A magyar Akadémia mindjárt megalakulása után, 1832-ben, megállapította a
magyar helyesírás szabályait, saját kiadványai számára. Nemsokára
nemcsak az irodalom fogadta el azt, hanem nagyrészt az iskolák is, bár
hatóságilag el sem rendeltetett. Egyszóval az Akadémia ez ügyben minden
külső kényszer nélkül hódító tekintélylyé emelkedett. Szabályai kevés
módosítással számos kiadást értek; 1876-ban újra átvizsgáltattak, nem
egy javításon mentek át s egész 1901-ig érvényben maradtak.
Ez idő alatt az akadémia első osztályában egy egész ortholog párt
alakult, mely elítélte ugyan a nyelvújítást, de csodálatosképen a
helyesírás terén gyökeres újításokat kezdett indítványozni. Két tagja
már 1876-ban a phonetikai helyesírást indítványozta, de azt egyetlen
akadémiai tag sem pártolta. Föl is hagytak a merész újítással, de kerülő
úton igyekeztek belőle egyet-mást megvalósítani s más hozzáférhetőbb
résen kisérlették meg a régi helyesírás megrontását. A Nyelvtudományi
Bizottság egyik kevéssé népes ülésén elhatározták, hogy a _Nyelvőr_ben
nem követik többé az Akadémia helyesírását, bár az akadémiai ügyrend
szerint minden akadémiai kiadványban az Akadémia helyesírása használandó
s egész 1888-ig maga a _Nyelvőr_ is a szerint írt. Az osztálytitkár
figyelmeztette is erre Simonyi Zsigmondot, a bizottsági előadót, de ez
azzal állott elő, hogy úgyis a szabályok átvizsgálásának küszöbén állunk
s az új szabályokhoz a _Nyelvőr_ is alkalmazkodni fog. De nem
alkalmazkodott s az osztály, mely elég gyönge volt eltűrni az Ügyrend
megsértését, végre megemberelte magát s szigorúan elrendelte annak
szoros megtartását s így Simonyi abba a furcsa helyzetbe jutott, hogy a
_Nyelvőr_ben nem követheti saját helyesírását.
Végre 1891-ben magában az Akadémiában is föllépett indítványaival a nagy
reformer, melyek négy pontból állottak s a melyekből egyetlenegyet sem
fogadott el az Akadémia. Úgy látszik, ezt előre sejtette s mint jó
magyar ember, a ki megtanulta politikai életünk hatása alatt, hogy a
kisebbség ne rendelje magát alá a többségnek s ne várja meg, mig
többséggé alakulhat, hanem erőszakoskodjék s minden úton-módon
igyekezzék meghiúsítani a többség akaratát – egész hadi tervet eszelt
ki. Először is a budapesti népnevelők egyesületéhez fordult, biztatta
őket, hogy járuljanak küldöttséggel a vallás- és közoktatási
miniszterhez s kérjék a helyesírás rendezését. Dorogsághy Dénesné
indította meg a mozgalmat a népnevelők egyesületében. A női báj és
férfias elszántság egyesülve jelent meg a miniszter fogadó termében és
elpanaszolta a magyar helyesírás bajait, hogy annak rendkívül ingadozó
és zavaros állapota tetemesen megnehezíti a népiskola egyik elsőrendű
föladatát, az írás és fogalmazás tanítását. A miniszter ugyan azt
mondhatta volna a küldöttségnek: Sajnálom, de én az iróknak nem
parancsolhatok, hogy milyen helyesírást kövessenek. Az iskolában eddig
az Akadémia helyesírását tanították, tanítsák ezután is ezt, tartsák meg
pontosan, így aztán nem lesz rendetlenség. Ha Deák Ferencz, Vörösmarty,
báró Eötvös József és Arany János megelégedtek az Akadémia
helyesírásával, önök is megelégedhetnek, még akkor is, ha oly jeles
munkákat írnak, mint ők. A miniszter nem így tett, figyelemre méltatta a
kérvényt, s mivel tudta, hogy az Akadémiában s az Akadémián kívül
vitatják a helyesírás újabb kérdéseit, megbizta Simonyit, hogy a
szakértők tárgyalásai alapján dolgozza ki a helyesirásnak rövid és
könnyen érthető szabályzatát. Simonyi nagy örömmel fogadta a megbízást,
melyre számított, beadta munkáját s a miniszter áttette azt a
közoktatási tanácshoz véleményadás végett. Ennek még jobban megörvendett
Simonyi, mert biztosra vette, hogy társai, a kik az Akadémiában
kisebbségben maradtak, itt többségre emelkednek s a miniszterrel majd
kikapartatják a forró gesztenyét.
