondolom a védekezést
is. Hogy a néphez szóljak, beszédre nem lesz idő. Védekezni fogok.
Önkéntelen a zsebembe nyúlok és megtapogatom a browningomat. Az
asszonyra mosolyogva ránézek, de belül már eldöntöttem, hogy lelövöm,
aki meg mer támadni… Szép nászút lesz, holttesteken keresztül, de nem
hagyom magamat, ha mindanégy sarkán fel is kell a falut gyújtanom, akkor
se. Magamat nem féltem. Erős ember vagyok, aki puszta ököllel is át
birom vágni magamat… Csak a feleségem miatt vagyok kétségbeesve. Neki
sejtenie sem szabad, hogy mi vár reánk…
A szekér csendesen, lépésben halad előre. Már-már elviselhetetlen a
feszültség. Szeretnék túl lenni rajta… Szóval egy jezsuita. Majd kézbe
kapom én azt a jezsuitát és a saját kordájával kötöm fel az útra kihajló
vén diófára. Ott éppen jó helye lesz…
Már a szélső házaknál járunk. Sehol senki nincs. Valószínüleg a parókia
előtt várnak rám… Milyen nehezen telnek a pillanatok.
– Csapjon rá már arra a lóra! – intem a szekerest.
– Ki van állva, istálom – feleli a régi Gergely.
… Hátha rémlátás az egész? Az utcafordulónál kiderül. Onnan végiglátok
az uccán.
Mégis igaz. A parókia előtt egész tömeg ember áll. Férfiak, asszonyok,
gyermekek vegyesen. Megszédülök és a lőcsbe kell kapaszkodnom… Mindegy.
Lesz, ami lesz. Titokban újra a zsebembe nyúlok és ujjammal elhúzom a
browning elzáróját. A golyó fel van adva a csőbe. Lábaimat óvatosan
kibontom a takaró pokrócából, hogy a mozgásban ne akadályozzon… Az
emberek elállják az útat, de nem látok náluk támadó szerszámot.
Veszélyes a pillanat, még gondolkodni sem érek rá…
A szekér begördül közibük. A ló magától megáll. Az izgalomtól alig
látok. Kissé sötét van, de villámgyorsan ismerek rá a felmerülő arcokra,
ahogy körülveszik a szekeret…
– No, most! – sugja a pillanat.
Hirtelen felém nyúl egy kéz, egy hang eldördül:
– Éljön!
Az arcok mosolyra rándulnak. Most száz kéz nyúl felénk. Mind üdvözölni
akar, örvendeznek. Kérdések indulnak meg. Az asszonyok körülveszik a
feleségemet:
– Milyen szép, s milyen fiatal!… Drága, jó embert kapott, lelkem
nagyságos asszony… – biztatják szegénykét.
– Ha pápa lettem volna is elvettem volna! – lelkesedik az egyik férfi.
Én pedig a fejök felett benézek a parókiába. Sötét van a házban. Ki
tudja, hol leskelődik a jezsuita. Most egyetlen szavamba kerülne és
széttépnék az emberek. Izgat is a gondolat, hogy megtegyem.
Megérdemelné, de a körülvevő szeretettől ellágyulok és nagylelküen
megbocsátok a szerencsétlen barátnak, ki megismertette velem a
bosszúálló egyházat.
Kicsi hajlékunk ajtajában az édesanyám vár. A két asszony néma öleléssel
egymás karjaiba borul és én fáradtan is őrt állok fölöttük.
Ősz van. Már itt-ott zúzmarát vetett a föld színe, s a hűvös éj elől
fedél alá húzódott a tűz is…
HÚSZADIK FEJEZET
Az események egymást érik. Ellenőrízhetetlen hírek keringenek. A
szenvedély itt-ott kirobban. Embereket vernek meg, irredenta pörök
indulnak, magyarok szenvednek, az idegeknek nincs idejük lecsillapodni.
