megszálló csapatok nem mehetnek. Megkezdődött a közhivatalok átvétele. A
megalakult román kormányzótanács esküre szólította fel a magyar
tisztviselőket. Aki nem esküszik, azonnal elveszíti állását és szerzett
jogait, a román állam részéről semmire sem reflektálhat. Hiába volt a
tiltakozás, hogy a békekötésig esküről szó sem lehet, s a fegyverszünet
értelmében meg kell hagyni a régi közigazgatást. A győztes hatalmak
hajthatatlanok maradtak és halálsápadtan ment ki a hivatlokból a sokezer
szegény ember, akik évtízedeken keresztül hajlottá, kopasszá, félvakká
dolgozták magukat és szent álmokat láttak békés nyugdíjakról, az öregség
pihenéséről, a haza hálájáról, kispolgári kényelemről, valami csendes
hajlékról, nyugalmas sétákról. Az előléptetések, fizetési osztályok és
fokozatok délibábja hirtelen szétfoszlott. Az egykor hatalmas,
imperiális monarkia szédületesnek hitt gépezete megállott.
– Nem lehet pótolni ezt a kitűnő tisztviselői kart – politizáltak a
tiszta kéz és becsület öntudatával.
Pár hónap múlva beköszöntött az éhség és a félkopasz, szemüveges, saját
ruhájukból is kisorvadt urak felhólyagzott tenyérrel kukoricát kapáltak,
maltert, téglát hordtak az építkezéshez, napszámosmunkát végeztek a
leépített gyárakban és még szerencsés volt, aki portás lehetett
valamelyik szállodában. Naponkint lehetett látni őket, hogyan árulják
kopottan, sápadtan, megmaradt értékeiket a zsibvásártéren. A sokezer
tragédia utolsó felvonása egyszerre kezdődött meg, de a lelkük, sírásuk
arany glóriában fürdött, s az otthonok romjai között, félmeztelen
gyermekeik testén állva, vértanuk hitével és tapasztalatlanságával
hirdették és állották nemzetük jogi álláspontját. Karonfogva sétáltak a
halállal az exaltáció fennséges kábulatában.
Megborzadtam. Mit akarok? Hogy merjek magamhoz láncolni ilyen
körülmények között, nyomorba rántani egy ártatlan, tiszta leányt, mikor
nem terem számomra ezen a földön egyetlen darab penészes kenyér sem.
Hiszen ezek a szerencsétlenek érdemlik meg, ha hálát ismer egy nép, hogy
minden megmaradt darab nekik jusson, ha százszor kacag is Európa
fölöttük… De mi lesz, ha ezek az emberek tévedtek és nemzetük jövendőjét
is saját magukkal elpusztítják? Mi lesz?… Nem mertem rá válaszolni, csak
töprengtem és néztem, hogyan foltozza barátomnak, az egykor híres
alispánnak megmaradt ingét a felesége és aznap nem mertem a püspök elé
állani…
– Mit csináljak, Árpád? Adj tanácsot – unszoltam a komoly, sápadt
embert, aki a finom lélek szent bölcsességével hallgatott meg.
– Kövesd a becsületet, a lelkedet és az Istent!…
– Félek…
– Akkor tarts bűnbánatot és igyekezz kanonok lenni.
– De ez olyan nagy dolog!
– Ma mindenki nagy dolgokat cselekszik. Olyan időket élünk… Sem
tanácsolni, sem befolyásolni nem akarlak. Saját meggyőződésed szerint
kell cselekedned, akár pro, akár kontra… Imádkozzál és az Isten
megmutatja az útat… Én is mindig tőle kérek tanácsot.
– Megszégyenítesz. Te, a közigazgatási ember küldesz engem, a papot, az
Istenhez?
