Lábujjhegyen odalopózok és belesek. A sötétben csak az oltár szőnyege
virít és a képek aranyrámái csillognak a falakon. Anya karjaira borulva
fekszik az oltárlépcsőn. Ingerültségem, vad gondolataim egyszerre múlnak
el. Elönt a szeretet, régi énem és meghatottan nézem. Tudom, hogy mi
történik benne. Most másodszor hoz a világra, mert minden gyermek
kétszer születik. Először az anyából testet szakít magának, másodszor
életet. Az első elválás nem teljes. A gyermekben még hosszú ideig anyja
él. Ő érez, gondolkodik, vágyik, örvend, játszik, szenved és sír.
Láthatatlan szálak kötik össze. Az anya második énje csak a gyermek,
kiben önmaga kezdett új életet. Első születésünk erőszakossága,
kíméletlen és szükségszerű, mely az anya holttestén át is meg akar
jelenni a földön. Második születésünk a súlyosabb, mert öntudatosan,
végleg kifosztjuk édesanyánkat. Mindent elveszünk tőle, terveit,
vágyait, álmait, felépített boldogságát, lelke titkait és széttépjük a
láthatatlan aranyszálakat. Utána egyik test a magasba, másik a földbe
száll. Törvény, Végzet ez, melynek nem állhatunk ellen… Még egy utolsó
fájdalom és én a világra jöttem. Neki marad a halál, nekem az élet és ez
– akaratunkon kívül történik. Barna szántóföld a testünk, mely az élet
számtalan titkát akarja teremni… Legyen tehát úgy!…
Mikor újolag találkozunk, mindaketten nyugodtak vagyunk. A két élet
átlényegülése megtörtént, az új célok útrakészen állanak. Minden egyéb
csak külsőség. Lelkünk ege kiderült. Az anya a régi szeretet új
ruhájában bensőségesen a vállamra dobja magát, megcsókol és halkan azt
kérdi:
– Hogy hívják azt a leányt?…
Új könnyek égnek mindkettőnk szemében.
*
Másnap már tudja a falú elhatározásomat. Szájról-szájra adják a hírt. Ha
két ember találkozik, csak erről beszél:
– Hallottad?
– Nem lehet igaz. A mai világban az egyetlen biztos állást és szép jövőt
nem szokták csak úgy odadobni.
– Az egyháztanácsot már össze is hívatta, hogy a számadásokat
elkészítsék. Még a héten meg lesz az átadás… A póstás mondja, hogy ma
ment el a pecsétes levél a püspöknek… Az édesanyja azóta állandóan sír.
– De miért teszi?
– Meg akar házasodni.
– Akkor nem igaz az egész. Ha csak nőt akarna, akkor úgy tenne, mint a
többiek. Váltogatná a gazdasszonyokat… Volt nekünk már ilyen papunk.
– Ennek nem kell. Ismerheted, hogy milyen ember. Nem kell neki más, csak
törvényes, becsületes feleség. Azt mondja, hogy: „Eddig megtartottam a
parancsot, senki sem vethet semmit a szememre. Ezután se vessen. Az a
becsület, hogy itthagyjam a papságot…“
– Nagy dolog!
– Tiszta igaza van…
Más emberek másképen beszélnek:
– Hallottad?
– Esze van annak a papnak… Hagyjatok békét! – Elbolondított valami
gazdag leányt. Eddig gyalog járt, ezután autója lesz. Most azután
nyugodtan elküldi a kópertában a püspöknek a reverendáját.
– No, jól eltartottátok a papotokat – mondják a reformátusok a
szövetkezetben. – Mi a fenét csináljon? Itt kell, hogy hagyja az
egészet. Bükkmakkal nem élhet… Mi a tavaly javítottuk a tiszteletes úr
fizetését…
– Elég bolondok voltatok.
A református elkacagja magát:
– Ennek az a rendje-módja. A pap adja a malasztot, mi adjuk a malacot.
– Mondasz valamit.