Valóban a miniszter Simonyi és az Akadémia között a Közoktatási Tanácsot
tette bíróvá. A Közoktatási Tanács bizonyára tiszteletreméltó testület,
de valami jeles munkássággal nevét emlékezetessé még nem tette és semmi
tekintetben nem helyezhető az Akadémia fölibe. Nem vonhatni kétségbe a
miniszternek azt a jogát, hogy attól kér tanácsot, a kitől tetszik, de
ez eljárása talán még sem volt egészen helyes és illő. Wlassics
másodelnöke volt az Akadémiának s egyik kiváló tagja. Ha annyira szívén
feküdt a helyesírás kérdése, megjelenhetett volna az Akadémia illető
ülésén és fölszólalásaival befolyhatott volna a határozatokra, de a
viták idejekor távollétével tündöklött buzgó miniszterünk. Maga is
érezte később helyzete visszásságát, s eljárását azzal igyekezett
enyhíteni, hogy se a Közoktatási Tanácsnak, tehát Simonyinak, se az
Akadémiának nem adott igazat, a vitás pontok mindenikét helyesnek itélte
s ez értelemben adta ki az iskoláknak rendeletét, a melyet tolerantiæ
edictumnak is nevezhetni.
A rendeletet a sajtó nem fogadta azzal az örömriadással, melyre talán a
miniszter és Simonyi számítottak. Egyik lap félreértette, a másik
egyenesen megtámadta, a harmadik következetlenséggel vádolta, a negyedik
közönyösen fogadta, az ötödik phonetikai helyesírást követelt s így
tovább. Csak a Rákosi Jenő _Budapesti Hirlap_ja volt elragadtatva, s
fönnen hirdette, hogy tulajdonképen az ő lapjának helyesírását fogadta
el a miniszter, a mi nem igaz. Rákosi szeret ünnepelni és szereti
ünnepeltetni magát; eltűri, hogy lapjában folyvást dicsérjék nem épen
jeles tragédiáit, s midőn a főrendiház tagjává nevezték ki, nem restelte
majdnem egy álló hétig közölni azokat az üdvözlő, magasztaló leveleket,
melyeket ez alkalommal kapott. Most is hogy engedné másnak az új
helyesírás dicsőségét? «A miniszteri szabályzatot – úgymond – röviden
úgy jellemezhetjük, hogy törvényesíti a _Budapesti Hirlap_ helyesírásí
elvét, de gyakorlatban nem megy a _B. H._ határáig, de első lépése igen
nagy: az elv győz, a többi alkalmazás, tapintat, ízlés és bátorság
dolga.» No előre bátran, tollforgató urak! Kövessétek Rákosi tapintatos
és ízléses hóbortjait.
Simonyi is adott ki egy füzetkét a rendelet dicsőítésére _Az új
helyesírás szövege és magyarázata_ (Budapest 1903) czíműt, Wlassicsnak
ajánlva hálája jeléül. Ő is mint Rákosi hizeleg a miniszternek,
dicsekszik küzdelmes fáradozásaival, melyeket néhány év óta a jobb,
természetesebb és nemzetiesebb helyesírásnak ügyében kifejtett; a
miniszteri tisztviselők közül kiemeli Halász Ferenczet, a nemzeti
népnevelés ismert harczosát, a ki lankadatlan érdeklődésével ösztönözte
az ő törekvését, Kőrösi Henrik kir. tanfelügyelőt, a ki kezdettől fogva
szakszerű, indokolt és összefoglaló jelentéseivel mozdította elő az
ügyet. Végül így kiált föl: «A jobb és egyszerűbb írásmód eddig ki volt
tiltva az iskolából, mától kezdve igen gyorsan tért foglalhat, mert
nyitva találja az iskola ajtaját, s hogy erre a lehetőséget megadta,
azért hála és dicsőség illeti meg a minisztert». A hála mindenesetre
megilleti a minisztert, de a dicsőség nem. Mit Wlassics, mit Halász, mit
Kőrösi! Ők csak mellékalakok ebben a győzedelmes hadjáratban. A főhős
Simonyi Zsigmond, a hősnő pedig Dorogsághy Dénesné, a ki, mint egy
második Rozgonyi Czeczilia, ritka bátorsággal a boldogulás réve felé
indította az új helyesirás hajóját.