– A papokat nagyon sokszor kellene Istenhez küldeni…
Megütközésemre szelid elgondolkodással tette hozzá:
– Ne érts félre. Ez nem ítélet, csak – sajnos – igazság…
– Hiszen engem az én Jóistenem nem vádol, sőt most még inkább érzem,
hogy szeret – vallottam pirulva. – Nem is ez aggaszt, hanem hogy miből
fogunk megélni. Semmink nincsen és nem lehet tudni, hogy mit hoz a
holnap. Élettervet még huszonnégy órára sem lehet csinálni…
– Mit tudjak felelni rá? – mondotta nyugodtan. – Ez mind igaz… Ha hozzám
fordulsz, én szivesen megosztom a magam kenyerét veled. Más nem áll
módomban…
– Ez vagy szent, vagy megtévedt álmodó, – gondoltam magamban. – Felesége
most mossa ki egyetlen ingét, hogy tisztát vehessen és ő meg akarja
velem osztani a kenyerét… Ezerholdas gróf, báró, földbirtokos híveim,
mindannyian asszonyostól, az egyház világi vezetői, soha nem adtak egy
véka búzát, pusztulni hagytak és ez az állásnélküli szegény tisztviselő
a legnagyobb sorsbizonytalanságban meg akarja osztani a kenyerét velem…
Őrültség – hebegtem magamban, – de neki csak azt válaszoltam, hogy: –
Köszönöm. Meg vagyok győződve róla, de – lesz-e kenyér?…
– Kenyér?… – ismételte a szót és könnyes szemeibe halt a gondolat a
kenyérről, erről a magasságokból leesett sárfészekről, melyből minden
darab az aznap meghalt részünk…
Félórával később csodálatos dolog történt, ami végleg eldöntötte
sorsomat.
Öregedő, magas parasztember állított be a volt alispánhoz és csendes
jóestét kívánt.
– Tán el is felejtett alispány úr?… Gecző Ferenc vagyok, a székelyföldi
Fenyédről…
– Dehogy feledtem, Ferenc, – nyomta le a székbe barátom az embert
szivesen. – Mi járatban van Kolozsvárt? Hogy vannak? Hogy élhetnek?
– Megvagyunk valahogy… de én nem ezért jöttem. Nem magunkért.
– Hanem kiért, miért?
– Én biza az alispány úrral négyszemközt szeretnék beszélni.
Az alispán nem engedett távozni.
– Elmondhatja a főtisztelendő úr előtt…
– Azt jól tudom, de arra gondoltam, hogy ne hallja más, ha az alispány
urat megtalálom sérteni.
– Engem megsérteni?
– Bizon az es lehet.
Korcrajáró vászon pénzeszacskót húzott elő a kebeléből és kiválogatott
belőle párszáz koronát. Kétsorba rakta az asztalon és bütykös ujjaival
megszámlálta.
– Ez annyi – nyugodott meg végül. – Ez a bornyú ára, ez az embörök
pénze, s ezt én mind az alispány úrnak hoztam… Mindegykrajcárig.
– Miért hozta?
– Hogy használják egészséggel.
– De ember, maga nekem nem tartozott.
– Nem én a becsületen kívül semmivel, – hagyja jóvá a székely. – Ennek a
pénznek más az értelme…
– Nem értem – ráncolta homlokát a volt alispán.
Az ember nem jött ki a sodrából.
– Azt eccer el kell üsmerni, hogy valóságos édesapánk volt az alispány
úr…
– Még mindig nem értem.
– Elég, ha mi értsük… Hallottuk, hogy mióta elkerült közülünk,
gyengécskén megy a sora. El is szomorodtunk miatta. Mondom az
emböröknek, hogy mi a jó embörünket nem hagyhassuk. – Tiszta igaza van
Ferinek – mondották, s ahajt ezt a küs pénzt esszeszedők. Én es eladtam
a bornyút, mert a jobb hejre úgysem mehet… No itt van a pénz
heánytalanul… Nem vagyok tanólt embör, de aszondom, hogy Őszentfelsége
segíjje meg becses családjával együtt, hogy a küsasszonkákot, s a kicsid
úrfikot eppen olyan nagy embörökké nevelhesse, mint amilyen maga volt a
régi világba, s fizessön meg minden jóságáért amit velünk tett, met azt
mü soha meghálálni nem tuggyuk…
A volt alispán feje lekonyult és zokogás rázta a mellét, de a vén
székely bátorítólag az asztalra ütött.