Nincs kiben bízni. Az anyaország teljesen felborult. Napról-napra lessük
a híreket, de egyik sötétebb a másiknál. Erdélyből menekült székely
katonák hadosztállyá verődnek és kétségbeesett kísérletet tesznek a
fegyverrel. Naponta halljuk az ágyúdörgést és félünk, mert tudjuk, hogy
ők csak meghalhatnak, de nekünk szenvednünk kell cselekedetökért.
Beszélni sem merünk, egymástól is félünk, csak némán, titkolt
gondolattal hallgatjuk a hozzánk verődő ágyúszót, míg egyik nap az is
megszünik. Megtudjuk, hogy Budapesten kitört a kommunizmus és véres
kegyetlenséggel újból lángbaborult a haldokló ország. A kétfelől
szorongatott székely hadosztály megadja magát a román hadseregnek és
mialatt a bizakodók demarkácionális vonalakat rajzolgatnak didergő
ujjakkal a térképeken, minden reménységet megöl a legújabb hír, hogy a
románok bevonultak Budapestre. Fásultan vesszük tudomásul.
Az öröm ideje letünt, az élet szorongat, magunkra maradtunk, önmagunkon
kell segítenünk és mégis hiszünk, hiszünk a lehetetlenben is.
Szerencsétlen, álomlátó, versmondó nemzet.
A régi fogalmak, szentségek egymásután dőlnek meg, a saját történelmével
elvakított népet készületlenül lepte meg végzete, hősi romantikája
megölte. Nemcsak én, a népem is pályát tévesztett és – nem ébred rá,
most se lát a Kárpátokon túl. Mindene elveszett, csak bűnei maradtak
meg.
Napról-napra a tenyeremmel és szavaimmal takartam el feleségem szemeit,
hogy minél kevesebbet lásson meg a környező veszedelmekből és azzal
bíztattam, hogy mostantól fogva minden magyar testvérré lett a
megpróbáltatásokban és új világot, új életlehetőségeket fog teremteni.
Nincs értelme tovább álmodni, le kell törülni a könnyet és a vért,
hideg, józan fővel meg kell indítani az új életet. A bizakodók vitatták,
hogy mindez csak átmeneti állapot, a békekötéstől függ minden. A
halálraítéltek konok rövidlátásával bíztunk. Arra azonban nem volt időm,
hogy a politika eshetőségeit várjam. Élni kellett, enni és ruházkodni.
Sohasem volt kilátástalanabb a helyzetem és sohasem voltam erősebb, mint
amióta drága asszonyom mellettem áll.
Ezer dolgot elterveztem, de minden hiábavalónak bizonyult. A kis falu
semmi életlehetőséget nem nyújtott, de hátra van utolsó álmom, az én
drága magyar népem nem fog elhagyni, valamilyen állásfélét csak juttat
nekem is. Bemegyek Kolozsvárra és megpróbálom legalább a szűkös
mindennapit megszerezni. Az élet sűrget és így éhen halunk. Ebben a
tragikus nagy sorsközösségben, kicsinyességek fölötti benső
testvériségben kétmillió magyar ne tudna juttatni egy magyarnak egyetlen
darab kenyeret? Gondolatban sem szabad megsérteni nemzetemet. A sok
magyarkézen levő bank, gyár, ipari és kereskedelmi vállalat, ha kell,
áldozatot is hoz, hogy a koldusbotra jutott magyar középosztályt
megmentse. Kipróbált, derék magyarok vezetik, akik közéleti szerepet is
vállaltak eddig és a lapok tele vannak a dícséretükkel. Biztosra veszem
a sikert.
Egy szép napon aztán a tanítóval együtt indultunk Kolozsvárra, szokás
szerint – gyalog. Irigylem, hogy neki már sikerült a problémáját
megoldani. Esténkint külvárosi vendéglőkben hegedül és szépen keres. Van
is olyan jókedve, hogy az már majdnem könnyelmüség. Útközben bíztat,
hogy sohase koptassam a cipőmet a kilincseléssel. Úgy se lesz eredménye.
Ő azt már jobban tudja, hanem alakítsunk ketten bandát. Garantálja, hogy
többet keresek vele, mint a papsággal. Ha ő úgy tudna hegedülni… és
idegesen csörgette a koronáit a nadrágzsebében.