– Hát persze… De ti már a malaccal elkéstetek… Feri, tőts három déci
pálinkát – nyújtja oda az üveget a korcsmárosnak.
Csendesen eldiskurálnak. Mindenki tud valami újat. Az első izgalom után
természetesnek veszik az ügyet és ravasz életrevalósággal arra
gondolnak, hogy miféle hasznot lehetne belőle húzni?
– Te! Nem tudod, ad-e el valamit? Van egy ártánmalaca. Azt megvenném.
– Azt megveheted, de a fához ne szóljon hozza senki. Jó tavalyi, száraz
fa, s az enyim fogytán van… Úgy sem viszi el a hátán.
– Vajjon a rétbeli földdel mit csinál az egyház?… Igaz, hogy egy hold az
egész birtok, de engem eltalálna, mert tőszomszédja az enyimnek…
Árendába venném.
– A költözésnél aztán legyen eszetek – figyelmezteti a többit egy sunyi
paraszt. – Háromszáz koronán alul nincs szekér…
– Mit? Háromszáz korona? Megadhassa a néccázat is…
Új emberek jönnek, új beszélgetést kezdenek… Már éppen készülődnek,
mikor belép az unitárius kurátor. Nagy hírt hoz:
– Mindent tudok… Most jövök a mi papunktól. Tanú voltam a szerződésnél…
Nem költözik el a faluból…
Közelebb húzódnak az emberek:
– Beszélj már, Samú! Mi volt? Hogy történt?
A kurátor büszke a sikerre és fösvényen méri a szót:
– Éppen a lószekeret készítettem elő, hogy hajnalosan menjek
Kolozsvárra, mikor jön a szógáló s mondja, hogy a tiszteletes úr hivat.
Át is megyek tüstént. Ott van a katolikus pap is. Barátságosan kezet
fog, s azt mondja, hogy alá kellene írni a szerződést, amit a
tiszteletes urunkkal kötött. Bérbe vette a felső uccán levő üres házat…
No, kiugratom én a nyúlat a bokorból. Tettem magam, mintha nem tudnék
semmit:
– Minek az a plébános úrnak? – mondom jámboran. – Van ahol lakjék!
– Oda más pap jön – azt feleli.
– Csak nem pályázott el?
– Nem, csak otthagytam a papságot…
Erre osztán nem tudtam se jót, se rosszat mondani, úgy elfogódtam. A
tiszteletes úr később megkérdezte, hogy: – „Te, Józsi, miből számítasz
megélni?“ – „Abból, amit itt gyűjtöttem“ – tréfálkozott, de osztán
komolyan hozzátette: – „Jó, hogy az anyagiakat említed, mert a becsület
úgy hozza magával, hogy megmondjam: Nincs nekem egy árva krajcárom se.
Azt azonban ígérem, hogy a házbért valahogy kicsinálom. Adod-e még a
házat, kolléga? Ha nem, még széttéphetjük a szerződést.“ – „Azt egyet se
– sértődött meg a mi papunk. – Kinek nézel te engemet? Ha tudsz,
fizetsz, ha nem tudsz, nem fizetsz… De azt gondoltam, hogy gazdag lányt
hozol a házhoz…“ A másik kacagott: – „Adóssága legalább neki nincsen.
Egyébképpen tényleg gazdag leszek azzal, hogy hozzám jön – ragyogott a
két szeme…“ – „Valamiből mégis csak élnetek kell“ – így a mi papunk… –
„Úgy teszünk, mint az egykori székely, ki kiadta a parancsot, hogy:
Asszony, főzz puliszkát! – De nincs liszt – feleli az asszony. A székely
megmérgelődik: – „Azzal te ne törödj, csak főzzed!…“ Hát ilyen ember ez
a pap… Nem lehet tudni, hogy máról-holnapra még élünk-e, s ő a semmire
megházasodik.