De komolyan szólva, a miniszteri rendelet vizsgálata önkénytelenül a
következő kérdéseket kelti föl a gondolkozóban: vajon elkerülhetetlen,
szükséges volt-e kétféle hivatalos helyesírás megállapítása? Elérjük-e
ezzel azt a czélt, a mire nyilatkozata szerint a miniszter is törekszik,
hogy a helyesírás terén csökkenjen a zavar s rövid idő mulva teljesen
megszünjék? Vajon Simonyi újításai, ha kiállották is a Közoktatási
Tanács kritikáját, kiállják-e a józan észét is, mert a tudománynak nem
sok köze van hozzájok.
A miniszteri helyesírás leginkább két pontban tér el az akadémiaitól.
Oly fontos-e e két pont, hogy szakadást igazolhat? A francziák példájára
való hivatkozás nem illik a mi viszonyainkra. A mi helyesírásunk könnyű
és egyszerű, a francziáké nehéz és bonyolult, mely ugyancsak rászorul a
könnyítésre és egyszerűsítésre s mégis a miniszteri reformok nagy
akadályra találtak, mert Francziaországban nem oly könnyű elbánni az
Akadémiával s a legjelesb írókkal, mint nálunk. Bourgeois közoktatási
miniszter 1891-ben nem annyira rendeletet, mint utasítást intézett az
iskolai igazgatókhoz és vizsgáló tanárokhoz a helyesírási ügyben, de
siker nélkül; egyik következő miniszter Leygues 1900-ban valóságos
rendeletet adott ki, a helyesírás reformja ügyében, de oly ellenzésre
talált az irodalom részéről, hogy 1901-ben egy részét vissza kellett
vonni s újjal pótolni, de tartóssága ennek is kétséges. Ilyesmi nálunk
nem fog történni, az irodalom közönye miatt, hanem lesz három-négyféle
törvényesített helyesírásunk, egyik az akadémiáé, a másik a közoktatási
miniszteré, mely háromfelé ágazik, a mennyiben engedményeket tesz s a
tudományos könyvekben a műszók magyaros írását megtiltja s ezt csak a
szorosan vett irodalmi művekben engedi meg a közkeletűség elvénél fogva.
Hol marad így a rend, határozottság és egyöntetűség, melynek érdekében
indult meg a mozgalom? A miniszter jót akart, de az ő jó akarata nemhogy
csökkentené, hanem növeli a zavart.
A miniszteri helyesírás – ismételjük – leginkább csak két pontban tér el
az akadémiaitól. Legalább a Közoktatási Tanács így nyilatkozik
fölterjesztésében. Alább látni fogjuk, hogy ez nem igaz, de vizsgáljuk
egyelőre csak e két pontot. Az első pont a magyar _cz_ kiküszöbölése és
a puszta _c_-vel való helyettesítése. Ha minden idegen szót magyarosan
írnánk, akkor helyes volna e szabály, de ezt a miniszteri helyesírás sem
kivánja, minthogy pedig az idegen szókban a c változó hangzású, a _cz_
megtartásával a magyar olvasó teljes tájékozást nyer arról, hogy a mi
_cz_-vel van írva, az magyar szó, a mi _c_-vel az idegen, a míg most a
puszta _c_ nem egyszer zavarba hozhatja. Egy betű megtakarítása
folytonos zavart szülhet, a mi semmiesetre nem nyereség.
