éjjel ment vissza a harctérre. Kissé sokat ittunk. Még most is kábult
tőle a fejem.
Mózsi nem válaszol, csak néz és nyersen azt mondja:
– Jere ide!
– Mi baj, fiú? Csak nem vagy rosszabbul? Mintha valamivel fehérebb
volnál. A láztáblád kitűnő – nézem a feje fölött függő grafikont. –
Ennek igazán örülök… De mondd csak, nincs szükséged valamire? Szivesen
beszerzem…
Türelmetlenül hallgattat el:
– Ne járjon a szád! Hajolj ide. Emlékszel-e arra, amit tegnap beszéltem?
– Hogyne, kérlek. Emlékszem…
– No hát, vedd tudomásul, hogy egy szó sem igaz belőle. Nem mondtam
semmit…
A beteget nem szabad felizgatni. Túlzott buzgalommal ráhagyom:
– Természetesen. Nagy kópé vagy, Mózsi – rontom el a hatást. –
Mondhatom, szépen falnak állítottál.
Bosszankodom, hogy így eltévesztettem a hangot, de már nem lehet
jóvátenni. Egy ilyen világos, hidegeszü embernek nem szabadott volna az
intelligenciáját, egyéniségét rosszul alkalmazott naivitással
megsérteni. Sötéten összeráncolja a homlokát és gorombán rámszól:
– Mától kezdve nem akarlak látni. Amíg én itt vagyok, ebbe a szobába be
ne tedd a lábad.
Ott lebeg a számon a kérdés, a „Miért“, de lenyelem és hasonló hideg
„Kérlek“ szóval magára hagyom.
– Persze, most szégyenli a szerencsétlen a vallomását és azért nem akar
látni, hogy ne kelljen rágondolnia.
Az első felindulásban haragszom, de aztán megértem és igazat adok az
érzékenységének. Napokig feléje sem megyek…
A negyedik napon azonban meg kell szegnem fogadásomat. Egyik beteg
rosszul lesz. A kötelesség szólít. Emelt fővel vonulok át a termen és
feléje sem nézek a Bene Mózsi ágyának. Végzem hivatásomat, de közben
arra gondolok, hogy mit gondolhat magában most Bene Mózes. Titokban az
ágyra pillantok és elhülve látom, hogy idegen fekszik az ágyban. Szinte
vacog a fogam, mikor kívül megkérdezem az ápolónővértől:
– Hová lett a tábori lelkész úr?
A nővér nyugodtan válaszol:
– Be kellett szállítani az ideggyógyintézetbe…
Majdnem felsikoltok:
– Megőrült?
– Óh, nem, csak az idegei voltak túlságosan megtámadva és később
beállhatott volna a katasztrófa. Így rövidesen semmi baja sem lesz.
Dideregve megyek a szobába. Az ajtót bezárom, hideg ujjakkal előveszem a
fehérpapirra ragasztott száraz falevelet és gyufát gyújtok, hogy
elégessem…
„Aranykoporsó… Aranykoporsó… Aranykoporsó…“ esik a szemeimbe a drága női
írás és akaratom elernyed. Remegve taposom el a gyufát. Nem szabad
elégetnem. Bene Mózes is elégette kedvese hajszálait és – ime ez lett a
vége. Csak akkor nyugszom meg némileg, mikor a levélkét a szekrényem
fenekén elrejtem. Utána tétován állok meg.
– Mi lesz velem? Istenem, mi lesz velem?!…
A lelkiélet földöntúli mélységeibe merültem, hogy megnyugtassam magamat.
Az aszkézis vastörvényeit alkalmaztam, amelyektől illatos lett a szentek
szája, maradandó a teste és nárduszt csepegtek a csontjaik.
Belesoványodtam és a nézésem titokzatos lett. Bőjtfelhő ült az arcomon,
de a bennem lakó tűz nem szünt. Himnuszok lebegtek a nyelvemen és testi
szemekkel is láttam a menyországba. Fantáziám a misztikum aranyködében
úszott, de mindenben és mindenütt az én szép leányomat láttam.
Majd az ellenkező végletbe estem. Nőt nővel lehet legjobban
meggyilkolni. Százával vonultak el előttem az uccán, társaságban;
szőkék, barnák, szendék, tüzesek, szépek és még szebbek, ifjak és
érettek, soványak, molettek, raffináltak, szűzi és bűnös húsuak,
szellemesek és tudatlanok, előkelőek és polgárlányok,
Szentantal-pártfogoltak és uccalányok… Nem kellettek. Sem bűnt, sem
szerelmet nem keltettek bennem. Sajnáltam és otthagytam őket. Az eszem
elborzadt, ha szenvedélyemre gondoltam, a szívem olyan volt tőle, mint
egy napfényben fürdő színes, boldog lepke… Mintha a látásom is
megváltozott volna. Eszembe se jutott a háború, a haldokló és
kétségbeesett milliók. A sebek szépek voltak, a napba emelt fejű vakokat
görög-szobroknak láttam, a vér nem borzasztott és szeliden csodálkoztam
a szenvedők kínjain. Már csak félig tudtam, mit cselekszem. Így tévedtem
halálos veszedelembe is.
A kórház egy félreeső pavillonában volt elhelyezve a járványosztály. Ide
tiltva volt a belépés. A halál legalattomosabb ebeinek ólja volt ez.
Kolera, tifusz, himlő és sok más orv baj rágta, ölte a gennylázas,
vértcsepegő orrú, borzalmassá torzított emberpáriákat. Ők voltak a
halálraítéltek. Ha egyetlen embernek ereje lett volna bűzös ágyából
elszökni, százezreket ránthatott volna magával a halálba.
Nem tudtam ellentállni az ingernek, hogy közibök ne menjek. Még csak
ezeknek lehet nagy szükségük a lelki bátorításra. Egy őrizetlen
pillanatban aztán beléptem az első ajtón. Két ágy feküdt a szobában és a
két beteg néma, mozdulatlan volt. Talán már meg is haltak, vagy csak a
sirbanfekvést gyakorolják. A többhetes, verejtékes szakáll keretében
alig volt már arcuk. Szemeik mélyen beestek, mintha tudnák, hogy örök
ágyat kell vetniök a koponyazúgokban. A csontok már megkezdték a
sárgulást. Egyiküket megérintem:
– Testvérem!
Sohasem láttam hasonló elborzadást.
– Uram, meneküljön! – sziszegte. – Hogy mert idejönni?… Kiütéses
tifuszban vagyunk… Flecktifusz! – tette hozzá németül is, ha nem érteném
meg magyarul.
– Tudom – válaszoltam nyugodtan.
– És nem fél? Nem retteg? Nem esik kétségbe?
– Miért?
– Akkor nem kapja meg. Aki nem fél, arra nem ragad át – mondotta
babonásan.
Csak most éreztem, hogy a hideg végigfut a hátamon, de a szemközti falon
mintha az én szép leányomat látnám.
– Segíteni akarok – mosolyogtam.
– Köszönjük, de mi már meggyóntunk.
– Kinek?
– Egymásnak.
A másik bólintott.
„Ki az Ember?“ – kiáltott bennem valami. Itt van ez a kettő. Légmentesen
el vannak zárva a világtól. Egyetlen hős asszony ápolja, aki talán
rövidesen szintén a harmadik ágyba fekszik. Ez a két ember tudja, hogy
meghal. Rá is készültek. Meggyóntak egymásnak. A legszebb gyónás ez
lehetett, mióta emberiség él ezen a földön. Most nyugodtak. Fenséges
békességben pihen a lelkük. Annyira hittem gyónásuk szentségében, hogy
nem mertem beleavatkozni. Egyszerüen csak feloldoztam.
– Van valami kivánságuk? Én teljesítem, ha megtehetem – biztattam.
– Kezdetben volt, de már letettünk róla… Szerettünk volna levelet írni
haza.
– De miért nem írtak? Ez igazán a legkevesebb, amit egy beteg
megkívánhat.
– Nem lehet. Nem szabad – rázta a fejét az öregebb.
Felháborodva csattantam fel:
– Ki merte megtiltani?
– Nem kérem, nem tiltották meg – csillapított. – Sőt, a kedves nővér
vállalkozott is rá…
– Nem értem. Akkor miért nem írattak vele?
– Elfeledi, főtisztelendő úr, a kiütéses tifusz.
– Az nem akadály. A levelet kellőképpen dezinficiálják…
A beteg ingerülten felel:
– Uram! Nekem otthon feleségem, három drága gyermekem van. A
bajtársamnak szintén felesége, s egy négyéves édes, kicsi leánya… Ha
egyetlen egy bacilus is hozzuk jutna, a másvilágon sem volna
nyugodalmunk. Ezért nem írhatunk.
– Borzasztó! – rebegem.
Pillanatokig csend van, míg mindahárman elgondolkodunk és megvárom, amíg
erőtlenül letörlik a kigördült könnyet. Nem ellágyulás, nem
elérzékenyülés ez a könny se, csak – levél haza, amit soha sem írhatnak
meg.
– Mégis… – villan fel örömmel a halálraítélt. Van egy mód.
– Mi az? Mi az? Mire gondol! – kapok rajta.
– Van jó memóriája önnek, főtisztelendő úr?
– Meglehetős.
– Ha ön megtanulná a nevünket, a címet, ahová küldeni kell. Megmondanók,
hogy mit írjon. Akkor, mondjuk egy hónap múlva, megírhatná haza…
– Szivesen, hogyne. Megteszem…
Egymásra néznek, hogy melyik kezdje. Talán arra is gondolnak, hogy
melyiküknek a sürgősebb, mert rettentő volna, ha ezt a levelet
félbeszakítaná orvul a halál.
„Benke Pál vagyok, Harasztiból…“
Elfogódva ismétlem, mintha esküdném:
„Benke Pál, Harasztiból…“
– Nem feledi el?
– Sohasem.
„Kende Dénes, Lajosfalva“ – szól most a másik.
„Kende Dénes, Lajosfalva…“ és nézem őket, hogy még halálom óráján is
eszembe jussanak.
„Drága feleségem!…“
A másik is így szólítja:
„Drága feleségem!“
Önkéntelen a szívemre teszem a kezemet és feledve mindent, lelkemben az
én szép leányom arcába borulok és én is mondom:
„Drága feleségem!“
Nem két levél, két végrendelet következik egyszerű szavakkal, de súlyos
problémákkal… Hogy „ide ezzel tartozom, azt add meg“, a gyermekekkel mi
történjék… a holttest csak nyugodjék Kolozsvárt, amibe az exhumálás,
hazaszállítás kerülne, azt a pénzt inkább őrizzék meg, mert nem lehet
tudni, hogy mit hoz a jövő…“ Az élet ezer apró kis kövét hordják össze,
hogy aggodalmukban minél szilárdabb, minél biztosabb hajlékot
építhessenek megsemmisülésük előtt.
Minden szavukat belevésem az agyamba, a szívembe, beleégetem, hogy
jobban tudjam, mint a Miatyánkot. Szándékosan tovább időzöm köztük, hogy
a végén elismételhessem a levelüket és megnyugtassam, hogy egyetlen
sóhajtásuk sem fog kimaradni.
– Utolsó nagy örömünk – hálálkodnak és köszönik a nyelv minden szép
szavával, a szeretet örök, nagy titkával. Többé nem fogjuk látni
egymást, de érezzük, hogy a siron túl is egymáshoz fogunk tartozni és a
bucsúvétel tőlük csak forma, aminek semmi jelentősége nincs számunkra…
Kívül már vártak. A fehérköppenyes főorvos haragosan és tiltón emelte
fel a kezét és ridegen kiadta a parancsot:
– Azonnal fertőtleníteni!
Megtörtént. Utána kétheti megfigyelőbe internáltak.
Nem tudom, mi történt azalatt a világban.
Éjjel, nappal csak a két levelet imádkoztam:
„Benke Pál vagyok, Harasztiból…“
„Kende Dénes, Lajosfalva…“ – de sohasem az ő asszonyukra gondoltam,
amikor kimondottam:
„Drága feleségem!…“
*
Helyettesítésem véget ért, hazamehettem.
Örömmel fordítottam hátat a városnak.
Nem hiába jövök kórházból, a természet is haldoklik. Kopár, szomorú,
beteg. Varjak szürke csőre veri a fejemet és a halált lesi minden. A
bükkös, ez a fenséges gótszentegyház, melyben eddig az élet szédületes
himnusza zengett, kifosztottan megszentségtelenített temető lett. A fák
ékessége lehullott, a miriád kis napmotor megállott. Parasztok égett,
tépett condrákban, a nyomor keserű pálinkájától ittasan, káromkodva
döntögetik az erdő templomának oszlopait. A vadak felkelnek vackukról és
finom orrukkal szagolják a föld veszedelmét… A víz is borzong. Siváran,
szürkén, fáradtan ömlik tova és a partok szélén, már saját testéből
szövi szemfedőjét… Ahogy hazafelé tartok egy rongyos szekéren, látom,
hogy a hegyeken az ördög rázza karjait a világ fölött…
Tőlem rázhatja. Többet nem kínzom magamat. Megyek és a szemébe nézek
annak a leánynak. Lássuk, ki az. Vagy egymásnak teremtett a sors, vagy
kiábrándulva, megnyugszom. Nyugalmat akarok.
– Mozgassa azt a lovat, Feri!
– Hogy a kutyák!… – ostorozza a szekeres a merevlábú, korhadt csontú,
szőrös, fehér állatot. – Gyí, virsli!… No, mi lesz, öreg ágyúhúzó?…
Erigy tábornoknak, ha nem akarsz húzni!… Jere, ülj fel a szekérre, ha
elfáradtál!
Kúrta iramodás után csak kiáll a ló. Szuszog, fujtat, köhög.
– Hadi ló – mentegetőzik a gazdája.
– Szálljunk le – sajnálom meg.
Így is csak úgy tudunk előrejutni, hogy míg a kocsis a ló fejénél
baktat, félkézzel megfogom a lőcsöt, kellő pillanatban, – mikor a ló
legjobban erőlködik – hirtelen eleresztem, mire tíz lépést fut, hogy
orra ne bukjék.
– Ugyan beléjöttél – feddi Feri bá.
Valahogy megérkeztünk a falú határába.
– Maga csak menjen haza, Feri, én a szöllők alatt elsétálok.
– Jobb is lesz, istálom.
A cseresznyefáknál tér el az ösvény. Pillanatig visszatorpanok, de aztán
elszántan, hátra se nézve, kemény léptekkel sietek rajta végig. Egyik
felem azt mondja, hogy már ez is aposztázia, másik felem arra gondol,
hogy milyen lesz a találkozás. A levegőben madarak hintáznak, a völgyben
már látszanak a fekete szalmatetős viskók. Különösen érzem magamat.
Félek és boldog vagyok. Csak gondolkodni nem szabad. Vigyen a szívem,
ahová akar. Legyen, ahogy rendelve van…
Már messziről felismerem a házukat. Fenyeget, vagy hív?… Nem tudom…
Milyen gyorsan megérkeztem!… Még csak a kapun nehéz bemenni… Majdnem a
markomban marad a kilincse. A tanítónő a tornácról meglátott és elém
jön.
– Milyen meglepetés, plébános úr!…
– Kezét csókolom…
– Tessék befáradni…
– Köszönöm… Köszönöm…
A belső izgalomtól fáradtan teszem meg a pár lépést. A ház néma. Hiába
fürkészek, a szép leány nincs. Talán látogatóba ment a faluba… Meg kell
tudnom… Belehalok, ha nem láthatom… Közömbös képet vágok, erőltetem a
nyugalmat, de a hangom túlvilági.
– És a kedves húga?…
– Ilus hazament Székelyföldre. Apáék is hazamentek és magukkal vitték.
Már nincs semmi veszély felénk.
Szürke lesz az arcom a hírre… Hazament, itt hagyott… Nem törődöm
semmivel. Minden pillanattal jobban elárulom magamat. A tanítónő belém
lát, hiszen úgy sugárzik belőlem a szerelem, hogy a holtak is
megéreznék.
Támolyogva emelkedem fel. A tanítónő komolyan áll előttem:
– Plébános úr!
Felrezzenek.
– Parancsoljon…
– Kérni akarom valamire.
A nő küzd magával. Töredezett szavakat ejt: „Nem… Mégsem… De mi lesz
velük?… Nagy a baj…“ Teste megvonaglik és megragadja kezemet:
– Plébános úr!… Hagyjon békét a kicsi húgomnak…
Hosszan egymásra nézünk. Szomorúan felelem:
– Hiszen nem is ismerem… Azt se tudom, minek hivják…
–… Ilusnak hivják… Én Kató vagyok… Ő Ilus…
– Ilus?… – és örülök, hogy legalább a nevét megfoghattam…
– Ő se akart hazamenni…
Fátyolos nézésembe az öröm sugarai vegyülnek… Nem akart hazamenni… Értem
nem akart hazamenni…
– Milyen betegek mindaketten – csodálkozik önkéntelen, a tanítónő.
– Igaza van. Betegek vagyunk… És amire kért, abban is igaza van, csak…
Hirtelen kezet csókolok és letántorgok a lépcsőn… Már a kapunál
tétovázok, mikor a tanítónő utánam röppen… Megsajnált… Megértett…
– Plébános úr – suttogja melegen, anyásan. – A tavasszal… visszajön
Ilus…
… Sohasem lesz tavasz!…
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Nem volt idő sokat töprengeni. Minden nap történt valami szokatlan.
Előbb a menekültek hagytak itt bucsúvétlen, mire visszajöttem. Azután a
második harangot is elvitték. A toronyablakon kidobták, s sejtelmes
sikoltással széthasadt az út kövein. Meg sem tudtam nézni, mintha
gyermekemet temetnék. Eddig imádkozott, holnap ölni fog.
El se tudtuk feledni kicsi harangunkat, újból beállított egy zászlós.
Este volt, mikor megérkezett. Kiteregette előttem a parancsot, hogy az
orgonasípokat kell lerekvirálnia. Éjjeli szállást kért.
– Szállást szivesen, de az orgonát nem adom.
A tiszt mosolygott:
– Meglátjuk.
Négyszemközt elővettem az édesanyámat:
– Jó vacsorát készítsen, anyám. Ne sajnálja a csirkét. És legyen bor
bőven. Megtraktálom ezt az éhenkórászt, s ha mégis lesz arcabőre elvinni
az orgonát, úgy kihajítom a templomból, hogy a nyaka kitörik.
Pogány, cinikus alak volt ez a tiszt. Mindenre mosolygott. Éjfél körül
kissé fejébe szállott a bor, nekibátorodott és elmesélte, hogy mindenütt
így szokták a papok. Etetik, itatják, hogy ne nyúljon az orgonához.
– Húsz kilót híztam, mióta rekvirálok. – Művészember vagyok, de a
zenéből soha olyan jól nem éltem, mint az utolsó két hétben.
– Nem művész, de kontrás-cigány se voltál, pajtás, soha életedben!
Megütközve meresztette rám apró disznó-szemeit.
– Az én nevemet ismerik Pesten, Bécsben. Nem egy hangversenyt adtam a
békében külföldön is.
– Művészember nem gyilkol hangszert – feleltem szárazon.
– Mit csináljak?… A háború… Inkább az orgonák pusztuljanak el, mint én.
Különben délután megnéztem az orgonádat. Ehhez az ócska ládához kár
ragaszkodnod. Legalább újat szereztek. Ezt még megjavítani sem lehet. A
sípok maguktól jajgatnak, sok teljesen néma, hanyatdültek, mintha Isten
pipaszárai volnának, a szélzsák megfulladt, a billentyűzet leesett, mint
a halott álla, a szú megette még a fáját is. Igazi kegyes limlom. Rég ki
kellett volna dobni. De akárhogy sajnálnám magam is, parancs, parancs…
Délután már meg is kezdtem a munkát.
– Hogy mertél hozzányúlni az én engedélyem nélkül?
A művész mentegetőzött. Bántam is, hogy rárivaltam.
– Már mindegy – enyhült a harag, – de egyetlenegy sípot nem adok. Ha egy
egész hadsereg jön érte, akkor se.
– De parancsolj kiválasztani akármelyiket – készségeskedett a katona.
Vettem a templomkulcsot.
– Reggel is ráérne – méltatlankodott – nem szököm meg velük.
– Most akarom – feleltem szilárdan.
– Ahogy parancsolod.
Az orgona játszóasztalán már ott hevertek az ezüstsípok, némán, karcsun,
holtan. Rendre kezembe vettem és végigsimogattam fagyott testüket. A
művész úgy viselkedett a templomban, mintha az Isten elment volna
hazulról.
– Ez az! – örvendtem.
– Van ennél szebb is – biztatott a tiszt.
– Nincs…
– Ízlés dolga – mosolygott.
Az asztalnál szakértően végignézte, belefújt, megkritizálta:
– Nem ér egy árva sóhajtást. Sejtelmem sincs, miért ragaszkodol annyira
hozzá. Van valami különös okod rá?
Válaszul elővettem a „domus historia“-t.
A tiszt érdeklődve olvasta a puffadt könyvet:
– „Inchoatum hoc opus“… Igazi sokatnyálazott miazmaraktár – fújta bele a
cigarettafüstöt.
– Tudnod kell – mondottam, – hogy valaha barátok laktak itt. Ők
javíttatták meg az orgonát. A híres Vikol mesterre bizták, aki külföldön
pallérozott, szellemes könnyűvérű művész volt.
A prior – virító faarcú, ráncokkal betérképezett vén barát – szeretettel
makogta:
– Felician testvérünk segítségére lesz, fiam.
Fiatal, szép szál szerzetes lépett elő.
– Én vagyok a „muzsikus barát“.
Különös fény ömlött nyirott fejére, széttárult vonásain, kigyulladt
szeme megett titkos dolgok izztak.
– Mennyi agyatlan, exhumált alak – gondolta Vikol mester.
Estre hajlott az idő. A sötét szentélyben egy nyurga fráter tűzosztó
pálcával kicsi csillagokat rakott a gyertyák hegyére. A barátok
letakarodtak a kórusról, a viaszképű prior vezetésével belementek a
homályba merült vastag falba és csakhamar lent kuporogtak a sárgás
gyertyaverésben.
„Proficiscere de hoc mundo“ – tévelygett egy erőtlen síró hang és erre
felzendült a kar.
A muzsikus barát elsáppadva suttogta:
– Temetik az orgonát.
Vikol elámult.
– Úgy temetik, mint az embert!
A barát ellenségesen korrigálta meg:
– Több volt egy embernél.
Összebújtak az ezüst halott romjai között. A barát kiemelt egy
elcsendesült sípot s halkan mondotta:
– Nem ismered, testvérem, a történetét. Kétszáz esztendővel ezelőtt
egyenkint koldulták össze a barátok ezeket a sípokat és le vagyon írva,
hogy ki, s miért szánta Isten dícsőségére. Nézd e kis „Fiszt“. Akkora,
mint egy gyermek finom torkocskája. Megfojtott királyi gyermek
tragédiáját rejti magában. Ez a „Gé“ valaha ezüst tál volt. A bakó
tálalta fel rajta a levágott főúri fejeket. Ki tudná elsorolni mindazt,
mit e hangok világba kiáltanak. Ezer élet ezüst fejfája nyugszik az
orgonában. Csuda-e, ha mi, együgyü barátok, emberként temetjük!… Most
aztán hozzáírják e históriához: – „Renovavit Georgius Vikol“ –
mosolygott a barát.
Georgius Vikol azonban kevélyen megrázta a fejét:
– Renovavit? Javította? – Tévedsz, testvér! Creavit. Teremtette. Mint
Isten.
Ellenségesen nézték egymást és nem hallották többé a szerzetesek halotti
hórázását. Vikol a különös igézetben kiragadta a kis sípot társa kezéből
és erős markával összenyomta:
– Látod? Megfojtottam.
A barát tagadta.
– Celládba viszem a dómusz históriát. Ha elolvastad, tudni fogod, hogy
ezeket az ezüst hangokat többé nem lehet megfojtani.
– Bolond kriptaőr vagy barát, kifőzött embereknek nézed a buta
furulyákat.
Konokul vallotta tovább a maga hitét a szerzetes.
– Mászkálhatsz a hanglétrán szétfeszített fülekkel, de hiába dudálsz
bele a csendbe, míg nem ismered a sípok lelkét.
A művész fehér homlokára árnyék vetődött.
– Beírhatod kopott históriádba, barát, hogy vége a múltnak. Nem fogod
hallani többé a történelem vén vérontóinak dörgő káromkodásait,
boroskupák ezüst kacaját, ha lenyomod a pedált. Új emberiség orgonája
lesz ez. A szegények, a küzdők, vergődők vágyát, álmát töltöm e fiolába,
s poros meséid helyébe új világ nagyszerű edénye lesz – lelkesedett
Vikol. – Dugd ki bagolyváradból a fejedet és meglátod, hogy más élet kér
szállást.
A barát nem szólt. A templom elmerült a setétségben, a szobrok a
szentség köré állottak és láthatatlanná enyésztek. Csak az aranymécs
küzdött a hajó fekete hátán.
– Rendkivül érdekes – ivott elgondolkozva a rekviráló tiszt.
– Nem én találtam ki, itt van ebben az öreg könyvben – tóltam oda a
disznóbőrbe kötött, egérrágta, dohos domus históriát, – de van tovább
is.
– Ugyanúgy oldotta meg Vikol mester is a könyv szíjjait, mint te,
ugyanúgy olvasta, mint te most:
„Nagy földindulás vala és sok vén ember hala meg…“
– Jól kezdődik, – mulatott a krónikán, de csakhamar belefeledkezett. A
krónikás kissé megpirongatta nemzetét, hogy elhagyta Istenét a szörnyű
megpróbáltatások napjaiban, mikor „fő esik, szív irtózik, szín változik,
sas holttesteken hízik, vérrel részegedik.“
Ugyanolyan idők jártak, mint most. A barátok is szépen kiválasztották,
hogy mikor induljanak koldulni. Amerre csak mentek, „nyerített a ló, s
mind sírt a sok báró.“
– Ne félj, a mostaniak nem sírnak – kacagott fel a tiszt.
– Fognak még ők is sírni – jósoltam én, – de ne zavarj, hogy folytassam:
… Az első adomány természetesen a tekintetes és nagyságos fejedelemé
volt. A palotában azonban rosszkor kopogtatott a kápsáló barát.
Őnagysága éppen akkor vágatta le egyik főúr fejét, ki nem átallotta azt
állítani ezüst buzogányáról, hogy többet ér a fejedelem szent fejénél.
– Lehetett valami igaza – kacagott a tiszt…
… Őnagysága a barátra riadt és hátához vágta a corpus delictit:
– Mit akarsz itt most, te, szenteltvíz szamara?…
A barát természetesen és alázatosan felvette a buzogányt.
– Elég kedélyesen állították össze a do-re-mi-fa-szo-la-szi-do-t
boldogult elődeim – mulatott Vikol.
A szél befújt a cella ablakán, a feszületen függő viaszk Krisztus
háromszor is jóéjszakát kivánt neki, de nem vette észre. A primitiv
könyv lekötötte, a fakult betükből gyötrelmek, nehéz sorsok keltek ki és
sok halál tátongott minden orgonasíp históriája mögött…
Nyomor, bűn, gaztettek és keresztnyaló aljasságok áradnak némelyikből, s
sátán ül a lyuknál. De vannak, amelyek örömöt, szépséget, szentséges
érzéseket rejtenek és számtalan meghasadt homlokú ember imája, álma,
keserűsége, vágya kiált ki és szóródik szerte a históriákból.
Ott kapta a hajnal a könyv mellett, de nem tudta letenni. Az utolsó
történet egy névtelen szép leányról szólott, kinek olyan tiszta és forró
szíve volt, hogy átvilágított a ruháján…
– Lángbaborult arccal elhallgattam és az én szép leányomra gondoltam. Ő
is olyan tiszta és forrószivű… A tiszt azonban érdeklődve sürgetett.
Riadtan folytattam:
– Vikol mester bosszankodott:
– Ez a fene barát alaposan belemártott a legendába. Egy hét múlva én is
liliomot fogok legelni közöttük és messziről megérzem az eretnekeket,
mint szent Pachomius.
A gyertya orrára görbült, aztán lefeküdt.
– A forrószívű leány orgonája – suttogta magában és már nem gúnyolódott.
Elismerte a barát igazát:
Ezer élet ezüst fejfája nyugszik az orgonában.
Másnap megkereste és elrejtette a névtelen leány ajándékát.
– Milyen igénytelen furulyácska – dédelgette és elmélázó gondolattal
megcsókolta.
Az átszellemült művész idegerejével dolgozott. A barátok csodálkoztak és
sziveskedtek körülötte. Az új orgona váza már délire állott.
Átszellemülve, lendülettel magyarázta és vezényelte az új konstrukció
tervét:
– Meg fogják látni!…
Csak a muzsikus barát nem szólott. Ijedt, tünődő, csüggedt volt. Hervadt
fővel csíszolta a sípokat és egymásután nyújtotta át a mesternek, ki
izgalomtól gyöngyözve hangolta, tüzes ajakkal tisztította, belehelte
lényét és ki tudja melyikbe rejtette a kacagást, örömet, melyiket
nevezte el angyalról, hol nyitott lakást az irgalomnak és a lehulló
falevél bánatának, haldokló gyermek lelkének koporsót, éhezőnek vígaszt,
megbántottnak igazat, melyikre kötözött ezüst szárnyat és a mély faoduk,
ha megszólalnak, mit fognak beszélni. A ragyogó harsonákat egymásután
zendítette fel és felmutatta a földnek, az égnek és addig nem nyugodott,
míg az utolsó ezüst pórusa is meg nem telt emberi érzéssel.