MINDEN JOG A SZERZŐÉ
NYÍRŐ JÓZSEF
ISTEN IGÁJÁBAN
REGÉNY
II.
ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH
KOLOZSVÁR · 1930
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A sebesültek, rokkantak napról-napra szaporodnak. Falábak, mankók
kopognak, felkötött karukat emelik, a hátrataszított sapka alatt
homlokuk sárgán világít, s csontravedlett torz képükből orruk hegyesen
előremered, mint a holtaké. Fásultak, szomorúak, sötétek, hallgatagok,
órákig elülnek a napfényen, s csak az ajkukon parázsló cigarettavég
mutatja, hogy élnek és néha a feketére viselt kötésrongyokon átüt piros
vérük. A falú is elszótalanodik a láttukra, mintha halott emberek
sétálnának benne. Néha egyik-másik öreg ember megpróbálja szóra birni:
– Osztán, hogy vót, Pétör, a harctérön?
A katona válaszul csúnyán káromkodik.
– Nono! – hökken meg az ember – hiszen nem azért kérdöm.
Az asszonyok nappal sírnak, éjszaka átkozódnak, de az élet nem állhat
meg, dolgozni kell. Már hajnalban sietnek a mezőre. A béna férjet
ráemelik a szekérre és viszik a didergő gyermekekkel együtt. Bokor
tövében, fa alatt, vagy a föld szélén elhelyezik a tehetetlent, s a
sovány, elcsigázott nő beakasztja az ekét a földbe, hasítja a hantot. Az
ember csak nézi s mire megvirrad, ő sötétül el. Volt olyan is, hogy
leoldotta nadrágszijját, és sóváron leste a faágat, de nem birt
mozdulni, hogy felkösse magát. Az ilyent valamelyik gyermeknek őriznie
kell.
– Sikolts, lelkem, ha apád valamit csinálni akar magának! – tanítja az
anya, mielőtt a barázdába fogna.
Nekem nincs mit szántani, a leszakított fűszál is a másé, de minden
reggel kinn vagyok a határon és fogyasztom a lelkemet, nézem a földdel
küzdő népemet. Gyerekasszonyokat rángat az eke, a hantokon fejletlen
gyermekek bukdácsolnak. A föld kemény, száraz, szívós agyag.
– Nem jól van, Sári! – oktatom. – Mélyebbre kell ereszteni és rosszul is
tartod az ekét. Annak az ökörnek szorosabbra kell kötni a szarvát, hogy
ne járjon félre… – Így – és megmutatom.
– Olyan gyenge, éhes vagyok! – liheg a megkínzott asszony…
A másodiknál vetek. Suhog a markomból a gabona.
– No, most el kell boronálni.
A vasborona táncol a vastag hantokon. Nehezéket kellene rátenni, de a
követ a gyenge nő nem bírja. Gyermekét ülteti rá. Szegénykét táncoltatja
a borona, nyelvét összeharapdálja és sírva kapaszkodik a fénylő fogú
boronába, mely meztelen kis ülepét felvérzi. A barázdában levett
fejkendővel árnyékolt csecsemő sír. A baromi munkától anyjának
megnyilnak emlőbimbói és a tej átnedvesíti szennyes ingét… A mező nyög,
fohászkodik, sír és káromkodik. Így készül a mindennapi kenyér.
Melyikhez fussak, kinek segítsek, hisz olyan sokan vannak…
Csak déli harangszókor vonulok félre, ahol senki sem lát, nehogy
megkináljanak és én is legtöbbször „Úrangyalát“ ebédelek. Kedvenceimhez,
a virágokhoz sincs kedvem. Csend van, a fáradtság, pihenés csendje. A
pacsirták is a gabona közt hűsölnek, s csak a méhek, bogarak zsongása
hallik. Szegény embereknek van legalább fertájóra békességük, a
legnyomorultabb is elcsitul, s a százszázalékos rokkant szívében is
kibuggyan egy kevés boldogság. Csak én vagyok egyedül, akinek senkije
sincs. A nap bujdosik az égen, én a földön… Alig várom, hogy felriadjon
ismét a baroműző szó, kezdődjék az új szenvedés, hogy ne kelljen
gondolkodnom…
A délutánt a rokkantak vígasztalására szánom.
– Fel a fejjel, István fiam! Ne csüggedj! Miféle katona vagy?
– Könnyű a plébános úrnak. Erős, ép, egészséges ember.
– Nem az a fő, fiam, hanem, hogy boldogok legyünk.
– Boldog?… Én?… – károg fel az égre.
– Adj hálát az Istennek, hogy ha féllábbal is, de élve hazakerültél!
Élsz a kicsi családodnak…
A félszeg ember hallgat, kínosan markolja a füvet, mintha a föld hajába
kapaszkodnék. Mellettünk a dűlőúton kivül kezdődik a búzahatár. Az üde,
zöld búza, már hányja a fejét. Törékeny, tiszta és szép. Minden szál,
mintha Isten szűze volna, akiben láthatóan hullámzik a szennynélküli
vér. Zöld kenyérnek nevezem, de a rokkant kiábrándultan kacag le:
– Ma még zöld kenyér, holnap kolduskenyér…
– Látod, látod? – feddem jóakaratúlag. – Mennyi minden él körülöttünk,
búza, madár, virág, bogár, fű és semmisem panaszkodik, csak az ember…
A rokkant haragosan szakít le egy marék füvet és dúrván az ölembe
szórja.
– Látja, látja, ez a fű újból kiújul, de az én lábam nem nő ki többet
soha…
Egyik a kezét, másik a lábát, harmadik a szemét síratja… Mindenki sírat
valamit.
Mintha látomás ragadta volna meg, olyan sejtelmesen felel a csonkalábú:
– Csak akkor lesz vége a háborúnak, ha az egész világ sírni kezd, vagy
temető lesz.
– Nem. Azt az Úrjézus nem fogja engedni…
– Az Úrjézus? – csattan fel gyűlölködve a béna. – Melyik harctéren van
az Úrjézus? Én voltam mindenik fronton, de őt…
Borzadva tapasztom be a száját, hogy belefuljon a káromlás. Csak most
eszmélt rá a szerencsétlen rokkant, hogy mit tett, de dac sötétítette
tovább is.
A beszéd megszakad. Innen is, onnan is emberek jönnek. Tehetetlen aggok,
vagy szintén rokkantak, kik dolgozni képtelenek.
– Eső lesz – áll meg az egyik.
– Csak jég ne legyen! – aggódik a másik.
Az idegsokkos reszket, s ahogy lerogy a földre, a testét körülvevő
füvek, virágok azonnal veleremegnek. Későbben hideg szél rohan át a
búza-, virágtáblák fölött, s a feletünk álló vén cserefa zúgni kezd… Az
ég gyorsan elsötétedik. Nyugaton a láthatár szélére tömött, fehér felhők
gomolyognak fel. Jég csörög bennük. Tépett harangszó vetődik hozzánk.
Vihar elé harangoznak a faluban. Az asszonyok sietve hagyják abba a
munkát, kapkodják elő gyermekeiket, fogják ki az igából a jószágot, de
menekülni már lehetetlen. Az első dús cseppek lehullanak, a jég szele
végigdidergeti az izzadt testeket.
– Hamar jött, hamar elvonul – véli valaki.
A fa alatt szorongunk. A komor égen villám nyilal át. A vihar nedves
szárnya elfekteti a gabonát. A fák nyögnek súlya alatt. Mindenki a
közelgő veszedelmet nézi…
És ekkor az idegsokkos a fülemhez hajlik, izgatottan belesug:
– Vigyázz!… Add tovább!… Támadás készül!…
A sarkamig megráz a borzalom.