– Bátor ember…
– Kemény legény…
– Segítse meg az Isten!…
– Mi sem hagyjuk el…
– Ilyen papja nem lesz több a falunak…
– Még áldott szerencse, hogy itt marad…
Mindenkinek van egy drága, jó szava. A föld kemény fiai megértenek,
megdícsérnek és védelmükbe vesznek, gyermekükké fogadnak.
Két nap alatt minden készen áll az átadásra: a leltár, a számadások, s
minden pillanatban várom az egyházi bizottságot.
Szombaton meg is érkeznek a főgondnokom kocsiján. Elfogódva szállanak
le. A nép beles a kapun:
– Tudja, hogy én Önt így is, úgy is nagyrabecsülöm – mentegetőzik a
főgondnok, – de a kötelesség, kötelesség.
– Köszönöm, méltóságos uram. Parancsoljatok befáradni – mondom a
papoknak, kik alig mernek rámnézni.
Az egyháztanács tagjai ünneplőben, frissen kent bajsszal, mereven az
ebédlőben állanak. Édesanyám sírástól vörös szemekkel főzi a konyhán az
ebédet. Az asztalon kiterítve, készen állanak a könyvek:
– Hamar készen leszünk – biztatom az urakat. – Templom-alap… – kezdem a
beszámolót. – Kiadás 1224 korona 16 fillér. Éspedig: Első tétel… Tessék
átvizsgálni, itt vannak az okmányok… Fillérre talál minden…
Végzünk. Megadják a felmentést… A leltárokon is átesünk. Az utolsó
törött vasdarabig, minden rendben van. Felveszik a jegyzőkönyvet.
Aláírjuk. Végül egyik pap reszkető kézzel, pecsétes, lezárt levelet
nyújt át: „Erdélyi Püspöki Hivatal“ – olvasom. Tudom, s mindenki tudja,
hogy büntetésem van benne.
– Ezt majd csak holnap bontom fel. Holnap vasárnap és meg akarom tartani
bucsúmisémet…
– Ahogy jobbnak látod – mentegetőzik zavartan a pap.
A levelet átnyújtom a gondnoknak:
– Tartsa magánál, kurátor úr és holnap, mise után adja át.
Az egyszerű ember búsat sóhajt. Az ebédet behozzák. Keresztvetésre
lendül a kezem és mert papok vannak jelen, latinul mondom az asztali
imát:
„Benedicite!“
„Oculi omnium in Te sperant Domine et tu das escam in tempore opportuno…
Mindeneknek szemei Tebenned biznak Uram – dörgik a papok – mert te adsz
eledelt alkalmas időben…“
*
Végre megvirradt. Vasárnap van és ma tartom utolsó misémet.
Hajnalban odaálltam az ablakhoz, meghatottan néztem a derengő világot és
azt mondottam a felkelő napnak:
– Ma utoljára vagyok pap!
A fehér éjjeli ruha végigborzongott testemen, valami ismeretlen
végigfájt bennem, elgyöngülten szerettem volna, hogy valaki karjaiba
vonjon és azt mondja: – Ne szégyeld! Sírj! Töretlen gyermeki hittel arra
vártam, hogy az én Jóistenem meleg ajka fog fülemhez hajolni és
megbocsátó, drága revelációjában részesít: – Menj, fiam! Visszaadlak
önmagadnak!…
Nem történt meg. A nap méltóságosan emelkedett az erdők mögül kertemben
a fák őszi dértől fagyottan hallgattak, zaj nem kélt, alvó madár sem
nyöszörgött, a falú is aludt még, minden szemét lehunyva. Hálóingem
szétnyilt és puszta, lüktető mellemre rálehelt a hűvös hajnali
borzongás. Éjjeli szekrényemről hirtelen, védekező mozdulattal
felragadtam a breváriumot és a kitárt ablakon át a kelő nap arany arcába
imádkozni kezdettem a „matutinum“ ősritmusú üde himnuszát:
„Jam lucis orto sidere
Deum precemur supplices
ut in diurnis actibus
nos servet a nocentibus…
Linguam refrenans temperet
Ne litis horror insonet
Visum fovendo contegat
Na vanitatis hauriat…“
Még egyszer, utoljára éreztem, hogy szárnyaim nőnek, minden pórusomban
Isten ragyog, ajkam megdícsőül és valahol a nap felett az azúr
végtelenségében lebegek és minden nyelven egyedül dícsőitem az élet édes
kútfejét…
És az én himnuszmondásomtól ébredt fel a világ ezen a napon. Az ima
szavai elolvadtak forró ajkaimon, fényes ködökben fürdött bensőm, s az
öntudat határain túl jártam az ismeretlen világokat, ahol már nem kell
szó, igába fogott gondolat, csak nézni és érezni szabad. Nem is tudom,
mikor ejtettem ki az exaltáció földöntúli pillanatában breváriumomat
őszi virágaim közé. Azt se láttam, hogy hátam megett öreg édesanyám sír,
de nem mer hozzám se szólani…
Csak kilenc órakor ócsudtam fel, mikor a nagyharang megzendült felettem.