– Nem szégyen az, kérem.
A fejérdi fogadóknál csökönyösen megállott:
– Itatás, kérem… Kolozsvárt sincs jobb sör, mint itt. Ez a zsidó ért a
kezeléséhez. Mert a sört kezelni kell tudni, kérem, egyenletesen
lehűteni jó pincében. Nem szabad mindjárt jégbe tenni…
– Hagyjuk, tanító úr!
– Szó sincs róla, kérem.
– De… de nekem, nincs sörre pénzem.
– Az én vendégem lesz.
Kedvetlenül követtem. Az első kortyoktól összerázkódtam:
– Nagyon keserű ez a sör.
– A torka keserű, kérem – kacagott a tanító. – Megjósolom, hogy estére
még keserűbb lesz.
A hideg téli szél lobogtatta rossz nadrágunk szárát és mi dideregve
siettünk tova a kopár, kietlen mezőkön.
A hóstátban megállott egy rothadt, fekete deszkákkal födött, rozzant
házikó előtt.
– Ez a Ritz, kérem. Napi szállás tíz krajcár. Az első szobában tizenöt –
fűtés nélkül. Törzsvendég akármikor fizethet.
Bibircsókos, kövér, lompos asszony néz ki a kapun és sötéten rázza a
fejét:
– Új pasast nem fogadhatok.
– Ach, grüss Gott, Frau Goldstein… szép szeretőm! – mulat a tanító. – Ez
az úr nem veszi igénybe magát… Ez az úr vezérigazgatónak jött a
Hitelbankba… Viszontlátásra! – bucsúzik kedvesen tőlem. – Este a
„Zöldfá“-ban tartok hangversenyt. Legyen szerencsém…
Szégyenkezve és megrendülve sietek el. Hát ennyire lehet sülyedni?…
Egyik barátomhoz szállok. Diákkori jótestvérem. Aggodalmasan hallgatja
terveimet:
– Alig hiszem, hogy sikerüljön; de próbáljuk meg.
Tíz órakor már jelentkezem is a legnagyobb gyárban. Legalább százmilliós
vagyon fölött rendelkezik. A portás bejelentőlapot tesz elém. Kitöltöm
és várok. Tíz perc múlva jön a válasz. A titkár maga hozza:
– Állástkeresőket nem fogad a vezérigazgató úr.
– De uram – könyörgök, – talán engem.
– Senkit, kérem – néz le a titkár. – Kivétel nincs. A gyár kénytelen
leépíteni a változott viszonyok miatt. A meglevő tisztviselők egy részét
is elbocsátjuk.
Leverten fordulok ki az ajtón. Az automobilfeljárónál egy kopott úrforma
áll az oszlophoz dőlve. Maró gúnnyal szólít meg:
– Önt is kilökték? Nagyon jó. Ön ma az ötödik.
– Mi köze hozzá? – gorombáskodom, de a kopott férfi nem sértődik meg.
– Bíróság? – Város? – Vármegye? – Pénzügy?…
Eskűt nem tett tisztviselőnek néz és arra kíváncsi, hogy honnan koptam
ki:
– Egyik se. Egyház… És ön?
Ezt meg ő nem érti, de készséggel szavalja el a névjegyét:
– Erőss Béni, eskűt nem tett tisztviselő, volt irodaigazgató.
– És miért áll itt, uram?
– Kíváncsi vagyok, hány embert löknek ki még ma innen. Ráérek.
– Én nem veszem rossznéven, – mentegetem a gyárat. – Ha már le kell
építenie…
– Nem olvas ön újságot, uram? A napokban emelt alaptőkét a gyár és négy
románt választott be az igazgatóságba…
Hozzámcsatlakozik és együtt megyünk be a városba. Udvariasan hallgatom a
politizálását.
– Mi az Ön véleménye, uram? Le kellett volna-e tennünk az esküt, vagy
nem?
