Soványak, bütykösek, szenvedéstől görbék. Nyomor és gazság leszagatta
róluk a condrát. Tudatlanok, bizalmatlanok, s csak a keserűségüket
érzik. Soha jóban részük nem volt, ösztönből vonító ebek, földet
zsírozni valók, kik utolsó őrületükben szétszaggatni készültek a
világot, s kiknek hiába robbant mellébe a golyó, ömlött le görbe szájuk
szélén a vér a világpusztulás szakadékába… Mi történt velük?
Valaki azt mondja:
– Hagyjátok, fiúk!
Füleim zúgnak, nem hallom, mit beszélnek, s csak azt látom, hogy a néma
ajtó hirtelen kicsapódik, s egy szép fehér leány hozzámsikolt:
– Jóska!
A dühödt, ellenséges arcok megenyhülnek. Élő, drága mosoly veri át az
embereket, majd fövegüket megbillentik, s elmenőben szeliden bátorítják
a remegő leányt:
– Ne féljen semmitől, kisasszony!
Megbékélve, szenvedélyből felocsudva eltünnek a kapukban, s újból
emberré teremtve, kedves szeretettel azt mondják egymásnak:
– Milyen szépen szeretik egymást…
Mi pedig, két gyermek, állunk, nyelvünkre édes íz szivárog, ifjú testünk
messzi fénylik és nem tudjuk, hogy a szerelem megmentette az életünket.
*
Otthon már három fegyveres, katonaruhás ember várt.
– Jöjjön, plébános úr, a faluházába!
– Mindjárt!
– Nem mindjárt, hanem most, tüstént! – mordult rám az egyik.
Nem ismertem őket, a háboruban voltak, mikor idejöttem. Külsejükről
látom, hogy gonosz, eldúrvult, söpredékemberek, afféle
lövészárok-piszok, de ha leütnek, sem engedhetem, hogy így bánjanak
velem. Elszántan belemarkolok az emberbe, hogy recsegnek tőle a
csontjai:
– Hogy hivnak?
A nyerserő imponál. Megjuhászkodva súrolja a karjait:
– Fene marka van a tisztelendúrnak.
Újból rádördülök:
– Hogy hivnak?
– Ingem Székely Dénesnek.
– Papi házban vagytok, le a kalappal!
Engedelmeskednek, kushadnak, de csak mint a tigrisek, mintha csak az
óvatlan pillanatot várnák, hogy a kezembe harapjanak.
Büszkén, kiegyenesedve haladok előttük az úton. Az árnyékom olyan,
mintha a sánta félelem kísérne. Mindenki a „gyűlésen“ van. Férfi,
asszony, gyermek. A zsúppszalmával fedett, földes parasztszobában el sem
férnek. Az asztal körül sápadtan ülnek az urak, a református és
unitárius pap. Szótlanul útat nyitnak, de ismét azonnal összefolyik a
sűrű tömeg. Innen menekvés nincs. Mögöttem arasznyi ablak, egy gyermek
se férne ki rajta. Utolsó idegerőmmel erőszakolom a nyugalmat és kezet
fogok az asztalnál ülőkkel. A két pap keze hideg.
Kíméletlen, aljas megjegyzések röpülnek a fejünkhöz. Szorultságunkon
dúrván röhögnek. Arcom lángba borul, a kezem belököm a zsebembe és
összeszorítom öklömet a browning agyán. Minden papi szelidség lefoszlik
rólam és csak a férfit érzem magamban, akit meggyaláznak. A tapasztalt
öreg unitárius pap a szeme sarkából hunyorítva sugja, hogy tűrni kell,
el kell tűrni mindent.
– Nyelitek? Mi? – gúnyolódnak a katonák. – Eleget nyeltétek a szép fehér
kalácsot, amíg mi a harctéren, feleségünk, s gyermekünk itthon
szenvedett.
– Ki meri azt mondani! – csattanok fel.
A volt katonák megdöngetik a mellüket:
– Én!… Én!… Én is!…
Az öreg pap ijedten ugrik elém:
– De hát, mit akartok, jóemberek?… az Isten megfizeti!…
– Leszámolni! – ordítja a tömeg és a gyűlölettől lángoló szájak félig
nyitva lihegnek.