A másik eltérő pont az _a ki, a mely_ összeírása a hozzájok tartozó
kötőszókkal egyetemben. Ez ellen Arany János erélyesen kikelt még
1865-ben. Kitünő értekezése összes munkáiban is megtalálható. Kifejti
benne a visszahozó névmás eredetét, mely régebben _azki azmely_ volt,
később elhagyták mellőle a _z_-t, de hiányjellel írták: _a’ki a’mely_,
majd elhagyták a hiányjelt is, de sohasem írták össze s bizonyos
pattantással ejtették ki, nem úgy, mint ejtjük ezt _laki_ (Újlaki). «A
legtöbb élő magyar fül arról tanuskodik, hogy _laki_ és _a ki_ másként
ejtetnek. Az összes magyar alföld más vidékek nagy részével együtt, az
_a ki_-ben olyforma pattantást hallat, mintha kettős _k_ volna utána. S
hogy ez nem új korcsosodás a nyelvben, mutatja a régi írók példája, kik
a XVI. század eleje óta, mindenkép igyekeztek e pattanó hangot
visszaadni. Hogy többet ne említsünk, némelyek _h_-t írtak az _a_-hoz,
így _ahki_, mások a _k_-t forma szerint kettőztették, így _akki_.
Megállapodott versmértanunk egy Vörösmarty kezei közt, hosszúnak vette
az ily _a_-t, akadémiánk 48 előtt így tanította s a _z_ kimaradtát
mutató hiányjelt pontosan fölrakta nyomtatványaiban. Csak mióta a
hiányjelt, merő leírási kényelemből, elhagyogatjuk, azóta kezd némely
fül közönyössé válni az _a_ pattanó ereje iránt és szokni az egészen
rövid ejtéshez». Értekezését Arany ekkép végzi be: «Ha, még régi
alakjában az _az ki, az mi_ élne, semmi szónk nem volna összeírásuk
ellen; miért? hisz ezeket is kapcsoljuk: _mindenki, senki, semmi_. De az
_aki_ írás által oly kiejtés kap lábra, mely ellen minden magyar
nyelvérzék tiltakozik. Mi legalább, ha provincialismussal sujtatunk, sőt
ha egyedül maradnánk is, kimondjuk, hogy négy század irodalmától
támogatott és a legszűzibb ajkú magyar nép kiejtésén táplált
provincialis lelkiismeretünk mindhalálig borzadni fog _aki_-nek írni oly
szót, melyet így volnánk kénytelenek olvasni: _akki_.»
Nyelvészeink Aranynak ez értekezését nem tudták megczáfolni. Ujabban
Simonyi kisérlette meg ezt, de kevés szerencsével. Kétségbe hozta minden
adat nélkül, hogy a magyar népnek két harmada _akkit, ammit_ ejtene vagy
ha ejtett is, Arany czikke óta egy negyedszázad telt el s ezalatt (talán
Simonyi nagyon olvasott munkái következtében) igen elterjedt a rövid
kiejtés. Az a pattanó kiejtés csak oly proviancialismus, mint Dunántúl
az _okossan, erőssen_ kiejtés, pedig egy _s_-t irunk. Vajon kinek a
nyelvérzékébe bizhatni inkább, az Aranyéba, vagy a Simonyiéba? A
Közoktatási Tanács a Simonyiéba bizott, és leszavazta Aranyt és az
Akadémiát, s Kőrösi Henrik és Halász Ferencz tanácsára, a miniszter azt
helyben is hagyta. Szegény Arany János! Még megérjük, hogy munkáit az új
helyesírással fogják kiadni s belé erőszakolják az _akit, amit_, de
fölteszünk a kiadókról annyi kegyeletet, hogy ettől mégis visszariadnak,
azonban az iskolai kiadásokról nem állunk jót, mert a nyelvészeti düh
nem ismer határokat.
A harmadik pontban, az idegen szók írásában, a miniszteri helyesírás
látszólag nem nagyon tér el az akadémiaitól, de mégis lényegesen
különbözik tőle. Az akadémiai szabály ez: «Az idegen eredeti szók,
részint meghonosult szók, nyelvünkben közkeletűek, részint valóságos
idegen szók, melyeket nem érzünk mieinknek. Magyarosan csak a
meghonosult szókat írjuk, a valóságos idegen szók közül pedig csak
azokat, melyek nem latin írású nyelvekből vannak véve.» Simonyi erre azt
jegyzi meg, hogy nem lehet határt vonni a meghonosult és meg nem
honosult szók közt, s így a következetlenséget sohasem lehetne
megszüntetni. Ebben van némi igazság; az Akadémia a fejlődésre bízta a
honosult és meg nem honosult szók kérdését s a jobb írók tapintatára,
kiknek tekintélye után indulhat a közönség. De vajon a Simonyi szabálya
szabatosabb-e?