Leselkedve várja a feleletet és ezzel gyanut kelt. Átvillan a fejemen,
hogy jó lesz vigyázni. Hátha agent provokateur? Nem rossz ötlet gyárak
kapujában kétségbeesett magyarokra várni és beugratni. Ki akarok térni
előle, de az irodaigazgató úr elállja az útamat:
– Igen, vagy nem?
– Természetesen le kellett volna tenniök az esküt – mondom ravaszul.
– Magyar ember Ön? – támad rám. – Magyar ember beszélhet így? Hát én azt
mondom Önnek, hogy inkább dögöljek meg…
– Parancsoljon, kérem, – sértegetem, de az én magyarom nem sértődik meg
és nem tágít mellőlem. Az útszélen favágógép dolgozik. Keizerrokkos
öregebb úr tartja a fűrész alá a fát.
– Van szerencsém, táblabíró úr, – köszön tüntetőleg az én emberem. A
táblabíró sötéten néz rá, ami méginkább felkelti a gyanumat.
– Mit szól, kérem, a székelyek sóvidéki lázadásához? – enyeleg az ember.
– Ne beszéljen kérem őrültségeket!
– Nem hallott róla? – bámul az álirodaigazgató.
– Nem és nem is akarok.
Gyanum megerősödik… Mintha a kiejtése is idegenszerű volna. Közben
megérkezünk a sziguranca épületéhez. Megállj, itt színt vallasz:
– Ön, uram, itthon van – mondom gúnyosan. – Velem, sajnos, fiaskót
vallott. Igazán sajnálom, hogy elraboltam idejét. Sok dolga lehet még
itt, fenn a hivatalában… Kár, hogy nem ismerem a valódi nevét.
Az ember nyugodtan szembenéz:
– Miért mondja mindezt nekem?
Készséggel megmagyarázom:
– Nézze, uram! Ön vagy esküt nem tett tisztviselő, vagy detektiv. Ha
esküt nem tett tisztviselő volna, akkor már régen felháborodva hagyott
volna magamra. Ha detektiv, láthatja, hogy kár töltenie velem az idejét.
Az ember hangosan felkacagott:
– Tanultam tőled, apám – és befordul a kapun.
Megriadva igyekszem tovább. A főtéren csillogó román tisztek sétálnak és
rúzsos ajkú, prémes bundás, elegáns regáti hölgyek. Otthonosak és
boldogak. A biztonságukat veszített magyarok házaikban ülnek. Én pedig
futok a kenyér után.
Szerencsém van. Beengednek a bankvezérhez. A párnázott ajtón túl fényűző
irodába jutok. Kényelmes, iparművésztől tervezett fotöjök, keleti
szőnyegek, festmények, néhány értékes porcellán, antik butorok, ezüst
dohányzókészlet, ébenfa telefon. A bankvezér leereszkedő és nyugodt:
– Szivart, vagy cigarettát… hogy is hivják?
– Hargithay vagyok, kérem…
– Igen… Bocsásson meg!… szóval állást óhajt?…
– Ha volna olyan kegyes a vezérigazgató úr… Egy ilyen nagy
pénzintézetnek olyan kiterjedt lehetőségei vannak… Tudom, hogy a
magyarságért való áldozathozatal ezekben az időkben…
A telefon megszólal, én ijedten fogom be a számat és haragszom a
szívemre, hogy olyan túlságosan dobog és még zavarni találja a nagy
„Vezér“-t, akinek a cipője árából két hónapig gondtalanul élnék
családostól. A pénz ura azonban kimért, nyugodt, sőt szellemes:
– Szóval, Ön is olyan váltó, kit a magyarság írt alá. Naponta kapjuk az
ilyeneket. Sajnos, a Nemzeti Bank nem ad rá sem viszleszámítolási
hitelt, sem devizaautorizációt, – tetszik neki a szakvicc. – Önöket
megtéveszti a bank külseje. Saját tisztviselőimet biztatom, hogy
repatriáljanak, ezért Önt – beláthatja – nem biztathatom. Kérem, ma a
Pénz koldus. Kihelyezés nincs, betétállomány nulla…
– Csak a százalék negyven – egészítem ki gúnyosan.