Tehát népítélet a tömeglélektan minden meggondolatlanságával és
szeszélyével. Halálos gyermekjáték. Nincs az az igazság a földön, ami e
tébolyult agyakat meggyőzze. Ezeknek vér kell, hogy saját sebeiket ne
érezzék. A harcterek gyilkos extázisát ártatlanokon élik ki. Hullákon
pihenték ki a rohamokat, s most úgy érzik, hogy a belső rohamokhoz is
hullák kellenek. Megfertőzték az itthonmaradottakat is és most önmagát
pusztítja egy nép. Borzasztó világosak az érzékeink és szinte fizikailag
előre érezzük, hová kapjuk az ütéseket, lövéseket. Mindössze pillanatok
vannak hátra, de fáradt, ernyedt vagyok. Legyen, ami lesz. Nem is
gondolok az életem védelmére. A fegyvert is eleresztem és összefonom
karjaimat puszta mellemen. Lassan lüktető, sajgó fájdalmat érzek…
De mi fáj nekem?… Az ember fáj. A hálátlan, pusztulásra jegyzett,
elzüllött nép. Engem ölnek meg, de ők halnak meg… És még imádkozni sem
tudok magamért, sem értök… Társaim megpróbálják védekezni. A
meggyalázástól könnyeik hullanak. Azokba kapaszkodnak, kikkel sok jót
tettek:
– Mondd meg, Horvát Mári, hányszor adtam a magaméból, hogy gyermekeiddel
éhen ne halj?… Neked búzát… Neked ruhát… Neked orvosságot… Neked ingyen
szántattam, hogy ne maradjon parlagon a kicsi földed… Neked fát
hozattam… A fiadat én kereszteltem… apádat eltemettem… Téged a
rekvirálástól megmentettelek… Dohányt, sót, cukrot, fotogént, mindent!…
– Könnyű volt a sokból kicsit adni – nyelvel vissza Horvát Mári, de
némelyek a vén papnak adnak igazat.
– Nyúztátok a népet! – igyekszik dühíteni társait egy másik, de a tömeg
a vén pap sorsát elhalasztja, hogy engem hallgasson ki:
– Hát maga, mi jót tett a néppel? – kezdi a közelemben álló katona. –
Melyik ügyes menyecskével tett jót?
Hatalmas ütésre lendítem a kezemet, de a legényt hátulról elrántják és
fegyverek merednek a karom útjába. Erre leejtem és könnycsepp hull
kipirult orcámra:
– Öljetek meg, de ne gyalázzatok meg!
A komolyabbak körülvesznek és röstelkedve enyhítik a szégyent:
– Hiszen csak azt akarjuk tudni, hogy mi jót tett a plébános úr a mü
itthon hagyott árváinkkal…
– Ha ők nem mondották meg nektek, én akkor semmi jót sem tettem.
Aki védelmébe vett, legalább a maga igazolására mégis ki akar valami
jócselekedetet faggatni belőlem:
– Legalább egy falat kenyeret csak vetett a kódusnak?
– Nem én, még annak sem.
A többiek kacagják. A pártfogó katona értetlenül csóválja a fejét:
– Hát osztán, miért nem?
– Mert nem volt nekem se…
Hárman is rámondják:
– Ammán nem lehet. Akkor miből élt esztendőkön át?
Keserű lesz a torkom:
– Amit a ti árváitok adtak…
Olyan igaz, amit mondok, hogy a katonák félve elhúzódnak mellőlem.
Tisztelnek, mert egyedül szegényebb vagyok, mint a szegények együttvéve.
Megenyhülnek irántam. Most már közibük tartozom, testvérük vagyok, ki
előtt nincs titkuk, hiszen minden kis hajlék valamivel eljegyzett
magának. Én voltam a nagy „Isten fizesse“ a szemükben, amely ezer annyit
hoz. Az én kezem írta a sok erőt, vígaszt, ismeretlenül rózsaszínű
tábori lapokra, amelyeket csatákba és halálba húrcoltak, vagy a
szibériai fogoly-tüzek mellett enyhet adott. Már nem úr voltam előttük,
hanem ember.