A miniszteri szabályzat szerint: «Az idegen szóknak egy részét
magyarosan, vagyis magyaros kiejtés szerint, más részét az idegen
írásmód szerint kell írni. Magyarosan azokat, melyek a nép nyelvében is
közhasználatúak, s azokat, melyek az irodalomban közhasználatúak. Idegen
írásmód szerint írjuk az idegen fogalmak, intézmények, szokások stb.
nevét, továbbá a nem közkeletű tudományos és egyéb műszavakat». A
közhasználatú és nem közhasználatú szók közt épen oly nehéz határt
vonni, mint a honosult és meg nem honosult szók között. Annyi bizonyos,
hogy a közhasználat tágabb fogalom, s kivéve azokat, melyeket tilt a
szabály, minden idegen szót magyarosan írhatni. Simonyi nagyon
dicsekszik a következetességgel, de miféle következetesség az, mely
szerint _sinecura, cercle, praetor, déjeuner, adagio,_
_reconvalescentia_ stb. idegen helyesírással irandók, ellenben _ráció,
kvóta, illojális, rutín_ stb. magyarosan? E mellett a miniszteri
helyesírás szerint a szorosan tudományos könyvekben a műszavakra nézve
más helyesírás követendő, mint a tisztán irodalmi művekben, vagy a nép
számára írt könyvekben. Bizony fölkiálthatunk Petőfivel: «Szent atyám,
beh tarka élet!»
Midőn a negyedik pontot akartuk megemlíteni, erre vonatkozólag egyik
dolgozótársunktól a következő levelet kaptuk, melyet egész terjedelmében
közlünk:
Tisztelt szerkesztő úr! A magyar helyesírásban eddig általánosan
elfogadott szabály volt, hogy:
a kétjegyű betűkön (_cs, gy, ly, ny, sz, ty, zs_) végződő főneveknél a
_val, vel, va, ve_ névragok fölvételekor keletkező kettős mássalhangzó
csonkítatlanul kiírandó, például _tanács-tanácscsal, becs-becscsel,
lőcs-lőcscsel;_ ugyanígy _tárgygyal, hegygyel, ügygyel, helylyel,
királylyá, asszonynyal, észszel, kontytyal, gúzszsal, rozszsal_ stb.
Igy írja e szókat a Tudós Társaság már 1832-ben s így írja az Akadémia
ma is, s nemcsak az Akadémia, hanem az egész mai irodalom s valamennyi
hirlap, köztük még azok is, a melyek különben a leghevesebb harczot
folytatják az Akadémia helyesírási szabályai ellen. A folyó év márczius
25-én megjelent napilapokból jegyeztem ki a következő példákat:
_gúnynyal, unoka-öcscse, tavaszszal, eseménynyé_ (Budapesti Hirlap);
_gúnynyal, hangsúlylyal_ (Pesti Napló); _becscsel_ bír (Budapesti
Napló); _egyezménynyel_ (Egyetértés); _kormány-nyal_ (Magyar Hirlap);
_eredménynyel_ (Alkotmány); _indítványnyal_ (Magyar Szó) stb.
«A fejlődő irodalom» e tekintetben tehát «nem ütött rést a hagyományos
szabályokon» s «ingadozás» itt egyáltalában nem volt tapasztalható.
S ime a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter úr legújabban kibocsátott
iskolai helyesírás szabályzata minden szükség s igaz ok nélkül egyszerre
csak föl akarja dönteni az általánosan elfogadott szabályt, s a 3. §-ban
elrendeli, hogy:
«a kétjegyű betűkben nyujtás esetén könnyebbség okáért csak az első
jegyet kettőztessük, például… _vesszük, öccse, asszonnyal, királlyá_».