Az idegsokkos vacog, szürke arcából két fehér, őrült, rémült szem mered
előre. A villámok hasogatják az eget, s a folytonos dörgés rázza a
hegyeket. A zápor porzik. Az idegsokkos kétrét görnyedve csak figyel és
ugrásra készen vár, minden izében remegve. Láthatólag nincs józan
eszénél.
– Zárótűz! – hebegi a meg nem szünő, döbbenetes égi morajra.
– De ember, az Istenért! – rázom, de teste merev, érzéketlen marad.
– Géppuska – mutat a sűrün pattogó jégre.
Az emberek félve húzódnak el mellőle. Ahogy az égiháború fokozódik, az
ég minél jobban zeng, a beteg izgalma annál elviselhetetlenebb. Teste
megszürkül, magába húzódik, mint a hajszolt vad, árkolt arcán foly a
verejték, kezét előrehajtja, mintha szuronyt szorongatna, minden izma
megfeszül, se nem lát, se nem hall… A mezőn hagyott ökrök véres háttal
bőgnek a jégcsapások alatt és ijedten, csattogó szarvakkal rohannak
világgá, maguk után hurcolva az ekéket. Az emberek félelmükben egymáshoz
borulnak és hideg ajkkal imádkoznak. A jégvihar teljes erővel dühöng.
Halált jelenthet minden lépés. Az ég és föld e nagy veszedelmében az
idegsokkos hirtelen felordít:
– Sturm! Stu–u–urm! – S mielőtt megakadályozhatnók, kirohan a viharba.
Dermedten nézzük, hogyan vész el sötét alakja a fehér jégfüggöny mögött.
Az asszonyok sikoltoznak:
– Fogják meg! Ne hagyják! Agyonveri a jég szegényt!
Volt, aki a borzalomtól kacagni kezdett. Mások tenyerükkel fedik el
szemeiket, hogy ne kelljen látniok, de újból felhangzik az üvöltés:
– Sturm!… Sturm!…
Ebben a pillanatban szétvágja a levegőben karjait az ember és
hanyattzuhan.
Az első rémületben nem bírok mozdulni. Erőszakosan kell felszaggatnom
lábaimat a földről. Nekem kell valamit tennem, hiszen csak asszony és
béna van körülöttem. Utána rohanok. Egész testemet, fejemet veri a jég,
látásomat megvakítja a szemembe folyó víz, de futok, hogy megmentsek egy
embert, kinek megváltás volna a halál… Különben minden embernek
megváltás volna…
… Ott fekszik a rokkant, sárga tajtékot túrva, véresen a legázolt
virágok között, mintha valóban csatatéren esett volna el és fogait
vicsorgatva, elhalóan nyögi minden kínos lélegzetvételre:
– Sturm… Sturm… Sturm…
Mire magához térítettük és arcát megtisztítottuk a vértől, a vihar is
elvonult, de a búzák összetörve, a földön széttiporva feküdtek, s a
hegyekről lerohanó iszapos víz mosta, temette. Félóra alatt koldus lett
a falu, odalett a betevő falat. Az ég egy árnyalattal világosodott és
csendes eső kezdődött.
Az ég és az emberek sírtak… És én – mit csináljak – velük sírtam.
A Megváltónak is nehéz megváltónak lenni…
*
Úgy szedtem össze a hitemet, mint a szegény asszonyok agyonvert
libáikat, pipéiket, a négy világtáj felé rohant állataikat, törött
ekéiket és imádsággal foltozgattam. Könyörgést tartottam a templomban,
hogy lelket öntsek a hiveimbe kétségbeesésükben, vígasztaltam, de magam
is éreztem, hogy a szép prédikáció nem sokat ér. Tenni kellene valamit…
De mit?… Kenyér kell. De honnan? Hiszen utolsó rongyunkat is kenyérré
változtattuk már? Egymásután mentek el az emberek koldulni, kéregetni.
Sorrendben, ahogy a kenyér elfogyott. A jegyző megpróbálta hatósági úton
segíteni rajtuk. Nem sikerült. Mindennap tanácskoztunk, gyűléseztünk, s
a nép bennem bízott:
– Csináljon valamit, az Isten megfizeti!
– A megye nem tud segíteni – mondotta a jegyző.
– Akkor segítsen a kormány, az ország, az Isten, vagy akárki, – zúgott a
nép, – mert éhen csak nem dögölhetünk.
– Csak annyi búzaszemet adjanak, ahány ember elesik a harctereken, –
szikrázott a szeme egy szabadságos katonának.
– Talán el kellene menni a kormánybiztos úrhoz – kockáztattam meg.
– Én nem megyek – ellenkezett a jegyző. – Mindennap kapom a szidást,
hogy nyugtassam meg a népet, bíztassam, csendesítsem. Végül engem
csapnak el… Engem még a kormánybiztos elé sem eresztenek … Hanem menjen
a plébános úr! Ő független ember.
A falu népe rám esett. Kért, bízott bennem, igért.
– Leszünk még jobban is, s akkor megháláljuk…
– Mennék én szivesen, emberek, – szégyenkeztem, – de nekem nincs egy
árva krajcárom se. Marosvásárhelyre utazni pedig sokba kerül, s hátha
sikertelen lesz az útam.
– A falu kasszájából kell fedezni az útját – diktálta a nép.
A pénztárnok egykedvüen legyintett:
– Nincs abba egy jukas vas se…
– Akkor összegyűjtsük – határozott a falú.
Két napig hordták az útiköltséget. Zsebkendővégből bogozták ki, mellbe
eresztett zacskócskák fenekéből ürítették elém az asszonyok.
– Szorítsd meg jól, Ágnis – nyomta a másik a gyermeke kezébe, s az
ártatlan gyermek kétségbeesetten összefogott markából nekem kellett
kifejtenem az árva koronát. A pénzre vert király képe mélyen
belenyomódott piros kis tenyerébe.
– Nekem nincs, csak ez a két tojásom – restelkedett a falú másik
szegénye. – Szép, friss tojások. Tegnap s ma tojta a tyúkom. Tegnap s ma
nem evett, hogy elhozhassa.
Én pedig írtam hűségesen a listára:
„Horváth Ferencné… egy korona.
Angyalosi Jánosné… ötven fillér.
Dénes Mihályné… húsz fillér.
Idősebb Péter Zsigáné… két tojás“.
Sok szegényasszony két fillére. Így lesz sokezer év múlva igaz a biblia.
– Hát én mit adjak hozzá? – töprengtem meghatottan. – A „zsíros parókia“
üres.
Nincs az a szegény ember, hogy ha adni kell – ne birna adni. A szekérbér
Kolozsvárig háromszáz korona. Az éppen négyhónapi fizetésem. Ezt adom a
„közöshöz“ úgy, hogy gyalog megyek. A fejérdi fogadók felé csak harminc
kilométer az út.
Hajnalosan, hogy az anyám se tudja, nekivágtam.
Egész úton mosolyogtam mindenre, ami lábam elé került. Emberre, fára,
ebre, virágra, madárra, napsugárra. Soha olyan áldott, jóságos, édes
útam nem volt.
A vasúti pénztárnál elszégyeltem magamat. Mindenüket ideadták a
szegények és én második osztályon akarok utazni? Ők rettegnek, lesik a
jó hírt, s én plüss fotelben uraskodjam az – ő pénzükön?