– Tartson velünk, plébános úr – biztattak is mindjárt, – mert ezután nem
úgy lesz. A falú ügyét mi vesszük kézbe. A földeket felosztjuk, hogy
egyformán kapjon mindenki. Magának is adunk egy részt… Legyen egyformán
marhája is mindenkinek. Ezentúl igazságos, boldog, jó világ lesz. Eleget
uralkodtak a gazdagok. Most jövünk mi. Tartson velünk. Akinek nem
tetszik, az költözzék ki a faluból.
Hiába intettem, hogy veszedelmes és őrültség, amit akarnak, a lelkes
ujjongásban elveszett a hangom. Lenyomtak egy padra:
– Írja rendjibe, plébános úr! A méltóságos úrtól elveszünk ötszáz
holdat… a bárótól az erdőt, Ambarustól száz holdat…
– Ide nézzetek, emberek – mutatott ki valaki röhögve az uccára.
Mindenki az ablakhoz torlódott.
Az uccán a faluvégi vén vályogvető cigány egy lopott zongorát hurcolt
rozzant szekerén. A felesége nagy cseréppipával odvas fogai közt,
félmeztelenül ütötte a zongorát, fonnyadt, fekete emlői a hasát verték,
részegen sikoltozott, majd ráütött ülepére és száraz karjait a tömeg
felé megrázta:
– Éljen a forradalom!
Az emberek elszégyelték magukat és csendesen hazamentek.
*
Gondütötten, ólmos lethargiában olvastam a híreket:
Egyik állomáson a tömeg kirabolta a hazaigyekvő német katonavonatot.
Amit el nem tudtak vinni, azt kiszórták a vonat mentén. Kolozsvárt
üzleteket fosztottak ki, betörtek a börtönökbe és kiszabadították a
foglyokat. A katonai raktárakat széthurcolták, a házak ablakain
belövöldöztek. Majdnem mindenhol félig agyonvert a tömeg valakit és már
több halottja volt a forradalomnak. Nemzeti tanácsokat alakítottak a
magyarok, külön a románok, szászok… A fegyver dörgött, Erdély
haldoklott. Budapesten egymást érték az események. Éjjel-nappal
félmillió ember hömpölygött az uccákon és rekedten követelte a
demokráciát. A tisztek letépték rangjukat, a sipkák aranyrozettáját és
őszirózsát tűztek helyébe. A kormányok majdnem naponkint változtak, s az
ifjú király trónja ingott: a vén bagolyvár, a sokszázados monarkia
széthullott. A csehek, délszláv államok elszakadtak. Németausztria
köztársasággá alakult. Szerbia felől pedig rohanva közeledett az
ellenséges hadsereg, amíg itthon vérrel keresztelték meg a forradalom
fehér őszirózsáit.
– Békét, békét! – zúgott a nép és megrohanta a katonai parancsnokságot,
póstát, vasútat, elfoglalta a középületeket. A rendőrség önként
csatlakozott a forradalomhoz, a sajtó önhatalmulag megszüntette a
cenzurát. Tombolt a lelkesedés. Ismeretlen kalandorok agyonlőtték Tisza
István miniszterelnököt. A király kénytelen volt visszaadni a forradalmi
kormány esküjét és ezzel lehullott a magyar korona is a fejéről.
Belgrádban megkötötték a fegyverszünetet, kikiáltották a köztársaságot,
a győztes hadseregek vasgyűrűje pedig összeszorult a magyar nemzet
ezeresztendős nyaka körül. Az amerikai professzor, Wilson világgá
kiáltotta az új századok legzseniáliásabb politikai csalétkét, a népek
önrendelkezési jogát és megvalósultak a kis népek örök álmai. A csehek
elözönlötték az északi Kárpátok alját, az osztrákok a Dunántúlt, a
szerbek az Alduna mentét, az erdélyi románok nemzetgyűlést tartottak
Gyulafehérvárott és karácsonykor megszálló hadseregük bevonult
Kolozsvárra…
Alig nehány nap múlva egy század rohamsisakos, fegyveres katona jelent
meg a faluban. A népet összeparancsolták:
– Férfi, asszony, gyermek, mindenki ott legyen!
Sápadtan reszkettek egymás mellett az emberek a hóban, a bíró házának
udvarán.
– A papok jöjjenek be! – szólott a parancs.
Lehajtott fővel léptünk be.