Utolsó misémhez elsőt harangoztak. Választott, szép arám jutott eszembe,
de kínzottan, ijedten űztem el:
– Nem! Nem! Ne álljon közénk! Ma négyszemközt akarok beszélni az én
Istenemmel!
És csak vele voltam. Hiába állott hátam mögött édesanyám, néma maradtam,
csak orcámat ragyogta körül tiszta, könnyű mosoly és dehogy vettem
észre, hogy az egyházfi riadtan siet el előttem a boros-vízes korcsú
ampolnákkal, a kántor vasárnapra kinyalt képpel nem mer bejönni, mint
máskor és a nép az alig pár lépésre levő cinteremből kíváncsi
megilletődéssel lesi ablakomat, amelyek mögött ki tudja miféle titkok
vannak. Voltak, akik a zöld, moszatos öreg templomfalhoz támaszkodtak
szótlanul, mások csendesen ingatták fejüket, a bátrabbak azt mondták: –
Milyen kár érte! – de választ nem kaptak… A harangozó nem győzte
izgalmában kivárni az időt és gyorsan rárántotta a második harangszót,
mire a néma tömeg beözönlött a templomba, hogy elmondja értem a
fájdalmas rózsafűzért…
„Ki érettünk vérrel verejtékezett… Ki érettünk megostoroztatott…
tövissel koronáztatott…“
Krisztusról beszélnek ezek az igék, de ők, együgyű nép – bocsássa meg
nekik – most reám értették… Hogy én is értük verejtékeztem,
megostoroztattam, tövissel is sokszor koronáztattam…
Utolsó és egyetlen fizetségük volt ez a vallomásuk, igaz rámgondolásuk…
Azalatt pedig benn a szobámban féltem és titokban azt kívántam, bár ne
telnék olyan gyorsan az idő, nyúlnának meg a percek és megijedtem a
beharangozás zűrzavarától…
Súlyos, komor léptekkel mentem be a templomba.
Utolsó útamra senkisem kísért el. Egyesegyedül tettem meg, kissé
tántorogva, rejtett könnyekkel, a magamrahagyatottság reszkető
lépteivel. Az idő is olyan fátyolos, borongó, szomorú volt. Vajjon
milyen lehet most a Jóisten arca?…
Halk sóhajjal állott fel a nép, mikor végigmentem a rövid templomhajón.
Minden szem rámmeredt, minden kéz utánam szeretett volna nyúlni és a
zsúfolt kórus megroppant az izgalmukban remegő embertestek súlya alatt.