– Jé, gyilkosteringette! Ne gyengüljön el maga es, mert akkor mi lesz
velünk!… Ne sírjon alispány úr, mert akkor én is, s velem egész
Székelyföld sírva fakad… Ha megsértettem, engedjen meg, de reánk ne
nehezteljen, mert mü az egy jón kívül mást nem akartunk… S most engedje
meg, hogy öregember létemre csókolhassam meg a kezit…
Csendesen a szobámba osontam, míg a két ember megcsókolja egymást…
Másnap megtudtam, hogy az alispán az egész pénzt titokban nyomorgó
tisztviselőtársai közt osztotta ki. Felesége dalolt örömében.
Megrendülve hallgattam és jegyesemre gondoltam. Éppen ilyen lesz ő is.
Boldog hullám öntötte el az arcomat, az élet nagy, új céljai kitárultak
előttem, félelmeim elmúltak, a töviskorona leszakadt fejemről.
Megyek a püspökhöz.
Az uccákon futottam az izgalomtól és lihegve, szinte rákiáltottam a
püspökre:
– Kegyelmes uram, meg akarok nősülni… Azért jöttem, hogy bejelentsem…
– Fiam, mi történt veled? – rémült el pillanatig a püspök, majd
elgondolkodva keresztjelt tett homlokomra, forró ajkaimra. Levont maga
mellé egy székre és hidegen intett:
– Beszélj!
– Mit mondjak, kegyelmes atyám? – hökkentem vissza. – Halálosan szeretek
egy leányt és feleségül veszem Isten, s emberek előtt becsületesen… mert
nem akarok bújkálni, elesni, a bűn ízét váltogatni, híveimnek, az
emberiségnek és Teremtőnek hazudni, a lelkiismeretfurdalástól minden
reggel az aranykehelybe belezokogni, s végül a lélek romjain elfásulva,
vagy kifáradva, előléptetéseket, vagy jobb parókiát várni… Eddig se
tettem, ezután se akarom. Eskümet idáig híven, tisztán őriztem és most
visszahoztam. Az ön kezeibe tettem le és most visszakérem. Mentsen meg
és mentsen fel, Kegyelmes Uram!
– Tudod, hogy nem tehetem – suttogott a püspök. – … És meggondoltad-e,
hogy mi lesz veled, ha elhagyod Istent?…
– Én elhagyom Istent? – csodálkoztam. – Hiszen sohasem volt erősebb a
hitem, sohasem bíztam jobban benne, sohasem állottam hozzá közelebb…
Mondhatnám, hogy a coelibátus nem dogma, hanem bármilyen szigorú és régi
is, csak egyszerű szabály, aminek a feloldása Pápa Őszentségétől függ,
skolasztizálhatnék, fejtegethetném, hogy az örökös kasztitás a szentírás
szerinti „gratia gratis data“ ingyen adott kegyelem, amire méltóvá
tehetem magamat, de szükségképpen nem várhatom, hogy megadja, ha örök
rendelése szerint erre nem kíván méltatni… És nem adta meg… Kezdet óta
úgy érzem… tehát nem is akarja, hogy holtomig megőrizzem. Ezért rendelte
a házasság szentségét. Felhozhatnám én is az ismert idézetet: „Jobb
megnősülni, mint égni“, felhozhatnám a papi nőtlenség melett és ellen az
összes érveket, hiszen ismerem; de nem teszem… Érzem, hogy az Énistenem
mellettem van ügyemben és nem fog elhagyni. Ugy áthatja egész valómat ez
a tudat, mint a tűz melege a kályhát, vagy az illat a virágot, sőt még
jobban, mert hamis és színtelen minden hasonlat.
Szomorúan tette ajkamra ujját az öreg püspök:
– Tévedsz, fiam. Amiről beszélsz, azt nem a hit, hanem a szerelem
mondatja veled.
– A szerelem?… Milyen gyönyörű akkor a szerelem!
– Az. De a hit még szebb…
– S a kettő együtt a legszebb…
Mindaketten elmeditáltunk felette. A lehanyatló nap betűzött az ablakon
és bíborban égtek a püspök piros reverendagombjai, széles, finom selyem
cinguluma, dús aranykeresztje.