Fiatal, ragyogó arcú főhadnagy fogadott. Közölte velünk megbizatását,
hogy át fogja venni az impériumot:
– A rendért az urakat teszem felelőssé! Ne feledjék, hogy ki van
hírdetve a statárium!…
Szótlanul vettük tudomásul.
Most kilépett a tiszt a magas lépcsőre és kemény, ellentmondást nem tűrő
hangon „Vigyázz“-t vezényelt a katonaságnak, amely a népet félgyűrűbe
fogta. A csapat háta megett négy trombitás sorakozott fel. Halálos
megdöbbenés töltötte el az embereket. Mi, „urak“, reszkettünk a tiszt
háta megett és a halál pillanatáért fohászkodtunk magunkban.
– Le a kalappal! – dörgött a tiszt.
Ijedten rántotta le a nép fövegét.
–… A győztes román hadsereg elfoglalta Erdélyt – vetette fel karjait a
tiszt – és tudomására adja mindenkinek, hogy ez a falú a mai naptól
kezdve nem Magyarországhoz, hanem Romániához tartozik és az ország
törvényei e pillanatban életbe lépnek… Most pedig balkezet a szívre, a
jobb kéz három ujját feltartani!…
Megtörtént.
– Esküdjetek!
A tiszt elmondta az esküformát:
– Esküszöm az élő Istenre!…
Nehány pillanatig a tömeg néma maradt, a szájak görcsökben vonaglottak,
de a hideg félelem végigborzongott a fejbőrön és fázósan, síróan
felhangzott:
– Esküszöm…
A tiszt kibontotta a nép feje fölött a román nemzetiszín zászlót,
meglengette selymét és örömtől könnyezve kiáltotta:
– Éljen Nagyrománia!…
A trombiták imára harsantak. A lelkek összefacsarodtak, fehér hó
száldosott az égből. A pillanat megtörtént.
… A népek helyet cseréltek a történelem véres színpadán…
Az uccán sírva, eszeveszetten, groteszkül futott a féllábú rokkant.
Tévelyegtem az uccán. Nem láttam a mellettem elmenő embereket se.
Hova menjek? Haza? Hiszen semmim sincs, amit magaménak mondhatnék ezen a
földön. A parókiám az egyházé, a templom az Istené, híveimnek csak
vendége vagyok. Haza, hivatás, világnézet, gyönyörű fogalmak, három
égből hullott hópehely, amely pár perccel előbb elolvadt. Eddig azt
hittem, hogy enyém minden, amit köröskörül látok, testvérem a fű, virág,
kövek, erdők, mezők, patakok, madarak, állatok, emberek, mélységek és
magasságok, bokrok, oduk, sirok, nap, hold, fényes csillagok, por, eső,
köd, hó, jég, meleg és hideg, a föld dala, az ég dala, nappal és az
éjszaka, a múlt, jelen és jövő, mindanégy szélfuvás és a négy világtáj,
a ragyogó színek, a sár és az arany, minden, minden, amit látok, hallok,
érzek, vagy tapintok… És most jön egy másik fajú ember és azt mondja: –
Mindez az enyém. Ő érzi a belső biztonságot és rokonságot velük, a
csodálatos kapcsolatot, az örömöt és diadalt felettük, a megfordított
hant tükrében csak az ő arca látszik, a nap neki süt, a víz neki
játszik, a madár az ő anyanyelvén dalol… A lelkesedés forróságában
mindenre átviszi a faj álmát, lelke illatát, s a századokon át a föld
alá takart vágyak, gondolatok neki virágzanak ki. „Az enyém“ – azt
mondja és átveszi e föld felett az impériumot és az övé marad, míg
vissza nem él vele.
Minden második lépésnél megállok és kimondom a csak percekkel előbb
megtanult szót:
– Impérium! Hatalom! Egyszerű latin szó. Apró gyerek korom óta ismerem,
de csak ma tudom, hogy mit jelent. Ameddig az enyém volt, nem sejtettem,
hogy mi az, csak amióta fölöttem gyakorolják. Ezer esztendeig tévedtünk
e szó felől, de tévedett és téved minden nemzet, amely fegyverre írva
viseli. Csak most látom, mikor a történelmi kábulatból felébresztettek.
És ott, az uccán, hivatalosan is legyőzve, harminc esztendős egyéni
vakság után, a Sors és Isten ellen lázadozva jövök rá, hogy kétféle
impérium van a világon: külső és belső.