A rozoga orgona fáradtan zokogott, s a misére gyújtott kicsi viaszlángok
haldokolva pislogtak az oltár felett…
Én pedig fakó sápadtsággal utoljára mormoltam a sekrestyében az
öltözködés-imákat, megcsókolva a hófehér gyolcsot:
– „Tedd rá fejemre Uram az üdvösség sisakját…“
A bő hosszú alba végigomlott rajtam és én zokogtam magamban:
„Dealba me Domine… Fehéríts meg Uram és tisztítsd meg szívemet, hogy a
Bárány vérében megtisztulva, örök örömök részese legyek…“
Fehér kézzel az önmegtartóztatás jeléül átkötöttem derekamat, hogy
kiírtsam a kéjek, vágyak izgalmait és hosszasan nyomtam szájamhoz a
manipulust, s hangosan fakadt ki ajkamon a jelentése: „Te sírás és
fájdalom manipulusa…“
… Sohasem volt ilyen nehéz a kehely, mikor az arany paténán fekvő
hostiát oltárhoz vittem… Hatalmas erőm szinte belegörnyedt és pillanatig
az oltár hideg kőasztalára kellett támaszkodnom…
„In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Ámen“.
Megkezdődött utolsó misém, a vérontásnélküli áldozat fenséges
misztériuma, a fájdalom, élet és halál, feltámadás és túlvilági
boldogság gyönyörű költészete a mindennap új Valóság, új születés és új
tragédia.
A feszültség feloldódott. Utolsó misém hírére a szomszéd falúból is
összegyűlt nagy néptömeg: magyarok, hosszúhajú románok, katolikusok,
reformátusok az oltár lépcsőjéig nyomultak, mintha Istenhez vezetett
rohamuk pillanatát várnák és mint a fergeteg szabadult ki torkukból a
kozmikus horizontokat járó ének:
„Menny, föld, tűz, víz, levegő, ég,
Gyöngy, arany és minden kincs,
Mit háborgatjátok elmémet?…
Nyugodalmam addig nincs,
Míg fel nem talállak Téged,
Én Uram, Én Istenem,
Benned nyugszik meg lelkem
Istenem és Mindenem!
A dróttal védett kicsi ablakokat megvakítja a forró pára és gyöngyözve
futnak le rajtok a hatalmas énekritmustól űzött vízcseppek. Reszketek,
mint a viharban. A test és lélek nagy feltárulása fokozódik és tompán
zsibongnak az agyak szentséges mámorukban.
Az orgona elhallgat. Most dícsőséget kell mondanom Istennek. A földről
ég felé ívelő széles körmozdulattal emelem karjaimat a magasságokba és
fenn a gyertyák szürke, illatos füstjében könyörgőre zárom, hogy a nagy
Ismeretlen megragadja, míg mondom mindannyiunk nevében:
„Laudamus Te, Benedicimus Te Glorificamus Te… Adoramus Te…
Utolsó „Gloria“ volt. Többé nem zendül gyönyörű dallamára hangom. Halk
fájdalom lüktet szívemben és a múló kétség is reá száll. Vajjon
szabadott-e ma is megtennem?… Nem hiszem, hogy az Úr letaszítsa öléből
az én glóriámat, hiszen olyan hűen, igazán és melegen szállott fel
belőlem, hogy piros lett a torkom tőle…
És mégis jól esik, mégis csak a hitvallás nyugtat meg…
Mások azért mondják: „Hiszek“, hogy önmagukkal elhitessék, én azért
mondom, hogy az én Teremtőm elhigyje, bár tudom, hogy tudja, látja,
érzi, hiszen szemeimben is lobog, mint két vörös fáklya. Szinte
révületbe ejtenek a megtestesülés titkai:
„Hiszem, hogy… Isten Istenből, Fény a Fényből… egylényegű az Atyával, ki
által mindenek tétettek és ki értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért
leszálla az égből…“
Térdre roskadok, mint aki a rohanó emberiségből elsőnek futott az égből
földre ért Krisztushoz és úgy lihegem:
„Et incarnatus est… Megtestesült… Emberré tétetett… Meg is
feszíttetett…“
Most még nem félek szembefordulni a néppel, hogy feléjük nyitott
karjaimmal, míg az Úr velünklétét közlöm, minden szenvedést, vágyat,
panaszt, imát, sorsot, könyet, koldust, szegényt, gyermeket és aggot,
mindenkit és mindent ölelésbe gyűjtve ráemeljem az oltár asztalára… mert
azt jelenti a „Dominus vobiscum“.