– Mondj el mindent, fiam!…
Az igazság és bizalom édes szabadsága átjárt. Tekintetem elmámorosodott
és nem tudom, hogy egy óráig-e, vagy két óráig tartott-e, csak beszéltem
magamról, elindultam az apám koporsója mellől és harminc esztendőm
minden keserű kínját feltártam, a folyton sebes homlokot és mindig
sebzett szívet, belső szenvedéseimet, rettegésemet a theológián a
kenyérért, kétségbeesésemet hivatásom fölött és a felszentelés
gyötrelmeit, útnak indulásomat az életbe, éhezéseimet,
elhagyatottságomat, emberfeletti küzdelmeimet a háborúval, az engem ért
igazságtalanságokat, titkoltan viselt összes kínjaimat, céljaim
összeroppanását, a véres térdeket, melyekkel kálváriámat másztam, lelkem
szárnyainak sárbahullását, szerelmemet és újbóli felemelkedésemet
általa, a borzalmas szomjúságot, hogy végre én is, ha egyetlen percig
is, boldog leszek…
A püspök részvéttel biztatott:
– Tovább, fiam, tovább!…
– Nincs tovább. Mindent elmondottam…
– De lesz tovább – bólintott komolyan. – És hogyan lesz tovább?… Mi
lesz, ha elillan a mámor, s a kiábrándulás szörnyű lárvája orcátokra
fagy?… Ha – tegyük föl – rosszul ítéltétek meg önmagatokat és egymást?
– Óh, az nem történhetik meg.
–… Ha szegény leányt szerencsétlenné teszed?
– Akkor is én leszek a szerencsétlenebb.
– Ha nem fogja bírni a nyomort és belepusztul?
– Vele halok.
– Miből fogtok megélni?
– Nem tudom, de dolgozni fogok.
– Mit fogsz adni gyermekeidnek?
– Kirendeli az Isten.
– Akit el akarsz hagyni?
– Akihez szorosabban fogok símulni.
– Az egyház bűntetni fog.
– És én meg fogok bocsátani érte.
– Kegyeiben nem részesülhetsz.
– A holló fog táplálni engem is.
– Vagy te a hollót.
– „Szólt a holló: Sohasem!“ – ídéztem Poe Edgart gyermekes önbizalommal,
de a püspök felsóhajtott:
– Szegény, szegény gyermekek!…
Újfent rámnézett és megsímogatta fejemet:
– Milyen kár érted!… Én vagyok a hibás. Nem lett volna szabad
megfeledkeznem rólad.
– Köszönöm, hogy így történt. A szenvedésnek köszönhetem, hogy az
vagyok, aki vagyok… Mindent a szenvedésnek kell megköszönnünk: a
Jézusénak a megváltást, a magunkénak boldogságunkat. Ez a soha meg nem
szűnő misztérium egyfelől az ostya színében, magunk részéről a könnyek
vízében.
– Mit tegyek, veled? – töprengett a püspök.
– Bocsásson meg, és szeressen továbbra is…
– Maradj, fiam, térj vissza önmagadhoz és én gondoskodom rólad. Kitűnő
parókiát adok, ahol tehetségedhez való szép és nagy munkakör vár rád,
amelyben feledhetetlen műveket alkothatsz Isten és néped javára.
– Már találkoztam Istennel és népemmel, őket többé nem hagyhatom el…
Fürkészőn, hosszasan, jóságosan a szemembe nézett a püspök:
– Megértelek… Nem tehetek semmit érted, de megértelek. Ismered az egyház
szigorú, de igazságos törvényeit és kivétel nincs. – Az Egyház mindenek
fölött!… Még csak arra kérlek, hogy ne bántsd a jó anyát, ki tizenkét
esztendeig gondoskodott rólad.
– Viszont szabad nekem is kérni, hogy engem se bántsanak, nem az egyház,
hanem annak szolgái, kik sokszor azt hiszik, hogy ők az egyház.
– Erről szavammal biztosítalak, hogy lépésedért a törvényes eljáráson
kívül bántódás nem fog érni… Csak imádkozni fogunk érted… És most
térdelj le!