A külső azt mondja, hogy minden az enyém, mert meghódítottam és egész
Európában harmincmillió embert taszít le kisebbségi sorsra, ítél
kegyelem-életre, másodrendű emberré és űzi rá a külső-belső szenvedések
kálvária-útjára, hogy élete haláláig menekülés legyen és csak a
véletlenek szeszélye adjon némi megpihenőt. A külső impérium a népek
nagy kitagadása az életből, a hazahozott örök háború, melyben győzők és
legyőzöttek egyaránt elvesznek. A patakok, folyók éjjel-nappal hordják a
földet a tengerekbe és a föld mégsem lesz kevesebb; de az embervér, –
akár győzőé, akár legyőzötté legyen – végleg elpusztítja. Egy hazát a
koldusok, a hazátlanná tett ember-milliók a cipőjükre szállott porral a
pusztulásba vihetnek. Tudásom, öntudatom egyetlen villámgyors
rágondolásával látom, hogy a világ történelmének bizonysága szerint a
szenvedők impériuma nagyobb, mint a kardé és a kétségbeesettek sóhajtása
mindig ledöntötte a csak külsőleg hatalmasok trónját. Kell tehát
valaminek lennie, ami nagyobb, igazabb a külső hatalmasoknál, valami
fenség-hatalomnak és erőnek, ami fenntartja a világot és a béke magvető
kezével gyűlöletet, bosszúállásokat, kegyetlenségeket és halált kiolt.
Kell lennie valami olyan impériumnak, amely minden élő emberrel közös és
amelyhez a jogot nem a fegyverek adják meg, hanem az a föld, amelyen
születünk és amely eddig is erőt adott gonoszoknak és igazaknak
egyaránt.
Így jövök rá, hogy kell lennie belső impériumnak is, mely visszaad nekem
mindent, amit köröskörül látok: a hegyet, völgyet, fűt, fát, madarat,
napot, holdat, csillagot, ég dalát, föld dalát és saját ajkam dalát.
Kell lennie és van is belső impérium, amelyet egymástól nem vehetnek át
a nemzetek, mert ez egyazon földön lakó Isten és emberek lényéből való.
Minden egyéb külső forma kitalálás, rendszer, vagy politika; változó és
ideiglenes, háboruknak, békéknek, adásvevésnek, külső erőknek alávetett,
fejlődéseknek és világáramlatoknak, eshetőségeknek kitett, emberek
zseniálitásától, vagy őrültségétől kormányozható anyag. Olyan, mint a
testünk, melyet embernek nevezünk és tartunk addig, míg a lélek el nem
hagyja. A föld ledobja magáról a belsőleg halott, vagy öngyilkos
népeket, ahogy a friss rügy a fán eltólja útjából a tavalyit, hiába
hírdették fennen a demokráciát, a nemzetközi gondolatot, a tőke uralmát,
a pénz szagtalanságát, vagy a születés privilégiumát, a radikalizmust,
vagy konzervativizmust, fajok és nyelvek-fölöttiségét, bürokráciát, vagy
theokráciát, keresztény szociálizmust, vagy szovjetet, különböző
államformákat, plutokráciát, nemzeti túlhajtásokat, militarizmust,
szárazföldi, légi, tengeri fegyverkezést… Ezek csak orvosságai lehetnek
a beteg emberiségnek, de valójában a föld az úr, amely képes egész
hadseregeket elnyelni, anélkül, hogy egyetlen lövést tehetnének ellene.
Akár fegyverekből, akár keresztekből csinálnak országhatárokat, mind
múlandó e belső impérium nélkül.
A gondolat lázában a fagyos földből kirugdalok egy darab kavicsot és
szentimentális ellágyulással megcsókolom. A mellettem bámuló gyerek
ijedten elszalad és szepegve újságolja apjának:
– Édesapám! A pébános úr megbolondult, mert megcsókolt egy mocskos
követ…
– A lehet, te – kacag az apja, aki református és mindjárt át is kiáltja
az udvaron tevő-vevő szomszédjának:
– Te, Domokos, adjatok enni a papotoknak, mert az úton követ szopik.
– Mit, te?
– Követ.
– Erigy, ne beszélj.
– Istvánka a szömivel látta…
Egészségesen kikacagnak, s utána komolyra fordítják a szót:
– Voltál-e az ünnepélyen?
– Miféle ünnepélyen?
– Hát az átvevésnél.
– Elég szépen sikerült…
Tovább nem hallgatom. Kétrétgörnyedve lihegek haza. Az anyám vörös
szemekkel fogad:
– Jere, fiam, ebédelni.
– Ma bőjtölök – morgom tompán és leakasztom a templomkulcsot… Nem maradt
számomra más, csak az Isten.
Beülök az első padba és híveimre gondolva, egyedül imádkozni kezdek:
– Non intres in judicium cum servo tuo Domine! – Ne szállj perbe
szolgáddal, Uram!…
Hiába várom Isten vígasztalását. Krisztus most nem mondja, hogy:
„Én vagyok a feltámadás és az élet…“
Semmi sem rezdül. A húrok elszakadtak bennem…“ Az oltár hideg, a padokba
szúrt lobogók szárnyaszegettek, a szobrok fáznak, a padló kövei bolyhos
zúzmarát virágzanak, a kopott szentképeken izzad a vastag olajfesték, a
négy meszes fal ijedten felmered, a harangkötelek dermedtek, a templom
üres.
– Hol van a Jóisten?…
Sehol sincs maradásom.
Hiába látok tisztán a történelmi káoszban. Én is csak ember vagyok.
Lelkem kész, de testem erőtlen. Szomjuhozom a megértő, szerető,
dédelgető másik emberszív után. Népem tragédiájával az enyém is
beteljesedett. Feltámadást várunk mindaketten. Amiért eddig küzdöttem az
életben, minden megsemmisült. A régi haza összeomlott, a régi nép
halott, most jövök a temetéséről és nyáj nélküli pásztorrá lettem, kinek
nincs más választásom, mint vagy ledobni magamat is a világszakadék
kietlen csúcsáról, vagy – boldoggá lenni, hiszen áldozatom véget ért. A
vérontásnélküli miséből véres mise lett és ez már nem az én misém… Jere
hát elnyomott szivem és légy boldog, hiszen úgy érzem, hogy Isten is
üresen hagyott. Pedig végzetes volna, ha elhagyottan kellene
elsorvadnia… Hiába nézek körül. Az egész világon nincs, aki és ami a
kétségbeeséstől megmentse, sem édesanya, sem testvér… csak egyetlen
lény, aki nekem rendeltetett akkor, mikor Isten megteremtett, utánam
nézett, megsajnált és társamul küldötte az én szép leányomat.
– Iluska! – sóhajtom Teremtőm arcába a vallomást és ellenállhatatlan
kényszer hajt, hogy nyugalmat, csitítást keressek az ő tiszta lelkében.
Sietve vágok neki a hozzávezető útnak.
Futólag átvillan agyamon, hogy az emberek tudják, kihez megyek, de nem
törődöm, hogy mit monnak az emberek. A hó virágzik és fehér fátyolok
futnak a mezőn. Az erdő roskadozik a fehér szépségtől… Minden alszik és
semmisem tudja, mi történt. Nincs nap, csak világosság. Nincs élet, csak
szemfedő. A fák törzsét is beborította a hó. Minden fehér és dermedt,
csak én vagyok egyedül a néma mindenség sötét kísértete… Egyesegyedül
vagyok, mintha a bevégzett háboruból tévedésből csak én maradtam volna
meg.
Övig érő hóban a kertek alatt kerülök a házukhoz. Hatalmas, fehér
juhászkutyájuk hízelegve fut előmbe. Megcsóvált farkán jéggyöngyök
csengenek…
Leroskadok a barátságos, meleg szobában:
– Iluska!…
Tudja mi történt a falumban is, bennem is. Nem vigasztal, csak
homlokomra teszi puha, könnyű kezét…
– Nyugodjék meg, Jóska!…
Csodálkozom, hogy ő szép és változatlan tudott maradni… De mintha a
színe nem a régi volna. Nyugalom, tisztaság árad belőle. Elcsendesedem
mellette és hallgatom. Milyen könnyen és ellenállhatatlanul mond nagy,
igaz dolgokat. Nem érzik a szavain az iskolák íze, a könyvek
papiros-zörgése. Benne született a szó, nem másban. A sajátja, mint a
teste melege, a lélegzete, a haja színe, szemeinek fénye… Mennyire
embernek, s mennyire tisztának érzem magamat mellette. Valami különös
transzcendentalizmusa van a lényének. Habozó, bátortalan vagyok, pedig
tudom, hogy ő az egyetlen, aki nekem ebből a világból megmaradt… Még
egyszer végiggondolom elmúlt életemet, mindent, elveszett, kietlen
voltomat, egekből lezuhant papságomat, a reámváró jövőtlen sívárságot, a
belső hazugságot, melyben évekig éltem, a képmutató, sok
emberaljasságot, gazdasszonnyal, vagy titkos szeretőkkel prostituált
papok borzasztó lelki zuhanását, Istennel való belső békességemet,
virágnélküli magános-fa sorsomat, a sok szenvedést, éhezést,
megaláztatást, ezer gyanusítást, mindenkitől rágott becsületet, az
elvesztett régi hazát és nagy célokat… Egyedül csak ez a leány maradt
nekem, aki új életre szólíthat harminc évig ácsolt, de alig egy órája
lezárt koporsómból. Testi káprázat, kéj, vagy szerelmi ellágyulás
nélkül, de a belső emberi szentség nyilvánmondásásával azt kérdezem:
– Szeret-e engem, Iluska?
A szemérem finom rezzenése átfut rajta, de igazán mondja:
– Hiszen tudja, hogy szeretem…
Péter is így felelt az őt kérdező Üdvözítőnek: – Te tudod, Uram, menyire
szeretlek!…
– Nézze, Iluska… Nekem nincsen senkim és semmim e rajtam levő ruhán
kivül, se földem, se pénzem, se állásom, jövőm sincsen talán. Pártfogók,
összeköttetések, barátok nélkül állok, forrongó időkben, mikor a holnap
se biztos… Csak a két karom van, a testem, a lelkem, az agyam, a szívem,
ahogy itt lát. Akar-e ehhez a két karhoz, véges agyhoz, de becsületes
szerelmes szívhez feleségül jönni?…
A leányt elhagyja a színe, remeg az izgalomtól, majdnem eszméletét
veszíti és – néma marad… Fájdalomhullám önt el. Kevéssé tartom magamat
és utolsó idegfeszültséggel felemelkedem, hogy elmenjek, de a leány
marasztalón rámteszi kezét és feje csendesen a fejemhez hajlik.
– Nem, még nem szabad határoznia – intem búsan. – Tudjon meg mindent… Ha
hozzám jön hitvestársul, az emberek nyelvére kerül. Az egyház engem
kiátkoz, társaim borzadva hitehagyottnak neveznek, vallásom áldásait
megvonják, gyűlölettel ítélnek el és az egész világot figyelmezteni
fogják, hogy kerüljön, ne segítsen, kövezzen meg és hagyjon elpusztulni.
Vesszőfutást és szégyent szánnak nekem. Lelki kétségbeesésemben, belső
tragédiámban biznak és ha bármi ér, Isten büntetését fogják ujjongani.
Nem lesz kiméletben részünk… Csak az Isten és én leszek magával… Akar-e
a feleségem lenni?…
A drága leány átkarolta nyakamat és egész testében zokogva mondotta:
– Akarok…
– Gyűrüm nincsen, pénzem sincsen, Iluska, amivel vegyek, de én téged
eljegyezlek az én és e gyászbaborult föld vígasztaló angyalául…
*
Kolozsvárra mentem, hogy a püspöknek bejelentsem szándékomat.
Azt hittem, hogy mindenkinek a szeme rajtam van, mindenki látja
elhatározásomat és csak nem szólnak az emberek, de kiváncsian lesik,
hogy megteszem-e. Hetekig az én házasságomról fog beszélni az is, aki
eddig azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Lesznek, akik elitélnek,
talán olyanok is, akik megértenek, de én emelt fővel fogok a világ elé
állani. Izgatott, feszült voltam, mindig harcra kész. Akivel csak
találkoztam, mindenkinek meg akartam mondani, hogy megnősülök. Itt
hagyom a papságot… Furcsa, belső kényszert éreztem az őszinteségre,
mintha minden nap, amely a titkom felett elvonul, meggyalázása volna a
szent érzésnek. A meggondolás visszatartotta a nyelvem hegyén lebegő
szót.