Az énekvihar nem szünik, a lelkek általa érnek, telítkeznek és
pillanatok alatt megcsillan kezemben a kehely, az ártatlan ostya
hófehéren nyugszik a paténán, mint aranyravatalon. Most még csak kenyér,
mely Isten testévé lényegül. Bort és vizet öntök a karcsú kehelybe, hogy
vérré váljék az is. Finom illata fejem körül leng… Ujjaim közt felemelem
az arany bölcsőt, melyen Isten fog születni és felajánlom az emberiség
kenyerét, borát és átviszem az emberi verejték szülöttjét a megtisztulás
mennyei vizein, míg újra kezembe vehetem, hogy az átlényegülés, ez a még
Istennek is legnagyobb cselekedete, egy bűnös porszem-pap szavára
megtörténjék…
– Hogy mered megtenni? – sikolt a lélek. Testemet meggyötri, agyam
kifárasztja s a vékony, ragyogó hostia majdnem elég lehelletem alatt,
amikor a súlyos igét kiejtem:
„Hoc est enim corpus meum!… Ez az én testem“.
Kissé hátratántorodom, mintha a törékeny, kerek ostyatest élő, valóságos
Krisztus testté formálódnék és a paténa aranysarúvá görbülne lábain… Én
vagyok, ne féljetek!… Biztos, hogy megtörtént… és egykor testi
szemeinkkel is látni fogjuk… Fejem fölé emelem, felmutatom a népnek,
amely a földre veti magát és kereszthányó ijedtséggel nem mer Istenére
nézni… Utolsó erőm maradékával már a kehely nódusát ragadom meg és arany
öblébe mélyesztett szájjal sugom a szavaimtól is borzongó bornak:
„Hic est énim calix sanguinis mei… Ez az én vérem kelyhe… mely
kiontatott a bűnök bocsánatára…“
Az embertömeg magához tér és felzúg újból az ének:
Most az Úrkrisztusnak drágalátos teste
Itt felemeltetett szentséges szent vére…
A hostiára függesztett szemekkel várok és hirtelen mélységes vágyak
támadnak bennem, hogy nem én, de Isten e pillanatban leszámoljon velem.
Olyan erős bizalom ragad meg, hogy szinte mellemen érzem karjait. A
rubrikák tiltják, de én hirtelen lehajolva, édesen megcsókolom az isteni
testet:
– Most mondd meg, Énjóistenem, hogy igazán haragszol-e reám? Elítélsz?
Megbűntetsz-e, mert… mert anyira – szeretek?… Rosszabb fiad volnék-e,
mert szívem szerint cselekszem?… Ha ellenedre teszek, inkább végy
magadhoz ebben a pillanatban, hogy holtan zuhanjak híveim karjai közé…
Te tettél emberré, mindent tudsz és híred nélkül a megfagyott veréb nem
eshetik le a háztetőről. Nyilatkozzál meg, Isten…
A szent test azonban nyugodott nesztelen. Éreztem, hogy könnyeim bőven
előtörnek. Egy csepp a szinlegostyára hullott és láttam, hogy a Corpus
felissza és átszürkül tőle.
– Hátha ott a szíve? – gondoltam és hittem is boldogan…
Erre mindenről megfeledkeztem…
Az ének megszünt, nem hallottam. A nép új dallamba kezdett, annak is
vége volt és én mitse tudtam. Végül csend lett. Kántor, nép ijedten
rámnézett és a néma csendben csak sejtették, hogy rendkívüli dolgok
történnek az oltáron… Mert, ha tudták volna, ami az Énistenem és köztem
történt, felrohantak volna és lecsókoltak volna az oltárról…
Utolsó áldozásom megtörtént, hogy utána én is csak áldozat legyek, mint
embertársaim, a milliók…
„Ite missa est“.