– Kérek egy harmadosztályú jegyet Marosvásárhelyre.
– Itthon van a kormánybiztos úr? – kérdeztem szorongva az ajtónálló
hajdútól.
– A kegyelmes úr itthon van, de el van foglalva.
– Akkor várok.
– Várhat.
Odaállottam az ajtó másik sarkába, elővettem a breviáriumot és
imádkoztam. Jót tesz egy kis erősítés. Az ajtón ki s bejáró urak
csodálkozva néztek. Egyik oldalon díszes hajdú, másik oldalon egy
imádkozó pap őrzik a kormánybiztos küszöbét. Egy őszes, pofaszakállas úr
kétszer is megállott előttem. Délkor aztán megszólított:
– Kit vár, kérem?
– A kormánybiztos úrral szeretnék beszélni.
– Tessék.
Bement az ajtón és maga után intett, majdnem füttyentett.
– Mi tetszik? Én vagyok a kormánybiztos.
– Kegyelmes uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam… A kidei lelkész
vagyok.
– Örvendek. Mi tetszik?
– Kérem, a határunkat elverte a jég… Teljesen elverte…
– Tehetek én róla, kérem?
– Nem is azt akarom én kegyelmes uram, hogy tehetne róla…
– Csak gyorsan kérem, mert ebédelni kell mennem. – Gabonát akarnak?…
Gabona, az nincs…
– Lehetetlen, kegyelmes uram… Kell, hogy legyen!…
– Nekem elhiheti, ha azt mondom, hogy nincs.
– De nem halhatunk éhen, kegyelmes uram. Ha Istent ismer, könyörüljön
rajtunk.
– Nem rajtam múlik, barátom. Értsen meg. Minden szem hős katonáinknak
kell.
– Hős katonáink szivesebben meghalnak a hazáért, ha tudják, hogy a nekik
járó részt éhező feleségüknek, gyermekeiknek adta a kormánybiztos úr. Az
Úrjézus Krisztus, aki mindent lát és intéz…
– Nincs időm sem az Ön naiv prédikációját hallgatni, sem vitatkozni.
Megmondtam: Jelenleg gabonát nem adhatok.
– És mikor remélhetjük, hogy nekünk is juttat?
– Belátható időn belül alig. Sajnálom, hogy hiába fáradt. Volt
szerencsém…
Kínzó fájdalom és harag öntött el. Keményen a szemébe néztem:
– Én pedig, esküszöm Önnek, uram, az élő Istenre, hogy addig tőlem meg
nem szabadul, míg az én éhező népemnek a mindennapi kenyeret ki nem
utalja. A lakására megyek, az ágyára telepszem, s ha kell, a koporsója
fedelét is felszakítom!…
– Ez szemtelenség! – háborodott fel a kormánybiztos.
– Nem, ez nem szemtelenség, ez az éhség… de ha óhajtja, itt roskadok
térdre Ön előtt, átkarolom a térdeit és napokig áldom a nevét, de én
kenyér nélkül haza nem mehetek…
A kormánybiztos fölényesen elkacagta magát:
– No és mennyi kellene?
– Legalább két vaggon.
– Abszurdum…
Idegesen megnyomja a villanycsengő gombját. A szomszéd szobából alázatos
úr ugrik be. Hegyes búr szakálla van, mintha kecskétől lopta volna.
– Juhász úr! Tessék Kide községnek egy vaggon búzát sűrgősen kiutalni.
Talán abból, amit Csikba irányítottunk…
Szó nélkül távozni akar, de elébe állok.
– Kegyelmes uram, fogadja úgy az én, mint nyomorgó hiveim hálás
köszönetét. Haló poraiban is áldani fogjuk.
– Nincs mit, főtisztelendő uram… Nagyon örvendtem.
A huszár feszesen összeüti sarkantyuját, az ajtó a nagy úr mögött
bezárul és én állok kábultan, azt se tudom hirtelen, hogy mi történt.
A kecskeszakállú úr leereszkedően megszólít:
– Na, gyerünk! Min töpreng, főúr?
Nem tudom magamba tartani az igazságot, megmondom még akkor is, ha
visszaveszik a vaggon búzát.
– Azt gondoltam uram, hogy mégis csak elveszítjük a világháborút, mert a
kormánybiztos úr igen nagy úr.
– Nem ért maga ahhoz, papom – dől neki kacagva az írásnak, hogy megadja
a kenyerünket, melyet mindennap kérünk az Istentől…
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Csak engem feledtek itt az Isten háta megett. Osztálytársaim mind kitűnő
helyzetben vannak, meggazdagodtak, hintón járnak és készítik a hasukat a
piros övnek. Az én arcom beszakadt, az éhség is mindennap belőlem lakik
jól, a püspök azt sem kérdi, hogy a világon vagyok-e? Kopott, zöld
reverendás Jézus szamara vagyok, akiről azt mondják a borospincés,
jókonyhás, kölnivizet használó, finom udvari papok, hogy kitűnő
tehetségű ember, csak kár… Én térdig sárban járok és véres a kezem a
testi munkától, amíg ők Dante-tanulmányokat végeznek és unottan
keneteskednek, amíg a gondnokuk helyettük bankba teszi a jövedelmüket.
Ha panaszkodom, Szent Pált emlegetik, az apostoli lelkületet, de nem
ülnek le egy asztalhoz velem, mert kompromittáló a rongyos bakkancsom…
Igaz, hogy Jézussal se ülnének le, akit azonban virtualiter
kollegájuknak tartanak, ahogy az én édesanyám drága büszkeségében
anyatársának szólítja a Boldogságos Szűzet; amíg én azt sem tudom,
honnan lopjam a holnapi misebort… Menjek a püspökhöz? Megértőn kurta
keresztet rajzol homlokomra és ad száz koronát azzal a tanáccsal, hogy
nem az anyagiak a fontosak „Édes fiam“, hanem a lelkek üdve… Az
Úrjézustól pedig el fogod venni jutalmadat… Ha az édesanyám meghal, úgy
maradok, mint az ujjam. El fogok zülleni, parasztosodni, ha hatszor
végeztem is egyetemet… Gazdasszonyt hozzak, hogy rám is ujjal
mutogassanak az emberek, mint annyi sokra, s tollas kalaposan magam
mellé ültessem, mint „unokatestvéremet“, vagy a megmaradt becsület
utolsó fellobanásával püspöki vizitációkor rámutassak a porontyomra és
elszántan, egyenesen kijelentsem: – Kegyelmes uram, ez az én gyermekem!…
No, Péterke, vagy Pálocska, csókolj szépen kezet a püspök bácsinak…
Ez így tovább nem mehet. Elmegyek innen. Talán kapok egy olyan helyet,
ahol legalább emberhez méltóan élhetek… Elpályázom…
A következő pillanatban elszégyeltem magamat. Úgy éreztem, hogy
dezertálni akarok. Gyáva vagyok, akinek még a holttestét is a temető
árkába kellene hajítani. Bolond, nagy szívem sajnálta a nálamnál is
koldusabbakat, körülrajongó bizalmukat, kétségbeesett életüket, átkos
nyomorukat, drága kínjaikat. Hiszen el vagyok én itt jegyezve minden
nyomorékkal, minden darab kővel, emberrel, gyermekkel, virággal, még az
árnyékkal is. Mit szólnak, ha hazajönnek azok, kik az én áldásommal
mentek a halál örökös színe elé, s akik rámbizták édeseiket, mindenüket…
Küzködtem, vívódtam az élet éjszakájában.