Megtettem. A püspök szélesen felemelte karjait, lehajtott fejemre tette
és túlzott hangosan rámadta áldását: „Benedicat Te Deus!…
Megfordult és szó nélkül eltünt egyik belső szoba ajtaján.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A követ eldobtam, visszaút nincs, de a legsúlyosabb feladat hátra van.
Édesanyámmal kell közölnöm elhatározásomat. Egy élet álmát kell
összetépnem, öreg játékokat összetörnöm. Minden vágya, minden boldogsága
az volt, hogy „pap a fiam.“ Szilárd hitének, halálos búzgóságának
törhetetlen kristálya volt ez a tudat. Háromszor szent előtte, amit az
egyház tanít, több az életénél, hazánál, gyermekeinél. Kész vérét ontani
érte. Olyan, mint egy Néró császár üldözésétől megmenekült mártir, kinek
egyetlen szomorúsága, hogy nem áldozhatta fel önmagát. Szemét és
fantáziáját egy pillanatig sem venné le az Üdvözítőről. Minden munkája,
szenvedése, küzködése, szava, gondolata folytonos hálaadás Istennek,
hogy pappá lettem. A misztérium és misztikum kábult rabja, ki elfeledte
teljesen a külső világot. A megtestesülésemben is égi erőket hisz, csak
nem meri bevallani… Végre teljesült, amiért felnevelt, megvonta saját
szájától a falatot, hihetetlen szenvedéseket elviselt, mindennap új
tragédiát vett öreg vállaira és nem rogyott össze alattuk. Féltékenyen
őrködött a világ kapuja előtt, hogy ki se tekinthessek. Abban biztos
vagyok, hogy ha köztem és az Egyház között kell választania, a
holttestemen keresztül is kész átgázolni meggyőződéséért. Egy apáca, egy
pap több neki, mint saját gyermeke. Ez nem dilemma előtte, de mit
csináljak én?
Nekem az anyám és boldogságom között kell választanom. Két egymással
szembenálló halálos ellenség között. Olyan megdöbbentően hihetetlen,
mintha édesanyámnak két szíve volna és egyik gyűlölné a másikat. Fáj, de
így van.
Mégis meg kell tennem! A szobámba kérem.
– Édesanyám!
Gyanutlanul, boldogan jön.
– Hívtál, édes fiam.
Nézem a kezeit, jóságos, ráncos arcát, összetört termetét, beteg mellét
és el fog a szánalom. Várnom kellene, amíg meghal. Nem lehet sok hátra –
sugja a gonosz, de mindjárt a földig megvetem magamat az aljasságért…
… Milyen fáradt és jó szegény! Mennyit virrasztott, aggódott, dolgozott
értem. Mi tettük rommá, a testét mi téptük izekre, attól a pillanattól
kezdve, mikor először a tejért mellébe haraptunk. Minden kenyérdarab,
minden utolsó krajcár, szegényes ruhácska, minden, de minden belőle
való… Önmagát adta értünk és minden fizetsége az a tudat, hogy a fia
pap… Lélekgyilkosság, amire készülök…
Mégis, várnom kellene!…
A bensőm tiltakozik. Hazudjak tovább? Nem volt elég tizenkét
esztendeig?… Hiszen értük történt minden és – tovább nem birom. Meg kell
értenie…
– Édesanyám!…
– Mi az, édes fiam? Olyan különös vagy ma. Történt talán valami veled?…
Nem vagy beteg?…
– Nagyon fontos és magának nagyon szomorú dolgot kell mondanom.
– Az Istenért! – retten meg és mindjárt reszketni kezd. – Mi az?
Már bánom, hogy szóltam, de többé nincsen visszatérés… Ne is legyen…
– Nem kell félnie – igyekszem megnyugtatni, – de életbevágóan fontos
ügyet kell kettőnk között tisztázni.
– Ne kerülgesd – sűrget, – mert megöl az aggodalom.
Mosolyra kényszerítem az arcom és dédelgetem az édesanyámat:
– Semmi, semmi! Csak azt szeretném tudni, hogy szeret-e úgy most is,
mint régen…
– Te tudod, fiam, hogy szeretlek téged.