Menjetek, vége a misének!…
Végül a szószékre léptem és elbucsúztam mindenkitől. Az árva néptől,
mely éveken keresztül hozzámfutott panaszával, bújával, bajával. A
porban játszó gyermekektől, kiket én kereszteltem, azoktól, kiket én
hordottam ki a temetőbe, azoktól is, akik soha haza nem jönnek, mindent
elveszítettektől, a testet, az életet hiába áldozóktól. Hiszen mindenki
lehullott az élet fájáról és ime, utolsónak én rogyok egy világ romjai
fölé. A véres világ-misének is vége van.
… De amit nektek hirdettem – mondom, – azt most is hirdetem, egyetlen
szavamat se tagadom meg. Ti tartsatok ki mellette és engedjetek útamra
menni! Senki se kövessen!…
A szeretet és lélek ömlésének forróságától meggörbültek a gyertyák,
könnyesek lettek az ablakok és sűrű pára feküdte meg a templomhajót.
Egyszerre felkiáltottak:
– Ne hagyjon itt minket!
A második teremtés nagy ideje volt ez, mikor mindannyian a
világkataklizma halálos dermedtségéből ismét érző, látó, tudó emberré
lettünk. A szívünk fojtogatott és gyengék voltunk szavunk kiejtéséhez.
Az izgalom láza fehérre rágta a nyelveket és kínunkban görbedeztünk. Az
ijedt parasztok fejüket csóválták, a kopott templompadok recsegtek, a
kántor nem birt játszani az orgonán, a nép nem birt hozzáfogni a
záróénekhez. Többen hazafutottak, mások viszont nem birtak felállani.
Voltak, akik csak merően előrenéztek és ismét, akik a valóságnak nem
hittek. A gyertyák hosszú lánggal lobogtak és a falak düledeztek a
szemek szédülésében…
Menjetek! Vége… Vége a misének!
Egyenes fővel, se jobbra, se balra nem nézve, kirohantam a templomból.
Az édesanyám szólott:
– Az emberek látni akarnak, fiam. Tele néppel az udvar.
– Hagyjanak magamra!… Én senkit sem akarok látni. Senki se zavarjon! Te
se, anyám. A kántor egyedül tartsa meg a vecsernyét. Még valami dolgom
van.
Erre az ajtót is bezárom, hogy senki se hallgatózzék.
Elfogódott, különös vagyok. Az idegeim muzsikálnak és úgy érzem, mintha
a levegőben lebegnék. A következő percben halálos fáradtság lep meg és
mozdulatlan, nagy aranytóvá válik a világ, amelynek tűkrén hanyatfekve
úszom.
– Tehát megtörtént – ismétlem magamban sokszor és nem birom elhinni,
hogy valóban megtörtént, s nem álom játszik velem… – Mit cselekedtél? –
sikolt fel utána a gondolat és erőtlen, elhagyott, gyenge vagyok. Nincs
egyetlen pont ezen a földön, melybe belekapaszkodhatnám. A leány se… A
szerelem?… Vajjon szeretem? Rémülten vizsgálom elalélt szívemet, de
sehol sincs benne a képe… Milyen jó, hogy most ő sincs mellettem… Már
benne is csak halványan remélek és valahol az összeontott templom
porfellegének peremén túl látom elmosódó sziluettjét, mintha tőlem
menekülne ő is… Bizakodom, hogy holnapra megnyugszom, de most fáj, amit
tettem és mégis jól esik, hogy megtettem…
– Fejezzük be!…
A szekrényből előveszem a titokban, adósságra készült, rejtett
civilruhát, sorba rakom az egyes darabokat ágyamon és kezembe veszem az
ezüst szentelő botot, hogy megáldjam, mielőtt felvenném… Még jogom van
hozzá… Vagy már nincsen?… Mindegy.
„Adjutorium nostrum in nomine Domini…“
A halk szenteltvízcseppek rápermeteznek a ruhára és ragyognak rajta.
