A Petőfi-társaság január hó elején fönnállásának huszonötödik
évfordulóját ünnepelte. Talán várhatott volna még huszonöt évig,
annyival inkább, mert negyedszázados munkásságának kevés hasznát vette
az irodalom. Mindegy. E társaság kedveli az ünnepélyeket s kap az
alkalmon, hogy ünnepeltethesse magát. De ne panaszkodjunk, hisz ennek az
ünnepélynek köszönhetjük, hogy némi évkönyvfélét adott ki a társaság, a
mit húsz év óta nem tett. A füzetke egyébiránt igen sovány tartalmú s
nincs benne egyéb, mint Szana Tamás titkár beszámolója az elmult
huszonöt évről, a meghalt és élő rendes tagok névsora, az alapítók és
Petőfi-ereklyék jegyzéke.
Bizonyára senki sem veheti rossz néven valamely társaság titkárától,
hogy hivatalos jelentésében nem emlegeti annak árnyoldalait, hanem jó
oldalait hozza föl. De mindenesetre megkövetelhetjük, hogy az, a mit
mond, igaz legyen. Nem hibáztatjuk Szanát, hogy mellőzi azt az okot,
mely a Petőfi-társaság keletkezésére legalább részben befolyt,
tudniillik, hogy némelyek haragudtak a Kisfaludy-társaságra be nem
választatásukért s ezért indítványozták az új társaságot. Némi üzleti
szellem is szerepelt a megalakulásban. Azt hitték az indítványozók,
hogyha a társaság szépirodalmi lapot és műveket ád ki, jobban fizetheti
az írókat, mint a könyvárus-kiadók. Ezt elhallgatja Szana, holott az
első ünnepélyes ülésen maga a társaság elnöke is fölemlítette e czélt.
Szana az alakulás egyedüli indokának azt hirdeti, hogy az új társaság
bensőbb összeköttetést akart eszközölni az irodalom munkásai s a
közönség között, érdeklődést kelteni az irodalmi fölolvasások iránt s
mintegy biztosítani a veszélyeztetett magyar szépirodalmat. E törekvést
nagyon dicsőíti Szana, mert szerinte a Kisfaludy-társaság elsősorban a
széptani elméletek tisztázásán fáradozott s bizonyos előszeretettel nem
a hazai szépirodalom újabb termékeit, hanem a külföldi irodalmak
remekeit, legtöbbször a régi classikusok műveit mutatta be a fölolvasó
ülésen hallgatóinak s kevés hajlamot mutatott arra, hogy közelebb
símuljon a magyar közönség ízléséhez, követelményéhez s ez a tartózkodás
okozta, hogy havi üléseit nagyon kevesen látogatták.
Szana állításai a legnagyobb részt valótlanok. A Kisfaludy-társaság havi
ülésein mutattak be ugyan ó- és újkori remekírók fordításait, de eredeti
művet is nem csekély számmal, az ünnepélyes üléseken pedig csak eredeti
művek olvastattak föl, a mint a szabályok kívánják. A kiadványokban is
számos eredeti művet találhatni. A különbség e tekintetben a két
társaság között az volt, hogy a Kisfaludy-társaság kiadványaiba vegyest
vett föl eredetit és műfordítást, a Petőfi-társaság kizárt minden
fordítást, csak eredeti művet adott ki, olyant a milyent, de húsz év óta
nem ad ki semmit, csak ünnepélyeket, kirándulásokat és lakomákat rendez.
Valóban nem érthetni, hogy miben érte el czelját, mely Szana fönnhéjázó
kifejezése szerint nem volt egyéb, mint a veszélyeztetett magyar
szépirodalom biztosítása. Hisz később maga Szana bevallja, hogy
kiadványaik iránt a közönség alig érdeklődött s mindennemű vállalataikat
kénytelenek voltak megszüntetni. De a fölolvasások – mondja Szana – az
irodalmi fölolvasások, ezeknek a Petőfi-társaság teremtett közönséget a
fővárosban s ez a társaság legfőbb érdeme. Ebben sincs igaza. A
Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülései mindig nagy közönséget vonzottak
előbb a Múzeum, majd az Akadémia dísztermébe, a hol az ülések tartattak;
az igaz, hogy a hónapi üléseket kevés közönség látogatta, mert szűk volt
a hely előbb a Trattner-házban, majd az Akadémia egyik földszinti
szobájában. De mihelyt az Akadémia tágasb heti üléstermét engedte át a
társaságnak, nagy közönség hallgatta fölolvasásait; a Petőfi-társaságnak
is csak azóta van nagyobb közönsége, mióta ott tarthatja üléseit.