– Akkor meg fogja érteni elhatározásomat.
– Miféle elhatározásról beszélsz?
– Azonnal megmondom, de előbb nehány dolgot tisztáznunk kell. Úgy-e, nem
akarja édesanyám, hogy külsőleg, belsőleg tönkre menjek, belepusztuljak
a saját életembe?
Tiltakozóan emelte fel két száraz, hústalan kezét:
– Isten mentsen!
– Úgy-e, anyának is az az egyetlen vágya, hogy boldog, megelégedett
legyek?…
– Fiam! Hát nem vagy az? – sírta el magát.
Minden keserűségem összegyűlt könnyei láttára:
– Sohasem voltam az. Nem akarok tovább hazudni, alakoskodni. Ki kell
mondanom az igazat: Sohasem voltam papnak való. Csak magukért lettem
azzá. Áldozatból, belső kényszerből, túlzott gyermeki szeretetből.
Istencsalás volt… Sohasem éreztem fölötte örömet, belső nyugalmat, de
rettegtem a szentségtöréstől, nehány álomformát találtam, ami
ideig-óráig elcsitított… Hű voltam az Istenhez, egyházhoz. Mind a mai
napig becsületes és tiszta maradtam. Külsőleg és a szándékom szerint
senki sem találna kifogásolni valót… de tovább nem birom. Kifogytam az
erőből… Egyetlen, becsületes útat látok: Megválni a papságtól…
A felére roskadt szegény édesanyám a borzadálytól.
– Te… te – nyögte írtózattal, – te ki akarsz lépni?…
– Igen. Azt akarom, anya… Már be is jelentettem a püspöknek.
Felugrott, de visszahanyatlott:
– Mit tettél, szerencsétlen?…
De mintha ugyanazon pillanatban el is feledte volna a püspököt,
dermedten csak azt pihegte:
– Ki akar lépni!… Az én fiam, ki akar lépni!… Annyi ezer pap van a
világon, miért akar csak az én fiam kilépni?… El akar kárhozni… Az
utolsó paraszt is meg fogja vetni… Hát ezért kínlódtam ennyit érte
életemben?…
A kétségbeesést a harag váltotta fel:
– Megtiltom! Nem engedem! Megértetted?
– Nézze, édesanyám – kértem szomorúan. – Maga most túlságosan izgatott.
Képtelen megfontolni a szavait. Ne határozzon még… Lassankint
megbarátkozik a gondolattal. Engem már nem lehet megingatni… Miért nem
akar az én jó, megértő édesanyám lenni?
A becéző szóra ismét a szíve sugározta be:
– Hiszen érted remegek, fiam. Mi lesz veled? Mihez kezdesz? Vesztedbe
rohansz.
A feleletet sem várva be, tovább ábrándozott:
– Milyen szépen misézett… prédikált… tisztelte mindenki… milyen boldog
voltam!… Miért nem is vett magához az Isten, hogy ne érjem meg!…
Láttam, hogy gyermek és – többet nem birtam el. Ingerülten
kiegyenesedtem és két szemembe beköltözött a halál:
– Hagyjuk abba az egészet… Legyen boldog… Pap maradok.
– Hála az…
Többet nem birt mondani, mert ebben a pillanatban reám nézett és
megfagyott a szó az ajkán.
Mindaketten tudtuk további sorsomat:
– Kérem, anya, hagyjon magamra.
Szinte groteszk sietséggel osont el és az ebédlőben felsikoltott.
Szörnyű képek kavarogtak bennem és csak későbben jutott eszembe, hogy
anya sikoltott. Hideg és túlságosan objektiv voltam, mint a kihült
holttest. A test és szellem fáradtságában idegen dolgok tolakodtak elém,
mint akinek túlságosan sok ráérő ideje van és nem tudja, mit kezdjen
önmagával. Halálsápadt voltam és kacagtam.