Egyik csiki barátom levele döntött. Híres, nagy parókiára készült és
sajátját felajánlotta. Hívott, hogy valamelyik vasárnapra látogassam meg
és „csak úgy véletlenül“ prédikáljak a hiveinek. Nehány „vezető
emberrel“ elbeszélgetünk és azután… – akár adósságot is csinálhatok új
állásomra. Harminc hold szántó, búzakepe, kukorica, államsegély, kitűnő
stóla, fa bőven, szép parochiális épület, tekintélyes falu a vasut
közelében, mi kell több…
– Mégis megyek – határoztam és megírtam, hogy jövő vasárnapra ne készülj
Tóni a prédikációval.
Csak ez a bolond, nagy szívem ne volna…
Tóni olyan fölényesen magyarázott, mintha legalább is ő alapította volna
az anyaszentegyházat. Az anyagilag független ember biztonságával mondott
véleményeket. Kitűnő bora volt és kétezer hive, akikkel úgy
rendelkezett, mintha a saját bandériuma volna.
Ki az ördög gondolta volna róla, hogy ennyire viszi, mikor az
anyjaszőtte, négynyüstös, friss fejtőszagú ruhában a theológiára jött?
– A malomárendát el is felejtettem, barátom – emelte duzzadt, vörös
újjait az orrom elé.
Kissé kifogásolta, ahogyan kinézek, élhetelennek mondott, de igaz
ragaszkodással töltötte a bort, mindig megkérdezve, hogy borszékivel,
vagy kászoni borvízzel szoktam-e otthon.
Proponálta, hogy hívjuk be a kántort, vagy üzen a jegyzőért és eresszünk
meg egy kis „csendest“.
– Nem tudok kártyázni, Tónikám.
– Nem is lesz akkor belőled prédikációs halott… Különben emlékszel-e,
mikor a theológián harmincfokos hidegben elloptuk az Antal Jancsi
nadrágját?
Lelkiből kacagott és új anekdótát kezdett. Vele kacagtam, hogy ne lásson
letört embernek és – nem panaszkodtam.
– Jó emberek az én hiveim is, lelkesek, igaz szándékuak, nemes falú…
– Barátom, te székely ember vagy, neked haza kell jönnöd a fajtád közé…
Éjfélkor a vállamra ütött:
– Hora canonica, fiú… Pihend ki magadat. Holnap folytatjuk… De kivágd az
angyalát azt a prédikációt!… Itt a szobád…
Különös, bódult állapotban aludtam el és még álmomban is fájt, fájt az
én bolond szívem…
A prédikációra azonban nem került sor.
Reggel hét órakor félreverték a harangokat. Majd kidobolták, hogy ki
merre lát, meneküljön, mert Románia hadat üzent a központi hatalmaknak
és a hadsereg mindenütt átlépte a Kárpátok szorosait, közeledik…
– Siess, kérlek! – rohant be ijedten a pap. – Borzasztó! Mi lesz
velünk?… Oda mindenem!… A csendőrség parancsot kapott, hogy a falut
huszonnégy óra alatt ki kell üríteni… Az első hírt a brassói főispán
kapta este a színházban… Képzeld egy főispán a színházban nézi a csóré
művésznőket ilyen történelmi nehéz időkben és még csak nem is sejti,
hogy nehány kilométernyire egy hadsereg csak a parancsra vár, hogy
átlépje a határt!… Siess, siess, kérlek az Istenért! Most ne
breviáriumozzál, elvégezheted az úton is… inkább segíts, meg kell
nyugtatnunk a népet, nehogy fejetlenség, pánik törjön ki.
A népet nem kellett megnyugtatni. A népnek ólomarca volt és dermedten
hallgatott. Az ajtó elé húzták a szekereket és mentették, amit lehetett.
Ráraktak mindent, amire szükség lesz: szalonnát, kenyeret, lisztet,
ágynemüt, értékesebb holmit, mindent, ami fért. Halottöltöztetés volt ez
a pakolás és minden szekér egy-egy élet koporsója. Sokan voltak
szegények, akiknek se szekere, se barma nem volt. Ezek csak megcsókolták
a rozoga, s mégis oly drága viskók küszöbét, mintha szigorú pecsétet
ütnének rá, hogy rosszszándékú ember be ne menjen. Az ifjú lányok sírva
a földhöz verték, összemarcangolták az ablaki virágot, mintha a
szerelmet irtanák ki ezen a megátkozott földön, mely a kiontandó
embervérnek, holttestek ezreinek készíti elő fekete ölét…
Egymástól is félve, titkon, amit lehetett, elástak, elrejtettek.
Izgatottan készülődtek és időnkint rámeredtek a hegyekre, hogy nem
ereszkedik-e le már rajtuk az ellenség rajvonala… Csak az öreg emberek
voltak nyugodtak, ültek bánatosan és minden rimánkodásra konokul
felelték:
– Egy tapodtat sem lépek!
– De megölik, édesapám!
– Adná a Jóisten!
– Legalább húzódjék hátra a havasokba.
– Bízzátok csak reám!…
Ők voltak a hősök, a fegyvertelen fehérhajúak, a gyengék, kik inas
kezeikkel a térdüket nyomva, még a székről is csak kínosan bírtak
felemelkedni, de szilárdan megállottak a szuronyoknak, golyónak odatárt
mellel az ősi, ezeresztendős otthon ajtajában és a szemük se rebbent
meg, ha az ágyúktól összeontott vén ház a fejükre omlott és még a
házőrző hű eb is égő farokkal vonított el a harcok poklából.
– Mentsük meg az anyakönyveket! – rendelkezett a papjuk, amíg a saját és
az egyház pénztárát sietett biztonságba helyezni.
A pompás edényeket, bő papi lakomák tányérjait, mindent, amit lehetett,
a pincében elfalaztatott, de már az ezüstkészletet sajátkezüleg számolta
meg és rakta a kocsiládába. Bőven izzadott a szokatlan testi munkától.
– Nem hoznád ki a templomból a monstranciát, a cibóriumot és a kelyhet?
– fordult hozzám.
– Kérlek. Hogyne!
Meggyújtottam két árva gyertyát és karingben az oltárhoz mentem. Térdet
hajtottam és feltártam a selyemmel kárpitozott tabernakulumot. Hófehér
csipkés gyolcskendőt terítettem az asztalra és a vertaranysugaras,
gyönyörű montranciából kiemelve a holdacskát, ráhelyeztem az oltári
szentséget… A cibóriumot szintén kiürítettem és minden fragmentumtól
megtisztogattam. Szép, fehér halmocskában, külső ékességektől
megfosztottan állott előttem a Krisztus teste ugyanúgy, mint ahogyan
keresztrefeszítése előtt lemeztelenítették…
Két szekere, kocsija volt a papnak, de az elsők között volt készen a
menekülésre.
– Te velünk jössz? – fordult hozzám az utolsó pillanatban.
– Nem. Köszönöm. Én vonattal megyek.
Alcsík már megmozdult. A havasi falvak, Ménaság, Szentgyörgy, Bánkfalva,
Mindszent, Kotormán, Szentmárton, hosszú szekérsorokban megkezdették a
népvándorlást. Minden pillanatban új szekér gördült ki a faluból. A
megszakadt szívű emberek útrakeltek. Megvártam, míg kiürül a falú és
rászakad a pusztulással eljegyzettek halálos csendje.
Végre egyedül voltam. Bennem rekedt a szép prédikáció, amit ma kellett
volna elmondanom, hogy papjuknak válasszanak… És egy napig papja is
voltam a néma házaknak, hallgatag fáknak, temetőben fekvő halottaknak,
nehány gazdátlan kutyának és a hátrahagyott szemétnek… Egyedül voltam…
Most már én is mehetek.
… Újra meggyújtottam az oltáron az összes gyertyákat, fénybe borítottam
a templomot, de senkit sem csaltam vele oda. Lépéseim kongtak a köveken.
Romantikus kísértés fogott el, hogy felmenjek a szószékre és elmondjak
mindent, ami a szívemen fekszik… De kinek?… Az Istennek? Ő úgyis tudja…
A megrendülés áhítatával felvettem ismét a karinget. Egy ott függő
rongyos, fehér stólát – melyet nem volt érdemes elvinni, – nyakamba
vetettem, megmostam kezeimet és az oltárhoz mentem alázatosan,
könnyezve, szomorúan… Óh, hogy viharzott máskor itt az ének, forró
könyörgés a hittől lázas ajkakon! Most csak nehány szobor, festett kép
látott… Nézzétek hát szentek utolsó áldozásomat…
Kiemeltem a fehér korporáléba göngyölt Úr testét és leborulva előbb a
nagy hostiát, a sacrosanctum örök urát vettem didergő kezeimbe és
felmutattam a néma, ellenséges világnak… Hátha az egymás ellen ácsánkodó
népek meglátják és kisorvad kezükből a fegyver? Hátha itt állanék a két
hadsereg között a felemelt Krisztussal, hogy ne tudjanak egymásra lőni,
egymás vérébe gázolni?
… Mit akarok én, koldus, bűnös, méltatlan senki. Hiszen én csak kivágott
keresztfa vagyok, amelyről lezuhant a Krisztus…
Nincs idő tétovázni.
… Nagy keresztet írtam le arcom előtt a makulátlan hostiával és
megtörtem a testet és megáldoztam:
„Corpus Domini Nostri Jesu Christi custodiat animam meam in vitam
aeternam. Amen. – A mi Urunk Jézus Krisztus teste őrizze meg lelkemet az
örök életre. Ámen“…
Most különös gondolatom támadt. Előttem fekszenek a halotti gyolcson a
konszekrált partikulák. Ujjaim közé veszem egyiket és helyét kínáló
barátomra, a menekülő papra gondolva, megáldozom helyette:
„A mi Urunk… őrizze meg lelkedet az örök életre. Ámen“.
Olyan különös ez a sok „Ámen“, mintha mindenik egy-egy életet fejezne
be. Többé nem mondom… És most megáldozom a többi testet a falú népéért,
akiknek ma ezen a napon mégis papja lettem…
Még egyszer kifordulok az üres padok felé… Behunyt szemeim látják
iramodásukat, szétdúlt életüket, ijedt asszonyaikat, gyenge
kicsinyeiket, a világ elé hurcolt minden nyomorukat…
Egy utolsó feloldozást küldök utánuk, hiszen nincsen nép a világon,
amely nagyobb elégtételt adott volna bűneiért.
És most már lelkükbe szállhatsz, édes Jézusom… kezdheted a
megváltásukat…
„A mi Urunk Jézus Krisztus… őrizzen, vezessen, szeressen, ne hagyjon el,
irgalmazzon, áldjon, lásson, keresztjével irányítson, erősítsen, hazát
adjon, védjen… én nemzetem, székely népem!…“
Nem tudom, kik laknak a faluban, mi az örömük, mi a fájdalmuk, hány a
gyermekük, milyen az arcuk, de minden ismeretlen embertestvéremért jut
egy darabka Krisztus-test…
Lemeztelenítem a mennyei asztalt, s a puszta oltárkövön elégetem a
gyolcsot, amely őrizte a Testet, nehogy megszentségteleníttessék a
Szentség egyetlen láthatatlan darabkája sem.
Nyitva hagyom a tabernákulum ajtaját, hogy lássa ürességét mindenki,
nehogy bárkit is kísértésbe hozzon az aranyszomj. Végül eloltom az
öröklámpát, nincs miért tovább égjen. Az Isten elment gyermekeivel.
Elvégeztetett…
Én is indulhatok.
*
– Az utolsó vonat ezelőtt egy órával elment – jelenti egy ottfeledett
vasútas. – Több vonat nem megy…
– Nem baj. Akkor megyek gyalog.
A vasutas rámcsodálkozik, hogy senkim, semmim nincsen. Még botom se,
hogy menni segítsen.
– Esetleg Udvarhelyt kap még egy szerelvényt, – biztat, – vagy, ha nem,
Segesvárt, a fővonalon. Ott biztosan.
– Köszönöm… Maga miért nem menekült el?
– Ráérek. Úgy sem megyek messze. Erről a földről én, istálom, élve nem
távozok… Ahajt, a Nagyerdőn tudok egy barlangot, ott meghúzódom…
Toronyirányban nekivágtam a Nagyerdőnek.
A széles, poros országúton ömlött a nép. Százkilométeres hosszú vonalban
közel félmillió ember menekül. A szekerek alig bírnak egymástól
mozdulni. Vad zaj, átkok, káromkodás, állatbőgés veri fel a hatalmas
erdőt. Egymáson átgázolva futnak vértelen arccal, soványon, elcsigázva,
éhesen. A pusztulás ostora űzi őket. A kétségbeesettek szörnyű
népvándorlása ez, a félmeztelen ázsiai népé, mely fejszével a kezében,
rohan előre, mintha be akarná verni a festett szajha, Európa homlokát. A
szekerek megroppannak, kerekek összetörnek, a menekülők megtorpannak,
rekedten bőgnek és indulatosan hányják a szekereket az árokba
emberestől, gyermekestől, vagy áthajtatnak a sikoltó életeken. Itt is,
ott is holttest fekszik az útszélen. A haldoklókat is kirántották az
ágyból és útközben felfordultak. Valamelyik vén fenyőfa alatt, pap,
imádság, koporsó nélkül elkaparják, sietve megjegyzik a körülálló fákat,
hogy ha egykor visszakerülnek, ismét megtalálják és rohannak tovább.
Nincs szülő, testvér, irgalom, tekintély, csak vad erőszak és pusztulás.
A híreket szájról-szájra adják:
Egy asszony szült a szekéren…
Gyermeket gázoltak el…
Egy szekér emberestől a mélységbe zuhant…
Két falú népe összeverekedett, s három embert megöltek…
A szentsimoniak egy kolerást hoztak magukkal…
A felszabadult indulatok tobzódtak, egymás barmait verték agyon, hogy
előrejussanak. Hullák, roncsok, állat- és emberpiszok, vér és verejték
hull az útra, amely végeláthatatlanul ontja az embert. Ezer esztendő óta
most mozdultak meg először, hogy saját magukat kísérjék a sírba… Nem
látott a világ soha ekkora temetési menetet…
– Helyet, helyet! – ordítják.
– Mi az már megint? – néznek hátra a kínlódó emberek e vad morajban. –
Mi történt újra?
A lovak villogó szemekkel ágaskodnak, izgatottan nyerítenek, az ökrök
szarvukkal hányják félre az előlmenő szekeret és forró lehelletüket
fujják a rajtaülők nyakába.
– Helyet! Helyet a somojói Boldogságos Szűz Máriának – hallszik.
A rémülettől egy pillanatig megáll a menet.
– Hát már a csodatévő somlyói Szentszűz is menekül?… Akkor végünk van! –
zokogják az asszonyok.
A szekérsort nehezen félreszorítják, útat csinálnak Máriának. A
szenvedő, drága nép lerántja fövegét, amíg lassan elmegy mellette a
Mária szekere… A hatalmas alakú szobor mosolyogva emelkedik fölibük, egy
termetes barát átkarolva tartja, meztelen fővel. Valakiből kicsordul az
ének:
„Boldogasszony anyánk
Régi nagy pátronánk…“
A következő pillanatban ezren és ezren harsogják:
„Nagy inségben lévén
Így szólit meg hazánk…“
Nagy, meleg bánat önti el a szíveket. A dal rázza az erdő fáit,
elrettenti vadjait…
„… Ne feledkezzél el szegény magyarokról“
Mária pedig mosolyog, a két kemény fekete ló tüzesen viszi előre az
embertömeg feje fölött, s mire a kanyarulatnál eltünik, már új legenda
támad a nyomában. A nép szent borzalommal beszéli:
„A Tolvajos-tetőn a Mária lovai hirtelen megállottak. Hiába ostorázták,
egy lépést sem mentek előre. Ekkor a Szűzanya lassan megfordult, hiába
tartotta az a kemény barát… Megfordult, s mégegyszer visszanézett
Csíkra, s a két szeme megtelt könnyel… A barát is látta, sokan látták és
ha kell, megesküsznek rá:…“
Valahol eldördült egy lövés. A rengeteg hétszer veri vissza a dörejét.
Az emberek felriadnak, a legenda elmúlik, az állatok tajtékos testtel
újra a szekereknek feszülnek, s a népvándorlás előre mozdul…
A nap lehanyatlik, de az éjszaka sem birja megállítani őket.
– Előre! Előre!
A nyomor, a szenvedés, betegség, éhség felugrál a szekerekre és minden
szekérre jut belőlük. A fáradtság zsong az agyakban. Némelyek tátott
szájjal, végkimerülésben hanyatlanak el. Az éhes állatok kirontanak a
sorból és bemenekülnek az erdőbe, vagy mindent összetörve, futnak neki a
pataknak, hogy szomjukat oltsák. Hiába zuhog hátukon az ostor, döng a
bot, forró ajkukat ki nem emelik a vízből…
Senki sem segít a másikon. Nincs könyörület. A pusztuló pusztuljon, az
éhes éhezzék, a gyenge vesszen, a beteg szenvedjen, a halott aludjon…
Minden kerékfordulásra új baj támad. Mindegy. Csak kifelé a
veszélyzónából!
Az indokolatlan félelem átragad rám is. Reszketve futok az erdők között.
Élesen fürkészem a bokrokat, hogy nem rejtenek-e ellenséget. Megdöbbenve
eszmélek rá, hogy egy vékony pálca minden fegyverem, s mintha minden
pillanatban már késő volna, ideges sietséggel vágok vastagabbat. Később
azt is ellököm, még vastagabbat keresek, míg hatalmas bunkót cipelek,
ami alatt szétfröccsen az agyvelő, recsegve törik a csont. Gyilkos
indulat száguld végig az ereimen, mikor megsuhintom… Így… Ez megnyugtat…
Itt nincs más törvény, mint a „vagy én, vagy te“ törvénye…
Félig összetépett ruhában, kiszakadt cipőben keresek menedéket az első
faluban a papnál. Éhes és fáradt vagyok. A pap már elmenekült. Ijesztő,
fogatlan, vén némber őrzi a házát.
– Óh, be tisztán megálmodtam ezt a romlást, édes tisztelendúr –
síránkozik. – Nagy, jelös álmom volt a múlt éccaka…
A szemem szikrázik, olyan éhes vagyok, de előbb végig kell hallgatnom az
álmát, s annak megfejtését.
– Valami ennivalót készítsen, néni!
– Mindent elvittek, lelkem! Semmim sincs! Kár is volt ide béfáradni.
Pénzt adok neki, mire megenyhülve jegyzi meg:
– Méges megnézem, hogy a kamarában valami nem maradt-e?
Azonnal hozza is az ennivalót.
– Ezt a libacombot, úgylátszik, mégis ittfelejtették… Milyen áldott
szerencse!…
Félpohár bort is odalocsogtat…
– Az üveg fenekin kapám… Beh jó órában született a tisztelendúr!…
Nincs nyugtom. Egész éjszaka döng a föld a menekülők alatt. Viharlámpák
fénye mellett törtetnek előre. A Hargita erdeje ontja őket. Azzal
biztatják egymást, hogy magyar testvérek közé mennek, kik meleg étellel,
kitárt karokkal várják és a döbbenetet lecsókolják arcukról…
Udvarhelyen megállani sem engednek.
– Előre! Átkaroló mozdulat készül és a fegyvergyűrüből nincs menekvés.
Rémhírek járnak szájról-szájra. Az állatok lába reszket a fáradtságtól,
hörögve dűlnek ki a gyengébbek, szarvuknál, farkuknál fogva félrehúzzák
az útból, s percek alatt nagy, puffadt hullahalom lesz belőlük.
– Mindegy. Előre!…
A segesvári síkon négy vármegye népe torlódik össze és mint pusztító
vihar, vonul át Erdélyen. A nyomorúság fokozódik, az indulatok
felszabadulnak. Éjszakánkint felhúzott fejszével őrzik egymástól a
szekeret és övéik álmát a sovány, aszott, félvaddá kényszerített,
szerencsétlen emberek.
A halálveszedelem elmúlt, de itt van helyette az éhség. Tízszeres árat
kérnek a táplálékért. Az út szélén nyerészkedő, rideg férfiak állanak,
akik pár koronáért ökörcsordákat vásárolnak össze a megszorult,
elhagyott menekülőktől.
– Rablók – csikorgatják a fogukat a szerencsétlenek, – de oda kell
adniok, mert kell a pénz, szorítja a torkukat a nyomor. Lelketlen
kúfárok vagyonokat halmoznak össze a szentséges haza áldozatainak utolsó
sóhajtásból…
Kolozsváron túl a menet szétfolyik, s a felriasztott nép a hegyek között
elvész az idegen, ismeretlen útakon…
A hivatalos jelentés pár nap múlva, szinte kedélyesen, a következőket
közli:
„A határszéli vármegyéket rendben kiürítettük“…
… Rendben kiürítettük. Félmillió embert koldussá tettünk… Egy népet
örökre eltemettünk…
*
– Úgy-e, nem üsmer meg münköt, drága plébános úr? – állít be hozzám is
húsz menekült székely. Csíkménaságiak vagyunk, ahol első misét mondott,
s még most es emlegessük a szép prédikációit… Én Incze János vónék, ez
itt Adorján Álózi, Dánér Emri… Ezek az asszonyok, s esment a gyermekek…
Jertek, lelkem, s mondjátok szépen: „Instálom a kezit papbácsi…“ Bíza
meglátogatott a Fennvaló… Semmink sincsen a puszta életünkön kivül, s
bár az se volna… De eszünkbe jutott a jó szíve…
A híveim jöttek el, az első híveim, akikért pap lettem… Reménykedve
várnak, hogy befogadjam. A szekerek az úton állanak. Nem mertek
behajtani.
– Isten hozta, János bácsi! S egyszersmindenkorra megmondom, hogy nálam
otthon vannak… Az én házam a maguk háza, az én kenyerem a maguk kenyere
is…
– Fizesse meg a jóságos Isten!…
Mellemre hullanak a szegény emberek, az árva hontalanok, testvértelenek,
kik a sok földönjárástól, máris félig földdé váltak, a sok nélkülözés
eltorzította, s csak a könnyük mutatja, hogy még emberek…
– Egy kicsit sokan vagyunk – aggódnak, de azt felelem, hogy bár volna
itt minden ember, aki bánatos és szenved, a hajléktalan bolyongók ezrei,
kik félholt gyermekeiket, asszonyaikat segítség nélkül cepelik e sebzett
föld szörnyű végzete felé…
– Édesanyám – kiáltom. – Hamar egy csepp melegételt a szegény
menekülteknek!
– Honnan, fiam? – sugja titkon az édesanyám.
– Akár a föld fenekiből is…
A hiveim jöttek el, az első híveim, akikért pap lettem.
Meleg hullám önti el agyamat. Minden, ami szép, minden, ami szent,
bennem van… és olyan jó volna most behunyni fáradt szemeimet és soha
többé fel nem nyitani… Nem érzem, ami kivül van, csak azt, ami belül
van, s a bennem teremtett világ minden kincsét két kézzel szórom rájuk…
– Emlékszik-e még?… – hallom minden pillanatban.
A szép múlttal táplálnak, hogy a jelent feledhessék, s a fekete arcok
lassan kivirágzanak… Csak néha gondolkodnak el az egyszerű étel fölött.
Szoronganak és egymásra néznek. Lelkük rejtett mélységei még zárva
vannak, mert nincs szó, mely ki bírná fejezni mindazt, amit éreznek…
Mégis köszönetül egyikük rámutat a szegényes táplálékra és azt mondja:
– Ez az Isten asztala… Nem a plébános úré… Az Istené… az…
Aztán csendesen elmondja mindenki a maga tragédiáját. Halk, egyszerű
szóval, inkább szépítve, mintha ők volnának hibásak benne. Egy Istennek
is sok volna végighallgatni és szívére venni. Ha igaz nem volna,
gyönyörű parasztlegenda volna mindenik…
Úgy bánok velük, mint súlyos betegekkel, hiszen azok is, de lehetetlen
életkedvre ébreszteni őket. Félénkek, mint a meghajszolt vadak.
Tengnek-lengnek gyökértelenül. Az élet sasmadarai voltak, kik ott
fészkeltek a Kárpátok ormain, szikláknak, fűnek, fának testvérei és a
föld ereje átömlött testükbe. A fenyvesek fiai, kik minden lélegzettel
dalt és álmot, erőt, szépséget és jóságot vettek ajándékul a gyönyörű
mindenségtől. A munka himnusza volt minden mozdulatuk, s a ragyogó fejek
fénye, színe, pírja, az élet örökös tedeumja volt…
Most pedig csüggedtek, szárnyaszegettek, szemük homályos, mint a veszett
kutyáé, kopottak és félelmesen szegények. Sárba tiprott különös havasi
virágok, esett, komor lárvák csak, sötét árnyékok az emberiség
lelkiismeretén…
Néha gondolkodva leszakítanak egy fűszálat, vagy sóváron nézik a
határban az egymás mellé fektetett hant-ostorokat, hallgatják a
lombhullató erdő szavát és mély sóhaj szakad ki belőlük. Sem imádkozni,
sem vétkezni nem tudnak már, mintha már testük, húsuk se volna.
Esténként ruhástól dőlnek a földrehintett szalmára. Nem vetkőznek le,
hogyha haza mehetnek, mindig útrakészen legyenek. Alvásuk is nyugtalan
és ha álmukban mozdulnak, egyik borzalomtól csak másikhoz fordulnak.
Két hétig valahogy kibírták. Aztán mindennap történik valami velük. Már
hozzám is bizalmatlanok és kerülnek. Csak napok múlva veszem észre, hogy
egyikük hiányzik.
– Hol van Adorján Álózi?
– Visszajön – térnek ki az egyenes felelet elől.
– Tudni akarom, hogy hová ment!
– Hát… hát egy kicsit hazament széjjelnézni.
Kiderült, hogy éjszaka határozták el és az ember megszökött. Átsíklott a
háború gyűrűjén, két hadsereg véres fala között, csakhogy legalább egy
pillantást vethessen falujokra és hírt hozzon…
– De hátha többé nem jön vissza? – ijedtem meg.
– Akkor is neki a jobb – felelik szemlesütve.
Nem tudok jó hírt mondani nekik. Egész Székelyföldön lankadatlanul
dörögnek az ágyúk. Összebújva olvassák az újságot. Már alig áll rajtuk a
ruha, olyan soványak és idővel mindenikük valami bolond szokást vesz
fel. Egyik az erdőt, mezőt bújja, a másik késével órákig elfarag, mint a
játszó gyermek. A leggyanusabb mégis az öreg Incze János. Három fia van
a harctéren.
– Mi van velük, János bácsi?
– Mindjárt meglátja a plébános úr – feleli és lassan előveszi a
cókmókját. Hosszasan, borzasztó lelkinyugalommal keresgél benne, előhúz
három véres katonablúzt és kiteríti egymás mellett.
– Ez a legnagyobb fiam: János, ez Emri, ez Ferencke…
A megdöbbenéstől elakad a szó a számban, de ő csak zokszót sem ejt,
hallgatagon, gondosan elrejti a golyótépett blúzokat és térdére
könyökölve nézi a semmit.
Két hét múlva, estefelé, Adorján Álózi visszajött. Félmeztelenül,
elcsigázva leült, nézte társait, s kúrtán kibökte:
– A falú még áll…
A többiek tekintete felcsillant és megnyugodva ismételik, ki korábban,
ki későbben, aszerint, amint saját gondolatának végére jutott:
– A falú még áll…
A jövevény fukaron méri a szót:
– Csak a te házad égett le, Incze János…
Az öreg székely nem szól rá, fel se pillant, mintha nem hallotta volna.
A menekültek rá se mernek nézni, s Álózi sietve kezdi mesélni, hogy mit
látott útközben. Incze Jánost nem érdekli. Lassan kimegy az éccakába. A
beszélő elhallgat. Csendben várakoznak. Mindenki azt hiszi, hogy a vén
székely most elpusztítja az életét, de engedik… Neki nincs más hátra.
Tegye meg. Ez a sorsa és ülnek csendesen pipázva a különös
halálvarázslatban.
Incze János azonban visszajön. Ezen sem lepődnek meg.
– Leégett… – hörgi tompán.
– Porig – mondja rá a hírhozó.
Több beszéd nincs. Minek hazudnák a szót egymásnak.
Reggel, mikor meglátogattam a menekülteket, az asztal lábához kötözve
találtam Incze Jánost. Az egyik asszony nyugodtan tojást rántott a
tűzhelyen. Mihelyt meglátott, alázatosan sietett kezetcsókolni:
– Dícsirtessék az Úr Jézus Krisztus!… Szegény János bácsi bizony
megbolondult…
Az első rohamok után lecsendesedett szerencsétlen Incze János. Napokig
hang nélkül ült az ágyon. Enni se akart, csak töprengett és pusztult.
Már azt hitték, hogy „magában helyrejön“, de az első szava az volt, hogy
megkérdezze a körülötte lábatlankodó saját gyermekétől:
– Te ki fia vagy?
Megütközve, remegve felelt a gyermek:
– Én-e? Én az Incze János édesapámé… A kiedé…
– Nem üsmerem – nézett rá az őrült, – de akárkié vagy, erigy, hívd ide a
papot, mert mondani akarok neki valamit.
A fiú csak állott sápadtan és nem tudta, hogy engedelmeskedik-e.
– Ugorj, te! – sürgették a menekültek. – Fogadj szót apádnak.
Hozzásiettem.
– Miért hivatott, János bácsi?
Az őrült rám se nézett, csak kihegyesedett térdein nyugtatta széles,
hatalmas kezeit. A kérdésekre nem válaszolt, de mikor már el akartam
menni, belémfúrta zavart, lángoló tekintetét:
– Én tudom, mi a háború.
Kimélettel kell lenni az őrültekkel, mert a legkisebb ellentmondásra
dühöngeni kezdenek.
– Mi az, János bácsi? Mondja meg nekünk is.
Haja a homlokába, bajsza a szájába nőtt és a fekete réseken át különös
tompán csúszott ki a szó:
– Üsmerhette a csíki bolondot, Mózsit.
– Hogyne ismertem volna.
– Hát az udvarhelyi bolondot, Csicsai Jánost?
– Azt is, János bácsi.
Mindakettő robosztus, igazi ősember volt, szálfakarokkal, harmincfokos
hidegben is mezítláb, szőrös, nyitott mellel, vállon alulérő, csigás,
zilált, zsíros, női hajjal. Mindakettőnek egyetlen fegyvere a bogos,
lábvastagságú, kemény somfahusáng volt, amivel képesek voltak egyetlen
ütéssel agyonsújtani a medvét. Meg is tették volna, ha szükségük lett
volna, de puszta kézzel se félt egyik se tőle. Bolond Mózsi mindenkitől
egy piculát kért. Sem többet, sem kevesebbet el nem fogadott egy
hatosnál, azt is egy darabban, nem krajcárokban. Megtörtént, hogy a
főispánnál véletlenül nem volt aprópénz és a vele beszélgető úrtól kérte
kölcsön, de az erdők fia megvetéssel legyintette félre útjából:
– Miattam ne verje adósságba magát! – és otthagyta.
Csicsai János viszont a „szent bolond“ volt, aki Csíkszeredából egy
szuszra átrohant Udvarhelyre bejelenteni, hogy: – „Jő a püspök,
harangozzanak, mert mindjárt itt van. Együtt indultunk el“.
Együtt indultak el, de a püspök négy fehér lova nem bírta utolérni a
bolondot. Ha azt mondta valamelyik kópé udvarhelyi diák, hogy „nesze két
krajcár, Mózsi, s mártsd meg a zsebkendőt a csiksomlyói barátok
templomának szentelt vizében, hogy tegyem a fájós fogamra“, Mózsi
megtette. Ha pedig mérgelődött a diák, hogy nem ér semmit, Mózsi, mert
megszáradt rajta a szenteltvíz, hogy úgy elhozza a másfélmázsás
szenteltvízkútat hatvan kilométerről, hogy ki se loccsan. Az ő haja is a
horgasinát verte, mint a Sámsoné.
Mindkettő a két vármegye urának tudta magát, az erdők, mezők
szuverénjének. Ritkán találkoztak, de ha találkoztak, szertartásosan
megbecsülték egymást, mint két híres uralkodó.
Ezt a két embert emlegette most szegény Incze János.
– Aztán, mi történt velük? – bíztattam.
Az őrült kietlenül felkacagott:
– Ezek az Isten bolondjai, – képzelje plébános úr – egyízben találkoztak
a Hargitában. Pálinkáztak-e, vagy elárnyadtak az úton, nem tudom, de
elég az hozzá, hogy az útszéli árokban lefeküdtek szorosan egymás mellé,
mint két jó testvér és aludtak, mint a bunda. Úgylátszik, arra járt
valami deckás szekeres ember, s tréfából jókeményen esszekötözte a nagy
hajukat, s azzal tovább állott. A két bolond aludt édesdeden.
Alkonyatkor Csicsó János felébredt és tovább akart menni, de a haja
visszarántotta.
– Ereszd el a hajam, Mózsi! – bődült a másik bolondra, akinek szintén
szikrázott a szeme a rántástól.
– Hiszen, te húzod az én hajamot, te bolond! – csikorgatta a fogait
Bolond Mózsi.
Vad dűhvel valahogy feltápászkodtak, botjukat ragadták, de olyan közel
voltak egymáshoz, hogy sújtani nem tudtak, csak pökdösték a markukat és
húzózkodtak a rengeteg erdő között kígyózó poros úton:
– Ereszd el a hajamat!…
– Ne húzd a hajamat!…
– Egyiknek sem jutott eszébe, hogy kioldják, vagy elvágják, mert
bolondok voltak – magyarázta a harmadik bolond. – A méreg forrt bennük
és egymásnak csaptak. A csontjuk ropogott, a szájuk tajtékzott, ütésük
zuhogott, véresen lihegtek, megpihentek, újból kezdték, széttiporták a
bokrokat, rugták a port, egymás testével tördelték az erdőt, de nem
bírtak egymással. Végül egymás torkának ugrottak, s egyetlen harapással
feltépték az ereket. Elbődült mindakettő, mint az állat, de a küzdés
megszünt. Irtózatos erővel átkarolták egymást és rászorították szájukat
az ömlő sebre s itták, szítták egymás vérét, míg mind a kettő
összeesett… Úgy kapták meg őket arrajáró emberek összekötözött hajjal,
holtan…
–… No, ez a háború es, tisztelendúr… Bolondok halála. S csak ezt akartam
mondani… Most mehet misézni érte…
Mindannyian a rémes história vad igazságának igézete alatt állottunk. Ez
aztán parabola. A hideg futkosott a hátunkon tőle. Nincs az a pokol,
amely igazságát kiolvasztaná agyunkból. Az őrült székely büszkén
mosolygott és alattomosan leste a hatást arcunkon, de nem szólt.
Több szavát aztán nem is vettük az életben. A szokását azonban
megváltoztatta. Már nem ült napokig mozdulatlan lethargiában az ágyon,
hanem, mihelyt pitymallott, kiszökött az erdőkre, mezőkre. Az olyan
helyeket kedvelte, ahol nem dolgoztak emberek. Kétségbeesett felesége
hiába kereste az étellel naphosszant, pedig sokan látták és mindenki más
hírt mondott róla. Virágot szedett, leült a határkőre és szemlélte a
mezőt, kergette a varjakat, vagy morfondirozva, magábanbeszélve, öles
léptekkel végigmérte a földeket. Utána a fejét csóválta és újramérte.
– Elszántották! – szitkozódott.
A vetés se tetszett. Gyengéllette:
– Mit nyálaskodtok egész nap azzal a lóherrel! – Belétek vágom a kaszát,
ha nem forgolódtok, – szidta az idegen embereket.
Úgy viselkedett, mintha az egész határ az övé volna. Büszke, gőgös lett,
a köszöntést se fogadta. Az úton az áldást szállító szekereknek
utasításokat adott, hogy mit hová tegyenek. Otthon volt, gazdálkodott,
mintha béke volna és ő a régi, híres birtokos. A lelke megnyugodott. Nem
tudott a háborúról, mióta megfejtette a titkát. Békés, drága, jó világot
látott maga körül az őrület jótékony fátyla alatt. Egyetlen egyszer
szólalt meg otthon, mikor hozzátartozóinak utasítást adott, hogy
menjenek be Csíkszeredába és szóljanak Friedmann úrnak, a zsidónak, mert
meggondolta a dolgot és az erdőt mégis eladja.
Egyik nap aztán ott kapták meg az egyik hanton elnyúlva. Kezében fű,
letépett búza volt.
Így halt meg a harmadik bolond.
Mi szépen eltemettük.
TIZENHARMADIK FEJEZET