De miért túlbecsülni valamely társaság üléseinek látogatottságát? Az
csak külső dísz, a fő a belső munkásság s a kiadványok értéke. S e
tekintetben a Petőfi-társaság érdeme, hatása alig jöhet szóba.
Főfeladata lett volna fejtegetni Petőfi költészetét æsthetikai és
irodalomtörténeti szempontból, elősegíteni művei kritikai kiadását,
tisztázni életadatait s megiratni életrajzát. Erre nézve alig tett
valamit a Petőfi-társaság. Az Athenæum kritikai kiadását nem
kezdeményezte és szellemileg nem támogatta. Petőfi életrajzi adatait
Ferenczi Zoltán gyűjtötte össze _Petőfi-Múzeumá_ban s a
Kisfaludy-Társaság iratta meg e buzgó adatgyűjtővel életrajzát, a melyet
három kötetben ki is adott. Még legméltánylandóbb a Petőfi-társaság
munkásságában az, hogy gyűjti Petőfi műveinek kiadásait, fordításait,
kéziratait s némely ereklyéit. De itt sem tartja meg a kellő határt.
Petőfi bútordarabjainak hirdet minden széket, padot, szekrényt, melyeket
Petőfi valahol mint vendég használt. Igy sok lim-lomot összegyűjthetni,
de elhelyezésök szüksége nem indokolja a Petőfi-házat.
A füzetke a társaság anyagi viszonyairól nem nyújt kellő
fölvilágosítást. Csak annyit tudunk meg belőle, hogy a társaság vagyona
alapítványokban 55,264 korona, a Petőfi-házra pedig begyült 40,354
korona 50 fillér, de hogy az alaptőke jövedelme mire fordíttatik, a
Petőfi-ház tőkéjének kamatja a tőkéhez csatoltatik-e, arról hallgat a
jelentés. Úgy látszik, a társaságnak nincs szabatos költségvetése,
legalább a füzetke egyetlen évről sem közöl valami ilyest. De annál
többet olvashatunk benne a társaság nagy hatásáról, mely ébren tartja a
nemzet kegyeletét Petőfi iránt, ápolja a hazafi érzelmeket és éleszti a
nemzeti szellemet. De Petőfi iránt a nemzet kegyelete a Petőfi-társaság
alakulása előtt is nyilatkozott, művei a Petőfi-társaság nélkül is nagy
kelendőségnek örvendettek s nekünk úgy tetszik, hogy nem annyira
Petőfinek van szüksége a társaságra, mint inkább a társaságnak van
szüksége Petőfire, hogy népszerűsítse magát és dicsőségénél sütkérezzék.
Azok a rossz versek és beszédek, melyek Petőfi dicsőítésére a
Petőfi-társaság ünnepélyein fölolvastatnak, nem igen táplálhatják a
kegyelet érzését. Ime legújabb ünnepélyén a Petőfire vonatkozó művek
épen botrányosak voltak. Gróf Zichy Gézának _Petőfi és a gyermek_ czímű
költeménye csak gyerekes ízetlenség, de a Váradyé nemcsak a jó ízlést
sérti, hanem a vallásos érzületet is. Ez úgynevezett legendában a Petőfi
szellemalakja honvédtársaival az égbe ront, a hol az Isten épen egy új
villámot akar sújtani a magyar nemzetre, Petőfi meg fogja kezét,
ráriaszt, hogy ne merje azt tenni, az Isten engedelmeskedik Petőfi
parancsának s eláll szándékától. A harmadik Petőfire vonatkozó
fölolvasás próza volt Tolnai Lajostól, a Petőfi kritikusairól a
forradalom utáni időből, s a mint a hirlapi tudósításokból kivehetni, az
értekező egy csoport ferdítést és rágalmat halmozott össze, támadva báró
Kemény Zsigmondot, Aranyt, Erdélyit, Salamont és Gyulait.
Sajnos, hogy mind e három fölolvasó nemcsak a Petőfi-, hanem a
Kisfaludy-társaságnak is tagja. Egy pár év óta a Kisfaludy-társaság
örömest választ tagjaivá Petőfi-társasági tagot. Mivé válik a
Kisfaludy-társaság lassanként, ha ez áramlatnak nem tud ellenállani?
Lesülyed a Petőfi-társaság színvonalára; két Petőfi-társaságunk lesz,
pedig egy is igen sok.