Most minden átmenet nélkül a prédikációtöltelékre, a naiv legendára
kellett gondolnom az édesanyámról, akit fia megölt, kitépte a szívét és
a vérző szívvel elrohant. Útközben elesett és a szív azt kérdezte: –
„Megütötted-e nagyon magad, fiam?“ – Ezen is kacagtam. Még jobban
kacagtam.
Az öngyilkosok jutottak ismét az eszembe. Velük foglalkoztam. Láttam már
nehányat. Az akasztott embert, ki megvetően fekete nyelvét nyújtotta a
világra, az átlőtt fej véres maszkját, a domborura puffadt hasú
vízbefultat, kinek sárga arcán hullalegyek mászkáltak. Csöppet sem
borzadtam meg, mert megértettem őket. Különben is mi a halál? Egyszerű
háziállat, ki hűségesen a sarkunkban ólálkodik. Megszoktuk. És a
szenvedés? Saját ügyetlenségünk. Az öngyilkosság pedig nem gyávaság,
ahogy tanítják, hanem tudatos, hideg megvetése mindennek, amivel élet
nevezet alatt másokat és önmagunkat kínoztuk. A végső pillanat pedig
nagyon tehetséges emberek úri, pazarló gesztusa, amellyel az utolsó
százast felragasztják a világ kaján cigányának, az ördögnek homlokára…
Pillanatokig a kedvem hajlott is rá, de unottan legyintettem. Kívülről
néztem magamat és kíváncsi voltam, hogyan lesz tovább. Kíváncsi, mint
egy idegen, aki véletlenül más tragédiájába botlott és futólag megáll,
hogy lássa a végét… Ültem íróasztalom előtt és anélkül, hogy tovább
valamire gondoltam volna, eszelősen vonogattam a számat és hangosan
mondogattam minden nyelven, melyet ismertem:
– Nem érdemes!… Nem érdemes!…
Végül gondolatban leszamaraztam magamat, az ablakhoz mentem és kinéztem
a buta világba. Senkivel és semmivel közösséget nem éreztem. Önmagammal
legkevésbbé… Mindegy volt már nekem egyház, püspök, emberiség, haza,
anya, leány, szerelem, minden. Nyugodtan kiakaszthattam volna saját
halotti jelentésemet a mellemre…
Az anyám félénken lesett be az ajtón, hogy vajjon nem emeltem-e kezet
magam ellen. Később be is vallotta, de én már akkor tudtam, és
megvetőleg gondoltam az emberekre, kik nem is sejtik, hogy több halott
jár a földön, mint amennyit sikerült felfedezni és eltemetni. Ezek az
igazi öngyilkosok, akik esznek-isznak, beszélnek, mozognak, rosszat
tesznek, zenét hallgatnak és misét, véleményt mondanak, vagy operálnak,
börtönben ülnek, vagy katedrán, pedig már régen végeztek magukkal, s
csak a vén vörös villamost várják, hogy elvigye a gödörig. A háború után
egész nemzetek voltak belőlük, akiket úgy neveznek, hogy „kisebbségek“.
Mindössze annyi a különbség köztünk, hogy ők ezer esztendőt tévedtek, én
harmincat…
– Vajjon most mit csinál édesanyám? – gondoltam rá minden átmenet nélkül
a beteg agy szeszélyességével. – Valószínüleg félrebeszél ő is, mint én.
Tulajdonképen kár volt érzelmi alapra síklani. Pár szóval elintézhettük
volna az egészet. Meggondolatlanok voltunk mindaketten.
Ablakom előtt árnyék suhan el. A harangozó megy, hogy elrángassa az
Angelust. Kétszer megszakítja, harmadszor abbahagyja. Még zeng a harang
érce, mikor bekopogtat ablakomon és bejelenti, hogy a templomkulcsot
otthagyta, mert „az öreg nagyságos aszony“ imádkozik.
Tehát imádkozik… Mit imádkozik? Valószínüleg arra kéri Istent, hogy
világosítson fel, más szóval, hozza meg az eszemet, nyugtasson meg, vagy
inkább vegyen magához, mielőtt a szörnyű lépést megtenném… A Szűzanya a
kedvence. Mindig félhangosan szokta megszólítani:
– „Óh, áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa!“…