– Schlagfertig, fiatalember, – dícsér meg a Vezér, – Önnek Zürichben
volna a helye.
– Nyissanak fiókot a menyországban – bucsúzom.
– Ott feltétlen Ön lesz a devizőrünk – egészíti ki a gondolatot
barátságosan a bankvezér.
Általában az a benyomásom, hogy a szellem nem veszett ki a gazdag,
jóltáplált emberekből.
– Tud románul? – kérdik a harmadik helyen. – Nem?… Ön szerencsés ember,
uram, hogy nincsen állása. Legalább ezalatt az idő alatt perfektül
megtanulhat…
– Tőlünk egyenesen a vasútra mennek az emberek, – jelentik ki a negyedik
nagyvállalatnál.
– Lasciate ogni speranza oichi entrate – szomorodik el az irodalmilag
kultúrált hadimilliómos.
– Szerezzen egy kis permiszt pár ciszterna benzinre – tanácsolja az
ismerős kereskedő – és meg van alapítva a jövője.
Már magam is mulatok a kilátástalanságokon. Kíváncsi vagyok, hogyan
képzeli ez a boltos a jövőmet a benzinnel.
– Nü! – árulja el a titkot. – Bemegy a Metropol kávéházba és leül egy
magános asztalhoz. Jön a pincér: – „Parancsol, kérem?“ Ön minden veszély
nélkül kimondja: – „Benzin.“ – „Jobb sarok három“ – fogja válaszolni a
pincér. Ön odamegy az asztalhoz. Az nem akadály, hogy ismeretlen emberek
ülnek mellette. Halkan csak annyit mond: „Benzin, ángró“. Rögtön
leültetik és a többi az ön dolga… Üzlet, üzlet!… Ennél még csak egy van
jobb üzlet.
– És az?
– Állástkeresőknek tippet adni… Már megy?… Legyen szerencsém máskor is!
Egy elhagyatott sétatéri padon megeszem a zsebembe tett elemózsiát és
kissé megnyugszom. Arcomra vízcseppek hullanak a hatalmas fákról, hátam
mögött zúg az élet, előttem a Fellegvár egyik kiugró kopár szikláján
dühösen ugatja a várost egy lompos kutya, én pedig számolom magamban,
hogy hány helyről löktek ki… Ügyetlenül fogtam hozzá. Összeköttetés
nélkül nem megy az efféle. Másképpen beszéltek volna velem is, ha
befolyásos emberrel megyek hozzuk… Ki is volna ilyen? Végiggondolom
összes ismerőseimet, de a legalkalmasabb mégis Teleky barátom… Persze,
hogy Teleky Miska! Ha ő nem tud nekem állást szerezni, senki a világon.
Milyen kár, hogy a sok drága időt elvesztegettem. Neki csak egyetlen
szavába került volna…
Újult erővel ugrom fel és rohanok a tisztviselőtelepre, ahol saját
villája van. Már előre hallom, hogy ezekkel a szavakkal fog fogadni: –
„Nem tudtál mindjárt hozzám jönni, te ásatag ember?“ Az „ásatag ember“
szójárása.
Otthonosan taszítom be a kaput, de mindjárt vissza is torpanok. Az
udvaron ládák, bútorok, pakkoló forgács, szalma, rendetlenség. Egy
ismeretlen úr haragosan reccsen rám a feljáróból:
– Poftiț, Domnule?
– Teleky főfelügyelő urat keresem.
– Teleky úr repatriált. Ma megy a vonatja. A házat én vettem meg. Az
állomáson esetleg még találkozhatik vele.
– Köszönöm, uram.
Utolsó reménységemnek is vége, de legalább elbucsúzom Teleky Miskától.
Lábaim kissé remegnek a sok gyaloglástól és a vasút a város más,
ellenkező végében van. Mindegy. Nehány kilométerrel több, vagy kevesebb,
nem számít.
A perronra csak igazolvánnyal engednek ki. Megszólitok egy magyar
vasútast. Az arcáról látom, hogy magyar:
– Bocsánat, uram! Nem tudná véletlenül megmondani, hogy hol találom meg
Teleky felügyelő urat?
– Teleky felügyelő?… Ötödik vágány.
Az ötödik vágány, úgynevezett vakvágány. Ide vannak kitólva a
repatriálók vagonjai.
Végre megtalálom. Görnyedten ül egy kis petroleumkályha mellett és lapot
olvas. A vaggon sötétjében bútorok, középen egy ágy, nehány szék, a
főzéshez legszükségesebb konyhaedények és a kályha.
– Szervusz, Miska! – mászom fel hozzuk.
A viszontlátás öröme felcsillan arcán, de letargikusan fogad:
– Hát hitted volna ezelőtt egy évvel, mikor nálad voltam, hogy így
találkozunk utoljára?… Koldus, bitang, senki lettem! – tör fel belőle a
száraz zokogás.
Vígasztalni sem merem, csak nézem a kezében zörgő újságot és
önkéntelenül is elolvasom a vezércikk kéthasábos, kiáltó címét:
„Itt maradni!“
Mellettünk pöfögnek a mozdonyok és a kőszénfüst fekete korma hull reánk.
Érzem, hogy ilyen állapotban veszedelmes hallgatni, a mozdony karcsú
kerekeit nézni… A teste olyan, mint egy hatalmas ágyúgolyó, mely az
ismeretlen jövő mellébe fúródik lihegő nyugtalansággal. Hogy ragyog a
sok acélrud rajta és milyen szépen forognak az acéltengelyek a forró
csapágyakban… Nem jó nézni a mozdonyt se neki, se nekem… Beszélni kell,
akármit, csak beszélni.
– Mi a terved a jövőre nézve?
– Egyelőre Pesten próbálkozom. Vagy állást, vagy nyugdíjat, vagy
végkielégítést, valamit kapnom kell… Végtére huszonötéves szolgálati
idővel szemben mégis csak kell, hogy valami kötelezettsége legyen az
államnak.
A leginkább kétségbeesett emberek szokása önmagukat vígasztalni.
Éjszakákon át a legképtelenebb lehetőségeket is átgondolkodják és vagy
beleőrülnek, vagy új erőre kapnak. Egész tömeg fantasztikus tervet
kellett végighallgatnom.
– Ezért nem esem kétségbe – pirult neki a szegény ember.
A házeladást említem.
– Régóta nem az enyém az már, barátom. Le volt rekvirálva az utolsó
szegig. Örülök, hogy túladhattam rajta. Tisztességes román úr vette meg…
A magam ügyét már elő sem hozom.
A mozdony közeledik, az ütközőtányérok csattannak, a repatriáló
vagonokat felkapcsolják. Sorban valami tízet. Mindenikben egy-egy magyar
család rejtőzik megmaradt utolsó rongyaival, a maga külön tragédiájával…
Nehány óra múlva örökre bucsút mondanak Erdélynek, hogy megízleljék
Ahasvérus keserű kenyerét…
A vonat indul is. Alig van időm leugrani róla. Egy-két éles, szaggatott
mozdonyfütty, kalauzsípolás és a vonat eltünik a repülőhíd alatt.
Egyedül maradok. Rohamosan sötétedik.
Szállásomra sietek. Megértéssel, szeretettel dédelgetnek, marasztalnak.
Barátom szemeiben könnyet is látok.
– Nem, semmiesetre sem maradhatok, Dénes lelkem – mentegetőzöm, – a
feleségem kétségbeesnék az aggodalomtól. Haza kell mennem.
Ő borzad meg, mikor az útra gondol.
Ilyen sötét éjszaka, ebben a bizonytalan világban, nem gyalogolhatsz
újabb negyven kilométert. Ott esel össze az úton. Nyolcvan kilométer
mégis sok egy napra.
– Az asszony!…
– Semmiféle asszony! Itt maradsz!
– De… de a kicsikét várjuk… – pirulok el olyan átszellemülve, hogy a
barátom megremeg és komolyan mondja a feleségének: