tette a forrószívű leány édes hangszerét. Drága tervek születtek a kis
ezüstvessző misztériuma nyomán. Mint a gyermek, belenézett, belefújt, ha
nem jön-e elő öbléből a csodaszívű szép szűz leány, ki lopva vitte el
kincsét a lompos barátokhoz, hogy daliás mátkáját Isten védelmezze,
szerelmét őrizze…
Éjfél felé a muzsikus barát megzavarta:
– Ne érts félre – hebegett. – Egy igénytelen kis jószágot keresek egész
nap. A negyedik regiszter egyik kicsi sípja eltünt. A szemétben is
kerestem. Talán észre sem vetted.
– Majd pótolom. Nem is fontos…
Újra ellenségesen állottak egymással szemben. Vikol megértette a
szerzetes titkát. A szent szilenciumban alig billentette fel a szó
nyelvüket.
Az alázatos ember elkerekedett szemekkel motyogta:
– Nincs semmi értéke…
– De szép a története. – Miért hazudsz, barát?…
A szerzetes szemöldöke összerándult, hatalmas tarfejét felvetette,
testének boltozata ropogott, de legyűrte indulatát és felkacagott:
– Tudom, hogy te vetted el, de vigyázz, nehogy barátot csináljon belőled
is az a „furulya!“
– Ne félts engem, te, megtévedt Szentantal. Van már nekem forrószívű
szép leányom.
Az ifjú szerzetes elgondolkodott. A harag elsímult benne, csodálatos
fény áradt alakjára, hangja ismét meleg lett:
– Egyszer… én is elküldöttem egy leánynak, de a síp visszajött… Régen
volt… Aztán visszaloptam az orgonába… Isten megbocsátott… Mondom, régen
volt… Te is bocsáss meg… suttogta. – Hozzon boldogságot az én kis
jószágom…
A szelid Krisztus újra megszólalt a feszületen:
– Hát már sohasem feküsztök le, gyermekeim?…
Szünetet tartottam. Az én tisztem nem szólt, csak merőn nézte a poharát,
a fenekén remegő borocskát. Talán észre se vette, hogy megállottam. A
cigaretta az én kezemben is kialudt. A szoba sarkába hajítottam…
– Már nem sok van a történetből. – Gyönyörű hangszer lett az ezüst
orgona. Az ezer síp a tébolyult tenger mélységétől a szférák finom
magasságáig mindent kifejezett. A barátok boldogan írták be a krónikás
könyvükbe:
„Fecit Georgius Vikol.“
És Georgius mester ujjongva zendítette fel. Ifjúságának és művészetének
túláradó szenvedélyességével majdnem extázisba esett.
– Világot alkottam Önöknek, atyám! Nem orgona, az emberiség áll oltáruk
előtt. A szenvedő, a meggyalázott, láncait rázó, nyomortól fertőzött,
borzalmas és mégis drága emberiség. Egyetlen érintésemre gyermekek
milliói fakadnak sírva, kitártkarú anyák omlanak össze és felhördül
minden csapzott, keserű férfi. Háborukat és történelmet sepernek el ezek
a hangok…
Delejes testtel, démoni kézzel a billentyükre csapott és az orgona
megrázta az infernális világot. Másik érintésére epedő vágyak, szerelem,
költészet galambjai röppentek ki az ezüst kalitkából.
A szakértők elragadtatva álltak:
– Tökéletes!
A zsúfolásig telt templom népe sírt alant.
Csak az öreg atyák néztek zavartan, rémülten, bánattól szorongva:
– Ez nem a mi régi orgonánk!
Az agg prior könnye hullott, reszketve intett a művésznek:
– Csak a Jóistent nem tudtad felidézni, fiam – és bütykös kezével
Felicián testvérnek megparancsolta, hogy ő hívja el a Jóistent.
A muzsikus barát megrendült. Halványan szállott fel az orgonára.
Soha nem hallott búbánat és gyász szállotta meg a világot. A sziveket
mind koporsóba zárta. A körülállóknak nem volt erejük, hogy az emberi
kínokban vájkáló kezet megfogják és megkötözzék.
A vén prior térdenállva sírt:
– Istenem, mi történt ezzel az orgonával? Egyik fellázította, a másik
kétségbeejtette a világot.
A muzsikus barát olyan volt, mint egy holttesteken mászkáló bogár,
akinek ördög van a hátára festve.
Vikol mester kétségbeesetten ugrott a baráthoz, ki utolsó lélegzetét is
eljátszotta és túlvilági hangon kiáltott:
– Várj!
Lihegve vallotta be az ősz atyának:
– Még egy kis baja van az orgonának. Egy igénytelen kis síp nincs
bekapcsolva.
Zsebéből elővette a „forrószív“-nek pici ezüst sípját. Szeliden,
jóságosan ránézett a muzsikus barátra és odanyújtotta.
Ismét felszállott az ezüst orgona nyergébe és felzendítette a dalt, a
forró szivek himnuszát.
Az elesett élet megújult, a nyomorult föld megszünt tovább remegni, az
ódon szentély felderült, az emberek egymás szivére borultak:
A tudatlan, vén barátok fejüket csóválták:
– Ki gondolta volna, hogy egy ilyen icipici sípocska milyen sokat
jelent…
A tiszt töpreng, nézi a karcsú, vékony orgonasípot, tűz veri át az
arcát, sűrű szemöldökei összefutnak.
– Nem vagyok romantikus ember – mondja későre. Kegyes legendákra nem
adok semmit, de teszek egy ajánlatot. Ezért az egy sípért itthagyom az
egész orgonádat.
– Ezért az egy sípért odaadom az egész orgonámat – felelem szemlesütve.
– Szóval megismételjük a legendát…
– A történelem is megismétli önmagát.
– Hát így állunk?…
– Nincs miért tagadnom…
Gúnyosan végignéz, vizsgál, belém akar látni, s mintha megsejtette
volna, hogy mit takar a reverenda, szerető lágy szóval biztat:
– Jobb lesz, ha elviszem. Veszedelmes kis jószág ez a darab ón. Minek
kerüljön új történet a domus históriába?… Elég az a baj, amit nekem
okozott…
– Hogyan? Miért? – kérdeztem megütközve.
A tiszt gyűlölködve mered a sípra, amely mozdulatlan ragyog az abroszon,
mint a jégcsap.
– Ha belekerülök a veszteséglistába, ennek köszönhetem, mert én mától
kezdve több orgonához nem nyúlok. Eddig az orgonák mentettek meg a
harctértől… Bár sohase láttalak volna, vagy égett volna le a templomod
orgonástól!…
Hirtelen feleszmél és szeretne a föld alá sülyedni szégyenében:
–… Te most azt hiszed, hogy gyáva vagyok, a halálfélelem rémített meg,
de tudd meg, hogy tizennégy óta a fronton vagyok és csak most sikerült
ezt a megbizást kapnom… Örültem neki. Hogyne örültem volna… Most már
ennek vége. A fene egye meg!
– Ember, ne menjen el a szép eszed – korholom. – Egy emberélet többet
ér, mint a föld összes orgonái. Hát csak vidd mindenestől. Még ezt is
odaadom…
A tiszt fejét rázta és öklére eresztette a fejét. Nem szabad hagynom,
hogy gondolkodjék. Bort öntök a poharába, koccintok.
– Szervusz! Verd ki ezt a szamárságot a fejedből. Valami vén barát
fantáziája találta ki az egész históriát. Nem kell komolyan venni.
Együgyü történet.
– De szép…
– Sajnos – szép… – vallottam meg magam is.
Erre felkacagtunk és aludni tértünk.
Mire megvirradt, az én tisztemnek híre-pora sem volt. Eltünt.
Az ebédlőasztalon a vékonyka sípocska mellett egyetlen köszönő sort
hagyott és megnyomtatta a vaskos templomkulccsal.
– Tapintatos ember – mondottam a mise előtt jelentkező kántornak. – Még
az éjszaka elszállította a rekvirált orgonasípokat, hogy ne okozzon
fájdalmat a látása.
Fel se mertem nézni a kórusra. Minek lássam az orgonatest üres oduját.
A következő pillanatban azonban teljes erőből felzendült az orgona.
Sohasem szólott ilyen szépen.
Az összes sípok helyükön állottak büszkén, csengőn ragyogva… A szélzsák,
billentyük kijavítva, megerősítve.
– Új korában sem volt jobb – ujjongott a kántor mise után.
Egész éjszaka kellett dolgoznia a muzsikus-katonának, hogy ennyire
megjavítsa.
Örömömben támadt az ötletem:
– Megérdemli, hogy beírjam a nevét a domus históriába. Ugyanúgy, ahogy a
Vikol mesteré van…
Gyorsan a tintába ütöttem a tollat és írni kezdettem:
„Renovavit Anno Domini 1916, die 29 Novembris…“
– Hogy is hívják csak?… A nevét nem tudom… El is feledtem megkérdezni…
Majd megtudom a veszteséglistából… De minek ide név – üztem el a
gondolatot. – Végtelenné tárult lelkem előtt megjelent a legnagyobb név,
mit neki hálából adhattam, és erős, harcos betükkel kiegészítettem a
feljegyzést:
„… Miles anonymus – egy névtelen katona.“
– És most rajtunk a sor, kicsi síp – néztem rá szomorúan a forrószívű
leány ajándékára. – Erős, bátor leszek, és meg foglak semmisíteni…
De előbb végigdédelgettem… Milyen törékeny, milyen ártatlan, milyen szép
és mennyi lélek fűződik hozzá!… A hangja is halk, panaszos,
szépleány-sírás…
Kezembe vettem, hogy szétroppantsam, de elgyengült a kezem… Nem tehetem
meg. Nincs jogom hozzá – áltattam magamat. – A túlvilágon is
számonkérné, aki adta. Nem birnám látni az üres helyét az orgonán…
Hozzátartozik, aminthogy a szerelem is hozzátartozik a világ
harmóniájához. Arcomhoz érintettem: – Ne félj, kicsi síp. – Úgy éreztem,
hogy az én szép leányom finom arca ér az enyémhez és fájó boldogan
lüktet a szivem…
Visszavittem a templomba az ékes kis jószágot, megcsókoltam és társai
közé illesztettem, hogy énekelje ő is az emberek megváltásának dalát…
Aztán szégyenkezve, egy bocsánatkérő gondolatot küldöttem az ismeretlen
katona után…
– Bajtárs, tévedtél… Helyetted én kerültem az elesettek listájára…
TIZENHATODIK FEJEZET
Karácsony előtt a harctereken súlyos harcok kezdődtek. A kiontott vér
már-már a mi lábunkat mosta. Itthon a gyermekek levélkét írtak az
angyalhoz és a fekete angyal halott apát hozott ajándékul, s mikor
javában énekelték a karácsonyfa alatt, hogy: „Bethlehemi pusztán
örvendetes hír van“ – béna testvér, rommá pusztult fiú bukott be az
ajtón.
Miféle vigasztalást mondjak nekik holnap? A halál tombolásában hogy
hirdessem nekik az eljövendő új élet, a megváltás boldogságát? A
valósággal szemben csak a valósággá vált evangéliumnak lehet ereje.
Soha ilyen karácsonyt!
Az emberiség így imádkozott:
„Béke az embereknek!…
Mindennek és mindenkinek béke, ki az Ember-nevezet alá rendeltetett,
akár most fájó valóságként járja az útját, akár fekete porként és
kietlen csontként vergődjék sirjában, akár halhatatlan része sikoltson
utána.“
A bethlehemi jászol körül pedig haldoklók hörögtek, a sirokat és porladó
csontokat égbehányta a gránát…
A templomok népe erre még viharosabban kiáltott:
„Béke a szenvedőknek, betegeknek, nyomorultaknak, szegényeknek,
vergődőknek, minden szerencsétlennek, minden sebnek, égő sziveknek, sok
roskadó testnek, elviselhetetlen homloknak… mind a négy égtájnak:
északnak, délnek, nyugatnak, keletnek…“
A szenvedők pedig tovább szenvedtek, a roskadók végleg leroskadtak, a
sebek megölték viselőjüket.
Mégse csüggedtünk.
„Béke az elemeknek – könyörögtünk, – tűznek, víznek, méregnek,
fegyvernek, ágyúknak, gázoknak, tengeralatt és fölött járóknak,
repülőgépeknek és léghajóknak, a távolból megölésnek és megáldásnak,
átoknak és imádságnak, tudatlan madárnak, sejtelmesincs-kődarabnak,
elolvadó véres hónak, földnek, csillagoknak, a megrémült napnak,
szelid-, s vadállatnak, annak is, aminek neve van, annak is, aminek neve
sincs!…
Béke!… Béke!… Béke!…
… és a tűz elégette a hajlékokat, ágyúk, gázok embert öltek,
léghajókról, repülőgépekről pedig bomba hullott a békéért imádkozó
templomi népek közé és az is megsemmisült, aminek neve volt, az is,
aminek nem volt…
Mi emberek pedig még így is, még akkor is azt mondottuk, hogy „boldog
karácsony“. Elfeledtük a föld fölött és föld alatt rothadó milliókat,
boldogan hajtottuk fejünket a halál gödrének fekete párnájára és az
árvák ezrei örvendve kántálták az ajtók előtt:
„Dícsőség mennyben az Istennek!“
Ez a karácsony.
Megrendülve borultam le nagysága előtt és ismét megfogadtam, hogy az én
gyermeknépem békességéért, ha kell, önmagamat is áldozatul vetem és
leszek ismét a szenvedőké, betegeké, szegényeké, vergődőké, a nevesincs
millióké, hogy a boldogságnak legalább egyetlen pillanatában
részesüljenek. Gyönyörű terveim születtek. Ismét a megtisztult pap
buzgóságával vetettem magamat hivatásom karjaiba. Újra velük éheztem,
velük sírtam, gyászoltam, küzdöttem…
Mind hiába volt, mert nem tudtam, hogy mint mindent a világon, a
boldogságot is önmagunkból kell adnunk és előbb saját lelkemnek kell
békét szereznem, mert addig egyetlen verejtékcseppet is képtelen leszek
letörülni emberi homlokról.
Az én békémet és boldogságomat pedig csak az én szép leányom hozhatja
meg.
Nincs miért ezt tagadni. Az Istennek már bevallottam, az embereknek
azonban nem mertem…
TIZENHETEDIK FEJEZET
Végre megismertem…
Az arca fehér, a lelke még fehérebb.
A ma született bárány ártatlan, ő még ártatlanabb. Szép, mint a tiszta
harmat. A székely szó drága hamva, zamata van ajkán. Testén annak
illata. Hajnalnóta minden lélegzete… A patyolatrózsás, zsályás,
verbénás, rozmarintos, dús virágos székely mezők kicsi leánykája, erdők
őzikéje, fenyvesek zöld falától védett, hímes völgyekben feltetőzött
karcsú kápolnavirágom…
… Iluska!…
Most tudom, hogy régtől ismerjük egymást. Minek beszélgessünk. Egyazon
földből valók vagyunk, s az én népem küldötte őt nekem… A menekültek
hálája ő, kik jóságomért vele akarnak megajándékozni. Minden ember
simított rajta, hogy szép legyen. Az illatos havasok megcsipték az
arcát, hogy piros legyen, a föld dédelgette, hogy az élet termőága
maradjon, a mi madaraink szárnya védte esőtől, naptól, amíg hozzám jött
és a fűvek letörülték kis lábáról az úti port, hajába illatos tűlevelek
hullottak, mikor az öreg fenyők megáldották…
Minek beszélgessünk, hiszen régtől ismerjük egymást!…
Csak nézünk és mosolygunk, mert szemeink között angyalok játszanak, míg
az alkony imára kergeti őket.
Nekem is mennem kell. Egyszerre emelkedünk fel. Elszédülünk, behunyjuk
szemünket, és az ajkak igézetének forró pillanatában lágyan, selymesen
csak egy szóval tesszük le az örök esküt:
– Iluska!…
– Jóska!…
Most már könnyű minden.
Boldogan térek haza…
Az irodában egy kétségbeesett asszony vár:
– Fusson lelkem, plébános úr, mert hal meg a kicsi fiam!
Szeretném azt mondani, hogy nincs többé halál.
– Óh, ez a borzasztó háború! – jajgat az asszony.
… Háború? Hát még tart a háború? Miért szomoruak az emberek?
– Iluska – gyöngyözik a név szivemben, s nehezemre esik a beteg után
érdeklődni. – Hivtak orvost?
– Rég utána ment a szekér. Eddig meg is érkezett.
Az orvos már itt is volt.
– Szervusz, Péter! – kiáltom feltűnő vígan.
A doktor aggodalmaskodott. Neves orvos, aki nem igen ijed meg a
haláltól.
Az uccán bosszankodva vallja be, hogy nem tudja mi baja van a
gyermeknek.
– Ez még velem nem fordult elő. Ezt a betegséget az orvosi tudomány nem
ismeri. Nincs neve. Amit lehetett, megtettem.
– Meghal a gyermek?
– Nem tudom.
Az orvos hazaszekerezik, de két nap múlva ismét elhozatják. Négy ember
lett hirtelen súlyos beteg.
– Ugyanaz a baj. Úgylátszik fertőző. Tehetetlen vagyok vele szemben. Még
ma bemegyek Kolozsvárra és tanácsot kérek a professzoroktól.
Egy hét alatt a fél falú ágyban feküdt.
– A nevét már tudom – újságolta a doktor. – Spanyol influenzának
nevezték el, de a gyógyszerét a világon senki sem ismeri. Újabb
rettenetes veszedelem. Legalább egy millió embert ki fog írtani… Annyit
fogsz temetni, hogy időd se lesz letenni a fekete palástot.
És megkezdődött a küzdelem az újabb rémmel.
Soha nagyobb nyomorúság nem szakadt a világra. Minden élő a saját
tragédiáját játszotta. Az emberiség kétségbeesett. Már Isten sem kellett
és hazug volt a vigasztalás.
– Akármi lesz, csak vége legyen! – átkozódtak az emberek. Az uccán már
nem játszottak a gyermekek, a mezők elnéptelenedtek, a részvét megszünt,
az ágyak tele voltak vérző orrú, lázban fürdő betegekkel. Egész családok
haltak ki. Ajtóról-ajtóra jártam és kifáradt a szájam az imádságtól.
Mindenkinek bennem volt a bizodalma. Nem volt nappalom, nem volt
éjszakám, de a bensőm boldogságtól zengett. Az én szép angyalom járt
velem…
– Ilus! – suttogtam akkor is, mikor lefogtam a halottak szemeit, vagy a
kidőlt asszony helyett virrasztottam a kórral vívódó beteg ágyánál és a
lerugott piszkos pokrócot gyengéden visszatakartam az ágyban hemzsegő
nyomor-gyermekekre.
– Ilus! – mosolyogtam akkor is, mikor azon a szép nyárvégi délelőttön
eszméletlenül hanyattestem a kertben és a szájamon előtörő vér pirosra
festett néhány margarétát.
Én akkor is mosolyogtam. A világ pedig nyögött:
– Bárcsak vége lenne!
*
Mire meggyógyultam, egy csúnya őszi napon aztán vége is lett a
háborunak.
Mikor a hivatalos jelentések a legharsogóbban hirdették a győzelmet,
csapataink kitűnő szellemét és Párisba készültek, a front hirtelen
felbomlott és kitört a forradalom.
A katonák lezüllve, elvadulva, pusztítva jöttek haza. Éjszakánkint
félállati bőgések verték fel a falut:
– Éljen Károlyi Mihály!
Kézigránátokat dobtak ki a kocsmák ajtaján, lövések dörrentek:
– Éljen Károlyi Mihály!
Egész héten hullott az eső, fekete sárrá ázott a föld, a kopár fákról
csepegett a víz, s a piszkossárga ködben félig megvakult a világ. Az
emberek üreges arcgödrökkel legörbítették bozontos fejüket, s az ajzott
pillák alatt kirontani kész gonosz akaratok sötétlettek.
Mindenki érezte, hogy veszedelem közeledik.
A frontról hazajött katonák éhségverte szeszes szájjal énekeltek. Még
velejükben lüktetett a pusztítás és halál, s a felgyűlt keserűségek, az
otthonhagyott asszony, gyerekek panasza sötéten morajlott az agyakban.
Rossz szándék lebegett Erdély felett, s az emberek egymást
halálraítélték. Dúrván robbant ki a szó a vad férfiakból:
– Megölöm!
A kutyarágta füstös ajtók megett érett a forradalom, s az esti gyér
tűzverésben sárgállott a sok nyomorult, megvert test és szürke, földes
körmökkel vakarták szennyes fejüket az emberek.
Egyik éjszakán bombát dobtak a jegyzőnk házába, s a fékevesztett férfiak
kacagva nézték, hogyan menekül egy szál ingben családostól, torkában
szorult szívvel. Fejszék zuhantak az ajtókra, s percek alatt pozdorjává
törték a berendezést, az anyakönyveket a sárba hányták, s fehér volt az
ucca a kiszórt papirtól. A tömeg végigment a falun, s a koromsötétben
üvöltötte a viharzó fenyegetést:
– Takarodjanak ki az urak a faluból!
A lámpák rémülten elaludtak a házakban, melyek kihaltan, halálsápadtan,
düledezve álltak, a meszes falak remegtek, mintha menekülni szeretnének,
de a rémület fehéren megdermesztette. Nehány úr az erdőkön át
megszökött, mások pincékben, szénában rejtőztek el és a sorvasztó
döbbenetben várták a nehéz percek, a szörnyű éjszaka elmúlását. Minden
pillanat új rémségeket hozott, s gazdátlan golyók fütyültek a házak
felett.
– Éljen Károlyi Mihály!
Csebrekben hordták ki a rabolt bort az útra, a pálinkás hordók fenekét
beverték, kancsókkal, csuprokkal döntötték magukba a mámort. Némelyek
bicsakkal felhasították arcukat, mások a tehetetlen, részeg
szenvedélytől a házfalakhoz verték fejüket. Céda menyecskékről letépték
a ruhát és állati gerjedelmükben véresre csókolták ajkukat.
– Éljen a forradalom!
Később csend lett. Kibirhatatlan, vészes csend. Lélegzeni is alig
mertünk, s még a koldus alatt sem roppant a szalma.
Éjfél után valaki megverte az ablakomat, különösen, ijesztően,
fogvacogva. Az ágy fejéhez támasztott töltött fegyverhez kapok:
– Ki az?
– Én vagyok! Török Ákos!
A szomszéd faluból való földesúr. Véresen, csapzottan, sárosan zuhan a
lábaim elé, mikor kinyitom az ajtót. Homlokán éles seb fut végig,
orcáján vérhintés. Remeg, szemei égnek. Beteg még a lélegzete is.
Negyvenfokos lehet a láza. Döbbenve ugrom hozzá:
– Mi történt, Ákos?
A legrosszabbra vagyok elkészülve. Román faluban lakik, ahol alig él pár
magyar család. A negyvennyolcas véres viziók jutnak eszembe, a
tömegsirok lemészárolt áldozatai. Hátha, amitől féltem, bekövetkezett, s
a forradalom a fajgyűlöletet is lángra lobbantotta és Erdély népei
egymás vérében gázolnak talán már ebben a pillanatban.
– Istenem, ne hagyj el!
Török Ákos alig birja kinyögni:
– Segíts, ha Istent ismersz! Ránktörtek az éjszaka. Megöltek volna, ha
el nem menekülök. Mindenemet szétrombolták… Védekezni se tudtunk…
Különben is az volt az első dolguk, hogy összeszedték a fegyvereket. Nem
is tudom, mi lehet otthon ebben a pillanatban. A betegágyból szöktem
meg. A fél falú spanyolban fekszik… Csinálj valamit, ments meg, ha
tudsz!…
Fogai összecsikordulnak a tehetetlen dűhtől. Felegyenesedik, újból
eltántorodik és inaszakadtan eldül a szép magyar fiú.
Azon véresen rádobom az ágyamra. Az izgalomtól pillanatra összeszorul a
homlokom. Nem számíthatok senkire. Egyedül vagyok vad hegyek és
negyvenezer öntudatát vesztett, forrongó embergyűrű közepén. A
csendőrség az első lövésre megszökött. Nincs itt sem törvény, sem Isten,
sem ember. A hirtelen gyújtott gyertya lángjából halvány arcát
felémtárja a halál. Tudom, hogy itt van, de nincs időm vele törődni. A
testem hideg, s az öklöm fáj, mikor tehetetlen kínomban összeszorítom.
Az ablakon benéz a rettenetes éjszaka. Idegeim dalolnak az izgalomtól, s
mereven nézem a véres embert, ki lassan erőre kap s a pusztítás
éjszakájának részleteit kezdi elmesélni:
– Semmit sem sejtettünk. Tegnap délután még hozzánk jöttek Ilusék…
– Ilusék! – rémült fel bennem a név és a félelem majdnem elveszi az
eszemet.
Nem is gondoltam rá. Reá, az én szép leányomra, ki több az életemnél.
Mint a pelyhet, ragadom fel Török Ákost:
– Beszélj! Beszélj, míg meg nem fojtalak. Mi történt vele?…
Nincs idő a válaszra várni.
Csizmát, bekecset rántok magamra, puskát a vállamra. Be sem csukom magam
mögött az ajtót, rohanok, míg nem késő, hogy megmentsem, vagy vele
haljak! Ropog alattam a korhadt vesszőkerítés, idegen kapukat rugok be,
nem nézem senki tulajdonát, árkon, bokron a legrövidebb úton török előre
és belemerülök a kietlen éjszakába…
Lihegve botorkálok át a fekete mezőn. Valahol, az erdő szélén, a róka
ugatja a falut, és jöttömre elvinnyog a sűrűben.
Futok…
Ágak arculcsapnak, az avarba dőlt fákon orra bukom, láthatatlan
szövevényekbe bonyolódom. Zúgva, törve rohanok a lehullott levelek,
rovarok, virágok, madarak, korhadt fatörzsek holttestein által, melyek
némán várják a feltámadást. Homlokomon sűrű a verejték, izmaim
reszketnek, halántékom lüktet, de nem veszem észre, ha fába ütközöm, nem
látom a kopár fák fekete ágboltozatát, reámleső vadak száját, sem a
mohokra hullott csillagport… Csak a leányt látom veszedelemben és fájó
hátgerinccel rohanok tovább.
Nehéz viziók jönnek. Elképzelem őt, kit legjobban szeretek, megölve,
vagy meggyalázva és égrefacsart szájamból fehér pára dől az éjszakába.
– Emberhalál lesz, ha valami baja esett!
El vagyok szánva, hogy felgyújtom a falú mind a négy sarkát és ott
perzselem őket.
Végre a faluba érek.
Láncos kutyák mordulnak reám, s vadszándékú férfiak szegődnek nyomomba,
de én csak a baljós, setét házat látom.
Egy árnyalattal világosodik az éjszaka.
A hajlék moccanás nélkül alszik. Vajjon mi történt belül? Kezem a
kilincsre vetem, de visszatorpanok és szemérmesen elpirulok.
– Nem állíthatok be hozzuk ilyen időben. Nem veszélyeztethetem a jó
hírüket.
Az ablaknál hallgatózom, minden neszre felfigyelek. Meggyőződöm, hogy
nem történt semmi bajuk. Hangtalan, mély megkönnyebbülés szakad fel
bennem, s az öröm felderít.
A kocsmából részeg nóta verődik hozzám. Hazatért katonák mulatnak itt
is. Ököl és lábdübörgéssel kísérik a víg dal rithmusát. A zaj és dal
erősödik, mintha közelednének. Elszántan megállok a leány ajtajában.
Történjék akármi, én itt nem hagyom.
Az idő telik és én moccanás nélkül őrködöm a küszöbön. Szegényke nem is
sejti, hogy falnak vetett háttal, álmosságtól, fáradtságtól égő
szemekkel virrasztok, s hideg köd hull borzongó testemre.
Tudom, hogy ez a halál torka, de boldog vagyok, hogy érte tehetem. Szép
szerelmes szavakat susogok el magamban, s félig szenderegve
el-elmosolyodom. Terveken töprengek, elhatározásokat keresek, de csak
gyermek-gondolatok, ártatlan örömök játszanak agyamban:
Reggel magammal viszem és holnap – feleségül veszem.
Erre elfeledek forradalmat, világot, mindent…
Reggel a felébredt emberek úgy találtak rám, hogy csendesen aludtam egy
mosópadon. A puska kiesett térdeim közül. Zord, fegyveres férfiak rázták
a vállamat, szólongattak:
– Ki vagy?
Összerezzenek. Hátratörlöm csapzott hajam, s kiegyenesedem. Puszta
kézzel, fegyvertelenül állok, de – meghal, aki közeledik.
Tisztában vagyok, hogy a pillanat elérkezett.
Kissé csodálkozom is, hogy a fejemen még nem zuhan a bot, nem dördül a
lövés, nem villan a kés, a fejsze.