Most le kellene vetnem a reverendát, de félek. Várok. Nem tudom mire,
csak várok hosszú ideig. Párszor a gombhoz nyúlok, de mindig csak azt
látom, hogy kezeim sárgák, mintha sirból kölcsönöztem volna őket… Mégis
meg kell történnie… Utána nyugodtabb leszek. A kopott, fényes,
szegényes, itt-ott foszladozó papi ruhadarabot megcsókolom éppen úgy,
mint tizenkét évvel ezelőtt, mikor először magamra vettem és sietve
zárom rá a szekrényajtót.
Ügyetlenül bogozom fel a nyakkendőt. Milyen furcsa, ostoba viselet…
Mereven hull le tagjaimról az élesre vasalt nadrág. Nézem és nem állom
meg, hogy ne beszéljek hozzá:
– Szegény rabruha te. Tudom, hogy kopott, megtérdesedett, rojtos,
szerencsétlen testtakaró leszel. Rövid idő múlva egymást fogjuk
szégyelni. Rajtad is folt, rajtam is folt, de kérlek, hogy védj, takarj,
légy hű hozzám, tarts ki, hiszen nincs amivel kicseréljelek majd.
Rongykorodban is az enyém leszel. Nem is ruha, hanem testrész. Ne feledd
soha azt a sok gondot, gondolatot, érzéseket, melyekkel megszereztelek.
Segíts futni a veszedelmektől és boldogságomhoz sietni, de kötözd
mozdulatlanná lábamat, ha veszedelmek és a rossz útjára térnék.
Úgyanúgy tettem a kabáttal is. Szimbólikus szavakat, szertartást
pazaroltam rá furcsa lélekjátékkal. Eszébe juttattam, hogy valaha juhok
hátán, virágok közt szaladgált, mint én és most azért találkoztunk…
– Óvd a szívemet – gyermekeskedtem, – hallgasd meg, mit mond neked és
szárnyaid csak akkor nyiljanak meg, mikor jó emberek kérezkednek be
rajta, vagy a szépség és szeretet túlcsordulnak benne… Ne tépjen meg
tövis, ne üssön át golyó, tűz megkíméljen, köny és vér be ne szennyezen,
fájdalmak, gyász el ne változtassák színedet! Segits ölelni azokat,
kiket ölelnem kell, ne üss, de felemelj! Ne az fájjon, ha kacagnak
rajtad az emberek, hanem ha rettegnek tőled!…
Végre átöltöztem: Egyik világot letettem, másik világot felvettem…
A püspök levele van még hátra. Dél óta ott fekszik íróasztalomon.
Kezembe veszem és várok. Lehunyom szemeimet és még egyszer végigélek
mindent, ami történt… Ez az életem legvégső, döntő pillanata… Hiszen
csak egy másik borítékba kellene tennem a püspöki átkot és rendben volna
minden… De nem… az én útam szent… Nyugodtan feltépem és elolvasom a
latin írást:
„… Mivel többszörös atyai intelmem ellenére is nyájadat hűtlenül
elhagytad, a nekem fogadott engedelmességet megtagadtad, ezennel
felfüggesztelek a javadalomtól és a szent cselekmények végzésétől…“
Most már senkim és semmim nincsen. Egyesegyedül állok egy legyőzött
haza, elhagyott egyház romjain, az új és ismeretlen élet rettentő arca
előtt.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Szeretem!…
Választottam apja, a vén iskolaigazgató, szomorúan rámnézett, ráncolt
homlokkal, mélyen elgondolkodott és későre csak annyit mondott:
– Rettenetes szó, a mai világban.
Ősz feje előrebillen, s a hajlott ember, ki negyven év alatt egy falut
nevelt fel, most csendesen várja, míg elkészül a sirja. Leányára néz.
Nem kérdez semmit, csak nézi, de a gond eloltja arca színét.
Mosolyogva hajtja kicsi aranyfejét vállamra a leányka és szemérmesen,
sejtelmesen vallja:
– Igen. Szeretem…
Egyebet egyikünk se tud mondani, de szemünk tündöklik, a két ifjú test
fénylik. Az öreg ember azonban tovább gyötrődik: