ezek az asztallábakhoz kötözött emberek, a szenvedők, a bénák, az
özvegyek és árvák, a halállal vívódók és holtak öltek meg. A lelkem úgy
érezte, hogy a hullahegyek alatt én fekszem, a kiontott vér reám folyik,
az üszkös otthonokban én semmisültem meg, a haláltusát az én szivemen
vívják, a levágott láb, kar nekem is fájt, vakok kínját is én hordozom,
minden könny az én orcámon is folyik, de a hitem az Istenben sohasem
rendült meg…
Csak akkor tántorodtam meg, mikor a diadalmas, küzdő szenvedő egyház
mellett meg kellett ismernem a politikai egyházat is, amely a rohamok
élére áll és Isten országának tekintélyével szentesíti nemzetek
egymáspusztítását. Mert azon a napon, mikor a gyűlölet paroxizmusával
egymásnak rohantak, valaki ellopta a földről az igazi evangéliumot. A
front megölte a theológiát bennem, a frontmögötti szenvedés pedig
feltámasztotta az embert. Harminc esztendeig kellett élnem, amíg
megtudtam, hogy mit rejt ez a szó: Ember. Eddig Istent hirdettem az
embernek, de megfordult a mindenség törvénye: ezen órától kezdve az
Embert kell hirdetni a Jóistennek, hogy könyörüljön rajta… Ez lesz új
hivatásom és már jövő vasárnap munkához látok. Forrt bennem az Ige,
lángoló hitet, hatalmas tetterőt éreztem. Tisztán láttam a célt. Minden
falú tele van menekültekkel. Össze fogom gyűjteni és foglyul ejtem a
kétségbeesetteket az élet számára…
Leveleket küldöztem szét, kidoboltattam, személyesen bejártam a
szomszédos falvakat és hívtam mindenkit. – Híre támadt, hogy mit akarok,
az emberek beszéltek róla, esemény lett a gondolatból, a nép
készülődött, ki kíváncsiságból, ki lélekszomjúságból. Izgatottan vártam
e napot, mint ara a vőlegényét. – Nem volt nyugtom, mintha előre éreztem
volna, hogy sorsdöntő lesz életemben ez a nap.
És ők jöttek.
Minden út tele volt velük. Hozták kicsinyeiket is és ez volt második
menekülésük a kétségbeesés elől. A falú megtelt soha nem látott idegen
emberek százaival. A kis templomban el sem fértek. A szabadban kellett
szószéket ácsolni. Ki tudja hány falu népe özönlötte körül, székely,
magyar, román. Mind szenvedő, szegény ember. A harangszó elhalt fölöttük
és felzendült az ének. Hatalmas hulláma megrázta az eget és a földet.
Kábultan, fehéren állottam fölöttük én, tehetelen gyermek, akihez
vígaszért jöttek. Mit mondjak nekik? A szó fél ajkamon… És ők várnak. Az
őszi szél elsóhajt fölöttünk és az elhalt falevelek bőven hullanak
fejemre… Ez meghozza a szót is:
„Nézzetek körül! – mondom – Még a fákról is koporsók hullanak. Arany és
piros halálba dermedt a föld. Tegnap még titkos, szép életét élte,
lehelte minden és ma dúrván gázolnak át a magasságokból zuhant
holttesteiken az emberek, mert az emberek mindig csak holttesteken
szerettek járni, akár emberé legyen az, akár virágé, madáré, vagy egykor
boldog kis bogáré… A halál ebei vonítanak még az erdőkben is és forró
szemekkel rágják dűhükben a fák kérgét és vért keresnek, sok vért, hogy
kiontsák…
Felnézek az égre, a felhők között tengődő árva fénybe és azt mondom:
Szegény nap!
… Leborulok a földre és látnom kell, hogy nagy nyitott sirszáj lett az
élet fekete emlője… A mező elfeketedve rothad, mint a háború katonái, a
ti gyermekeitek, férjeitek, testvéreitek, akiknek ajkáról örökre
elmúlott a dal, a csók, a sok bohó álom, mert megölte az élet elleni
bűn…
Elhagyott házaitokat ágyúk ontják össze, piros lesz a küszöb a vértől…
A tömeg összezsugorodik belső kínjában. Hiszen igaz mindez, de minek
vájkálni a szivekben. Nem azért hívtam, hogy még jobban kéteségbeejtsem,
hanem hogy megvígasztaljam, erőt öntsek beléjök… De hiszem-e, hogy van
vígasztalás? Hiszem-e, hogy a rettenetnek vége lesz?…
Hiszem és vallom.
– Ne csüggedjetek mégse embertestvéreim, mert a megpróbáltatásnak vége
lészen…
Nem igaz, hogy Isten akarja mindezt…
Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van…
Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa…
Nem igaz, hogy a ma született ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell…
Kérdően néznek rám a szemek, hogy mit akarok.
… Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága
gyermekeket. Nem tudom kinöveszteni a csonka végtagokat, látóvá tenni a
kilőtt szemeket, felépíteni a tűzzel perzselt házakat, felruházni a
koldussá tett népeket, éhezőknek asztalt teríteni, szomjuhozóknak italt
nyújtani, a világ nyomorúságát poklokra taszítani, benneteket
hazavezetni… Nem tudom, nem tudom!…
De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik.
De tudom, hogy a kifosztott meleg fészek romjaiból új otthon épül.
De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több
élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek
nyújtottak… Tudom, hogy meg fogtok vígasztaltatni, mert el kell jönnie
immár az Isten országának…
Igazságtalanul, de nem hiába szenvedtetek.
Nézzétek a lehullott, sárga falevelet. Ilyen aranykoporsó a ti szívetek
is, amely egykor fel fog nyilni és kiszállanak belőle azok, akiket ma
sirattok…
Érintsétek a sziveteket az én szivemhez, hogy olyan erős hitetek legyen
a békességben és az útban levő új élet meleg áldásához, mint nekem.
Emlékeztetőül pedig vigyetek egy-egy hullott falevelet, tegyétek le élő
hittel, igaz bizalommal az élő Isten lábaihoz és csoda történik:
meglássátok. A hervadt falevélből virágos fa lesz újból. A tépett föld
meggyógyúl, a megtöretett ember felegyenesedik, a hamú fölött új házak
épülnek, a megkínzottak, szenvedők megvígasztaltatnak, az öröm galambja
ismét visszaszáll közétek, a holtak feltámadnak, a távollévők
hazasietnek, a sirok eltünnek és boldogok lesztek, csak szeretni
tudjatok… Szeretni!… Szeretni!… Szeretni!…
Nem tudom, mit beszéltem még. Csak azt láttam, hogy a tömeg odatorlódik
a szószékhez és ragyogó arccal utánmond minden szót, előbb pihegve,
sejtelmesen, halkan, majd mind erősebben, végül mint a vihar dörgi:
„Hazajönnek… feltámadnak… A hamú fölött új házak épülnek… a sirok
eltünnek…“
Némelyek gondolkodva, mások ujjongva távoztak… Ekkor az embertömegen át
a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről
felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett,
pirulva egy „köszönöm“-öt susogott és sietve eltünt.
Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilalt valami csodálatos érzés és
önkéntelenül kérdeztem meg:
– Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki
tanítónő testvére.
A leány eltünt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis
aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.
Nehány nap múlva hivatalosan közölte velem a csendőrőrmester, hogy
többen is feljelentettek és parancsa szerint a vasárnapi prédikáció
miatt további intézkedésig nem hagyhatom el a község területét…
Többen is feljelentettek… Ez volt a hála a vigasztalásért…
A faluban is megtudták. Titokban arról beszéltek, hogy saját házamnál
internáltak és csak azért nem tartóztattak le, mert a hatóság a
reverendát tekintette.
Hirtelen elnéptelenedett a házam tája. Mindenki elkerülte, félve osontak
tova kapum előtt és még a fejüket is félre fordították, hogy ne
szólíthassam meg őket. Szegények féltek. A menekültjeim is példálóztak,
hogy ideje volna már hazamenni. Úgy hallották, hogy otthon már nincs
veszedelem… Nem kellett több levelet írnom idegen sinylődő
hadifoglyoknak, misét sem kellett mondanom a háborúban levők
épségbenmaradásáért. Édes anyám is panaszkodott: – „Miért csináltál
ekkora bajt magadnak, fiam?“ A szomszédasszony felmondta a leszegődött
tejet. A jegyző méltatlankodva úgy nyilatkozott, hogy ilyen éretlen,
meggondolatlan beszédekkel mégsem lehet gyöngíteni az ország ellenálló
képességét… Titokban pedig mindenki várta, hogy mi történik velem.
– Elcsapják – találgatta az egyik.
– Nem a. Becsukják…
– Áthelyezik…
– Áffenét!… – tudta egy szocialista munkás. – Ne féltsétek ti a papokat.
A püspök egy kicsit leszidja, s pász.
Én pedig keményen felvetettem a fejemet:
– Mégis csak úgy lesz, ahogy mondottam.
Gyorsan intézkedtek. A katonai parancsnokság berendelt, hogy a
szabadságon lévő tábori lelkészt helyettesítsem és negyvennyolc óra
alatt jelentkezzem a kolozsvári Feldspital parancsnokánál. A cél
világos. A katonaság majd elveszi a kedvemet a „felelőtlen“
pacifizmustól.
Mosolyogtam és örültem, hogy mehetek. Csak a lelkem volt keserű és
nehéz. Mégis fájt, hogy így bántak velem azok, akiket úgy szerettem,
akikért annyi áldozatot hoztam. Ilyen a világ. Mindegy… Menjünk. Alig
vártam, hogy a falut a hátam mögött tudjam.
Az elutazás előtt azonban történt valami, ami egyszerre fénybe borított
mindent előttem. Levelet kaptam. Mikor felbontottam, nem volt benne
írás, csak egy fehér lapra ragasztott, hervadt őszi falevél, alatta
dátum és finom női kézzel írva egyetlen szó:
„Aranykoporsó“…
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Bevonultam.
A beteg katonák nem sokat törődtek velem. Mikor beléptem a roskadásig
zsúfolt kórházterembe, rámpillantottak és szenvedtek tovább. Találomra
odaléptem az első ágyhoz:
– Hogy hívják?
A katona egyenesre rántotta a párnán fejét:
– Ich melde gehorsamst: Infanterist Johann Tusa.
– Hol sebesült meg?
– Az orosz fronton.
– Nem akarna gyónni?
– Jelentem alássan: nem.
Behunyta a szemeit, hogy ne kelljen beszélnie. A másikhoz fordultam:
– Hogy hívják?
– Nu știu ungurește…
– És magát?
– Ich bin ein deutscher und evangelisch – utasított el a harmadik.
Állottam közöttük tehetetlenül. Az ápolónők kedveskedtek és ragyogott a
szemük, mikor velem beszéltek. A hátam mögött félhangosan, hogy én is
halljam, megjegyezték:
– Csinos kis pap…
Pirultam és arra kértem, hogy azonnal értesítsenek, ha valamelyik
szegény lélek halálán volna. Nem baj, ha éjjel van, ha nappal.
Már az első éjszaka felvertek:
– A tizennégyes haldoklik.
Futva siettem hozzá. Görögkeleti vallású, egyszerű cigány volt és már a
végét járta. Olyan volt, mint egy fekete múmia, amely évezredek után
hirtelen felébredt. A jajongástól álmukból felvert katonák egykedvüen
nézték a haldoklását. Hogy kínjait csillapítsam, verejtékes homlokára
tettem tenyeremet, de dűhösen megragadta és két kezébe vette, irtózatos
erővel szorongatta, mintha a halál partjairól akarna általa
kiszabadulni. Csontjaim ropogtak, de odaengedtem. Ki tudja, elrévült
szemei miféle menekvésnek látják. Agóniája hosszasan tartott. Egy utolsó
szorítás, megvető, csúf grimász, vizes vér az ajkakon és kezem szabad
volt… A cigány meghalt… Az inspekciós orvos konstatálta a halált és két
szanitéc elvitte a még félmeleg hullát…
Három napig sápadt voltam az izgalomtól. Étvágyam sem volt. Undorodtam a
vértől, ami a falnak támasztott hordágyról végigfolyt a folyosón, mikor
a műtőből kihozták a beteget. A kezem folyton reszketett, ha az
elköltözöttek nevét beírtam a halottak anyakönyvébe. Majdnem naponta
hurcoltuk a holtakat a hősök temetőjébe. A karbol és halálszag átjárta
egész testemet és álmomban is véres vattát láttam.
Később azonban megszoktam és már csak az „érdekesebb eset“-ek keltettek
különösebb érdeklődést. Hozzádurvultam az embermészárszékhez. Ritkán
jutott eszembe, hogy mindeniküknek otthon felesége, gyermekei, szülei
vannak és gazdátlanul hagyja a maga életproblémáját… Kábult és
beszámíthatatlan voltam magam is.
– Mi újság? – fordultam reggelenkint az ápolónővérhez hidegen.
Mi újság lett volna más, minthogy az ágyak fölött függő láztáblák
grafikonja közeledett a halálhoz.
Sejtelmem sem volt idáig, hogy milyen sokféle a halál. Hol a torkon,
fejen, mellen, hajon, kéz-láb, mellseben húzza ki a lelket az emberből
vigyorgó kegyetlenséggel… Megundorodtam az emberi testtől. Milyen
gyenge, semmi az a kevés hús, csont, bőr, amiből állunk és milyen
büszkén hordozzuk, mennyi villámló gondolat lakik a fekete erekkel
átszőtt maroknyi szürke agyvelőben és mennyi érzés a mindössze
negyedkilónyi véres szívben… Pfuj, milyen csúnya az ember!… Nem csoda,
hogy megfertőzte a világot… De ott van a halhatatlan lelke… Annyi röppen
ki itt a szájakból, hogy idejük sincs eltávozni… Lélek, lélek… Csak most
látom, hogy a legtöbb embernél láthatatlan gonosztevő az is…
A városba menekülök. A boltok előtt hosszú sorban állanak az emberek,
kezükben kenyérjegy, sójegy, dohányjegy, húsjegy… homlokukon pedig a
lassú pusztulás jegye. Ha pedig valamelyik fellázad, rendőr lökdösi
vissza. Reggeltől estig ácsorognak és sohasem lesz vége a sornak. A
kávéházban felmentettek és hadiszállitók politizálnak, az uccán kiképző
tisztek nők után vadásznak… Este a fénybeborított város mulatni kezd. A
zene harsog, az ölek kitárulnak és csók-mocsokban fürdik asszony, férfi…
Háború van, hajrá!…
Fagyos ősz van. A holt fákat egymáshoz veri a szél, s a kietlen eső
végigcsurog a kórházvonatok mellett hörgő, lázas arcokon…
– A tiszti osztályra egy katolikus papot hoztak – jelentik, – aki látni
szeretné a tábori lelkész urat.
– Igen… Megyek…
Egyik osztálytársam, akit hat éve nem láttam.
– Szervusz, Mózsi! Bene Mózsi! – örvendezek neki.
Hosszú, kiszáradt kezét nyújtja felém. Mell-lövést kapott. Rekedten
susog:
– Köszönöm, hogy eljöttél. Beszélni akarok veled.
– Majd később, ha az orvos megengedi. Nem szabad igénybe venned a beteg
tüdőt. Pihend ki magad…
– Sajnos, túl vagyok a veszélyen.
Meglepetten kérdezem:
– Miért sajnos?
– Éppen erről szeretnék veled beszélni…
No ez alaposan megváltozott. Víg, majdnem könnyelmű, tréfacsináló fiú
volt, s most úgy lobognak a szemei, mintha kölcsön akarná adni egy
gyilkosnak. Elszánt, feszült, komor.
– Túlságos nagy kortyot ittál a háboruból, pajtás.
– A háború semmi. Kicsiség – legyint idegesen. – Az élet, az élet
nehezebb…
– Hát ez a lyuk, a bordáid között?
– Azt én nem embertől, hanem az Istentől magától kaptam.
Rámeredek. Ez vagy félrebeszél, vagy meg van teljesen zavarodva.
Megvetően mosolyog:
– Se bolond nem vagyok, se lázam nincs; csak az igazat mondom. Mindig jó
barátom voltál, azért hívattalak, hogy elmondjam, ami bennem rág… Nem
birom tovább, muszáj elmondani.
Aggódva ülök a fejéhez:
– Mondd hát, Mózsi… Csak teljes bizalommal. Ha nekem mondod, annyi,
mintha a sirnak mondanád…
– Tudom – hörgi sötéten, de a benne lévő gátlásokat sem bírja gyorsan
legyőzni.
– Ha akarod gyónásnak veszem – biztatom.
– Fölösleges… Úgyis maholnap megtudja az egész világ.
– Nehogy valami bolondot csinálj, Mózsi!…
– Bolondot? – kacag fanyarul. – Ez lesz az életemnek egyetlen okos
cselekedete.
Sovány kezével megragad és magához húzza a fejemet:
– Mihelyt innen kikerülök, kilépek a papságból… Tudd meg… Végérvényesen
elhatároztam, mert nekem az Isten adta tudtomra, hogy ki kell lépnem.
Meghökkenek. Borzasztó, amit mond… Mégis megbolondult… Nem tudja, mit
beszél.
– Az úgy volt – meséli csendesen, elgondolkodva, – hogy én hivatás
nélkül mentem papnak. A szüleim kényszerítettek. Magam sem tudtam, hogy
mire vállalkozom. Ottragadtam a teológián veletek. Emlékszel rá, hogy
milyen bolondos, jókedvű fickó voltam. A spirituális úrnak hasadt el az
arca a gyönyörűségtől és azt az információt adta rólam, hogy
„Szentferenc-kedély“ vagyok.
– Az is voltál – jegyeztem meg bárgyun.
– Ah… Mindössze játszottam és az orruknál fogva vezettem… Aztán
kikerültem az életbe. Csináltam a dolgomat jól, rosszul, ahogy a
többiek. Miséztem, prédikáltam, mindennap elmormoltam a bréváriumot. Pár
évvel ezelőtt – nem fontos, hogy hol – megismerkedtem egy leánnyal…
Szerettük egymást, de elrejtettük a világ elől… Ő is tudta, hogy nem
lehetünk egymáséi. Rettenetes volt a belső világom. Áthelyeztettem
magamat, hogy a közelében se legyek… Soha meg se csókoltam. Egy
hajfürtöt kaptam emlékül tőle. De azt is, mikor új állomáshelyemre
megérkeztem, a lámpaüveg felett szálankint elégettem. – Hiába volt
minden. Napról-napra sötétebb lett a lelkem. Így kapott a háború. Még
örvendtem neki. Minden fát megmozgattam, hogy behívjanak, de csak másfél
év múlva sikerült. Kimentem a harctérre, a lövészárokba. Szenvedtem és
kínoztam magamat… A múlt héten volt a nagy orosz offenziva. Három napig
éjjel-nappal pergett a tűz, hullott az ember. Azt hittük, hogy az egész
világ elpusztul. Mikor mindenki halálfélelemben vonaglott mellettem,
akkor azt mondtam magamban: – Itt most minden elválik. Próbát teszek.
Felnéztem a füstös, lángoló égre és teljes meggyőződéssel kivettem az
órámat. – Édes Jóistenem! – fohászkodtam. – Én most három percig
felállok a lövészárokban. Ha azt akarod, hogy pap maradjak, küldj halált
utánam, ha nem akarod, akkor tarts életben… És úgy tettem…
– Őrült! – lihegtem.
Mózsi rám se hederített.
– És nem történt semmi bajom.
– Dehát ez a lövés, a melledbe.
– Azt később kaptam. Egy hét múlva. Pár nap alatt felépülök.
– S akkor… akkor – pirultam – elveszed azt a lányt?…
A Mózsi szeme megtelt könnyel:
– Nem… mert szegényke meghalt…
Egész nap kábult voltam a Bene Mózsi tragédiájától és nem leltem
helyemet, mintha engem is hasonló veszedelem fenyegetne.
Ki hitte volna? Ki merte volna erről a Mózsiról feltételezni –
csodálkoztam mindegyre és eszembe jutottak az együtt töltött idők.
Előljárók kedvence mintateológus volt… Miféle irtózatos lelki
kataklizmákon kellett keresztülmennie, hogy ilyen középkori
istenítéletet tartott maga fölött?… Pergőtűzben kiállani a lövészárok
sáncára és azt mondani: Ide lőjj, Úristen, ha azt akarod, hogy pap
maradjak!… Milyen lehet az a szerelem, amely ilyen hallatlan
cselekedetekre kényszeríti az embert? Meg akart halni, mert meghalt,
akit szeretett. Mekkora bűn! Istenem, mekkora bűn!… És most
aposztáziával akarja tetézni!…
Borzadoztam szerencsétlen társam felett, ítélkeztem, de nem mertem
önmagamba tekinteni. Egészen megkönnyebbültem, mikor este elhivtak a
tisztek a Pusztai főhadnagy bucsúvacsorájára. Ott kiverem magamból az
egészet.
Pusztai főhadnagyot nem régen bocsátották el a kórházból. Kapott
tizennégy nap üdülési szabadságot utána, és most vissza kell mennie a
harctérre. Kitűnő vacsora volt a New-Yorkban. Jó borokat ittunk és
fesztelenül beszélgettünk cigány mellett. Velük tartottam, csakhogy
önmagamtól szabaduljak, de éreztem, hogy ingerlékeny, sebes a lelkem.
Nőkről folyt a szó, szemérem nélkül, szabadon, bakakifejezésekkel.
– Wolhyniában volt egy nőm – csettint a főhadnagy. – Micsoda tyúk volt,
az áldóját!… Ha elkezdte a szerelmet, az egész világháboruért nem hagyta
volna abba. Stramm fehérnép volt…
– Nekem is volt egy lovam, de kilőtték alólam – dícsekedett képletesen a
deresfejű népfelkelő, akinek otthon felesége, gyermekei voltak… – A
legszebb pillanatban kapott a fejébe egy szilánkot. Hijnye, ez elaludt –
vakarom a fejemet…
Önkéntelen összeborzadtam. Észrevették.
– Csepeg a nyálad, papom, mi?
– Aljasok vagytok!
Jóízüet hahotáztak rajta, majd elkezdtek élcelődni, csúf, trágár
szavakkal, hogy sirült le az orcámról a bőr.
– Ne botránkoztassátok – vett álnokul védelmébe a harmadik és titokban
odahunyorított a többinek.
– Ezt hallgasd meg, Páter, amit mondok! Nincs benne semmi. Tiszta,
leányoknak való, valóságos liliomtörténet…
Erre következik a század legocsmányabb históriája. A tisztek tekeregnek
nevettükben, a térdüket verik, hogy beugrottam a sikerült tréfának.
– Nincs nektek édesanyátok, húgotok, hogy így beszéltek a nőkről? –
háborodom fel.
– Az más – világosítanak fel. – Majd, ha megismered, te sem fogod védeni
a nőket.
– Miféle képmutatás? – int le a főhadnagy. – Ne álszenteskedjél! Fel
vagy te már világosítva. Tudod te, mitől döglik a légy. Csak annyi
nappal nyújtanák meg legalább a szabadságomat, ahány nővel neked
életedben dolgod volt…
Megdöbbenek. Nem azért, mert engem sérteget, hanem, hogy így beszélhet
egy ember, ki pár óra múlva visszamegy a harctérre, s esetleg holnap a
belei ott lógnak az útszéli fa köré csavarodva. Hogyan várhat oltalmat
az ilyen Istenétől is, ha nem is hisz benne. Hogyan szennyezheti be a
kedveseitől kapott bucsúcsókot az ajkán ilyen szavakkal. Úgy hajítja oda
a lelkét a pokloknak, mint a pénzt a cigánynak… Hát sohasem néznek ezek
az emberek a lelkük tükrébe? Milyen fenékig romlott! Mire fog ez
gondolni, ha ott fekszik a saját vérében és kétségbeesetten keres egy
gondolatot, amiért érdemes volt meghalni…
Gondolataimat újból megszakítja a főhadnagy öblös hangja:
– Hé, cigány! – parancsol büszkén. – Azt a nótát, hogy:
„Darumadár, ha elszállsz dél felé…“
A dal felbúg a hegedün. A főhadnagy a két könyökére ereszti férfias,
szép fejét.
„Kopogtasd meg a házuk ablakát…“ – vonja a cigány, s a tiszt olyat
sóhajt, hogy széles mellén összeharangoz a sok kitüntetés. A népfölkelő
mogorván hátratartja a fejét és idegesen iszik. A hadnagy mereven a
borospalackot nézi, a zászlós dühösen szívja a cigarettát és nehéz volna
megmondani, a cigaretta, vagy a szeme parázslik-e jobban. A cigány
mosolyog, s a százasokra gondol, mintha azt mondaná: „A legszebb hasa
mégis az én hegedümnek van“. Ha pap nem volnék, most megrugnám. Egy
cinikus bankigazgató, aki biztos a felmentésében, ha száz esztendeig
tartana is a háború, a nóta végén lelkesülten felénk tartja a poharát:
„Uraim, én és adhoc nőm, azt mondjuk, hogy nincs szebb dolog, mint mikor
a hősök mulatnak!“
Pillantásra sem érdemesítik. Csak én bámulok oda tapasztalatlanul. A
testem nézi a nőt. A főhadnagy megböki a poharamat:
– Óvakodjunk az adhoc-nőktől, Páter.
– Vigyázz, mert holnap ápolónőnek jelentkezik a kórházadban.
– Idefüttyintem neked, ha utána estél – biztat a harmadik.
– Ne pirulj nők jelenlétében – oktat a népfölkelő, – mert akkor soha le
nem rázod őket a nyakadról.
– Furcsa emberek vagytok – tör ki belőlem. – Egyik feletek angyal, a
másik ördög.
– Hagyd el. Mindakét felünk már régen az ördögé.
– El is visz benneteket – próbálok bátor lenni, mert irigylem őket.
Milyen férfiasak, tapasztaltak és én milyen félszeg, gyámoltalan vagyok…
Nem szabadott volna végighallgatnom szennyes beszédüket és én türtem,
hogy bemocskolják a reverendámat. Hiszen valósággal prostituálnak és
ráadásul ki is kacagnak. Miért teszik? Mert ha az Isten angyala maga
öltöznék reverendába, annak se hinnék el, hogy tisztességes pap. Én
pedig az vagyok… Az vagyok… És tovább nem türöm… Te vagy a hibás – vádol
a lelkiismeret. – Szabadott-e vendéglőbe jönnöd és pap létedre dúrva
katonákkal lumpolnod. Most pedig gyáva vagy itthagyni őket, mert azt
hiszed, hogy férfiatlannak tartanak… Azért is, most megyek.
– Pincér, fizetni!
– Mit akarsz? – ocsudik rám a főhadnagy.
– Későn van. Mennem kell.
A jószemű főhadnagy rámfürkész és a vesémbe lát:
– Mi bajod van neked, pajtás!
– No, igen – vallom be. – Nem birom hallgatni, amit beszéltek.
– Ne légy gyerek – engesztel a deres népfölkelő.
A főhadnagy szénfekete hajába túrja ujjait.
– Hagyjátok! Tiszta igazad van, pajtás. Köpj ránk s menj haza.
– Így nem megyek – ülök le konokul.
– Részegek vagytok… Ne zavarjátok meg a mulatságot – csendesít a
hadnagy… – Inkább a nőkről többet nem beszélünk.
A főhadnagy szilárdan engem néz és szinte indulatosan felcsattan:
– De beszélünk…
Kapja a székét, mellém telepszik és melegen átveti a karját vállamon:
– Idehallgass, Jóska!
A karja görcsösen vonaglik rajtam.
– A nők mind rosszak, de egy… egy van mindig, aki szent…
Ujjongva ugrom fel:
– Úgy-e, úgy-e, te is azt tartod?
Futólag meglepődik, finom szelidséggel, férfias melegséggel elsuttogja:
– Látom, te is azt tartod… Igazad van, Jóska!…
Keményen kezet nyújt, bizalmasan megszorítja, mintha szövetséget kötne
és visszaül a helyére.
– Bravó! Kibékültek. Fenékig ennek az örömére!
Egymásra nézünk és csendesen kiisszuk borainkat.
A cigány új nótába kezd, s a dallam szárnyain elszállok egy szép
leányhoz, akinek a nevét nem tudom.
Reggel az első dolgom, hogy Bene Mózsit felkeressem. Halálos komolyan
fekszik az ágyon és mozdulatlan, kerek a szeme, mint a bagolyé. Nem jó
az embereket őszinteségük kellemetlen pillanataira emlékeztetni, azért
elfogulatlanul játszom, mintha kettőnk között semmi sem történt volna.