Az új szabályzat szerint tehát az iskolában ezentúl, az eddigi közszokás
ellenére, azt fogják tanítani, hogy _görccsel, Béccsel, kaláccsal,
Wlassiccsal, üggyel, heggyel, vággyal, mollyal, hánnyal, kénnyel,
pinttyel, ponttyal, szásszal, résszel, gúzzsal, Párizzsal_ stb. irandó,
s a ki nem így ír, helyesírási hibát követ el, s a tankönyvíró, hogy
munkáját az iskolák számára elfogadják, kénytelen lesz, a rendelet
értelmében, az új szabályhoz alkalmazkodni.
Mert az iskolai helyesírás szabályzata épen ebben a pontban
kérlelhetetlen. Míg az ismert vitás pontokra nézve türelmes és
engedékeny s a tanártestületek pædagógiai belátására bízza, hogy akár a
_cz_, akár a _c_, akár a _te szerinted_, akár a _teszerinted_ mellett
döntsenek, addig a 3. §. dolgában nem ismer alternativát; itt már nem
enged szabad választást, hanem kategorice rendeli, hogy az iskolában
ezentúl csakis e szerint szabad tanítani.
S a mi az egész dologban legnevezetesebb, e szakasz, úgy látszik, a
miniszter úr tudta nélkül jutott bele a szabályzatba. Rendelete minden
sorából kitetszik ugyanis, hogy a miniszter úr azon hiszemben hagyta
helyben az iskolai helyesírás szabályait, hogy azok a» M. tud. Akadémia
szabályzatának alapján állanak», s ott, a hol a két szabályzat között
eltéréseket tapasztalt, határozottan belétette az iskolai szabályzatba,
hogy választást kell engedni a kétféle írásmód között. Ha a miniszter
úrnak tudomása van arról, hogy a 3. §. teljesen szakít nemcsak a
hagyománynyal, hanem az eddigi közszokással is, bizonyára meg nem engedi
a szótöveknek e barbár megcsonkítását, vagy ha talán mégis megengedte
volna, akkor okvetetlenül itt is, úgy a mint a többi – sokkal csekélyebb
jelentőségű – eltéréseknél tette, a döntést szabad választásra, a
«pædagógiai belátásra» bízta volna.
Sőt még magának az Orsz. Közoktatási Tanács állandó bizottságának sem
lehetett tudomása a 3. §-ról. Az Orsz. Közoktatási Tanács 1902 május
21-én kelt fölterjesztésében ugyanis kiemeli, hogy az «állandó
bizottságot tárgyalásaiban az az elvi szempont vezette, hogy az iskolák
számára kibocsátandó szabályzat lehetőleg megegyezzék az Akadémia
szabályzatával» s azután így folytatja:
«Az Akadémia szabályzatától valóságos eltérést csak kettőt fogadott el
az állandó bizottság: először a _cz_ helyett az egyszerű _c_-t;
másodszor az _a ki, a mi_ stb. összetett névmások egybeírását».
Kitünik ebből, hogy a szabályzat 3-ik szakaszában foglalt eltérésről az
Orsz. Közoktatási Tanácsnak sem volt tudomása, hiszen ha van tudomása
róla, okvetetlenül meg kellett volna a fölterjesztésben említenie, hogy
e tekintetben is eltérés forog fönn a két szabályzat között.
Ime egy orozva költ paragraphus, melyről a rendelet kibocsátása előtt
sem a miniszternek, sem a Közoktatási Tanácsnak nem volt tudomása. S
mégis benne van a miniszteri rendelethez csatolt szabályzatban! Hogyan
juthatott bele s meddig marad benne?»
Eddig tart tisztelt dolgozótársunk levele, a mely fölöslegessé tesz
minden bővebb magyarázatot. Mindenesetre nem ártana a kérdést
fölvilágosítani. A közoktatási miniszterium közlönye, hol a rendelet
megjelent, néhány sorral megtehetné ezt. Kellemetlen dolog, de még több
kellemetlensége is lesz a miniszternek a helyesírás ügyével. Báró Eötvös
József és Trefort Ágoston tudták, hogy mit tesznek, midőn nem adtak ki
helyesírási rendeletet, s az Akadémiára hagyták a szabályzat
megállapítását. Miért vesződjenek a nyelvészekkel, midőn úgy is van elég
más vesződségök is. Aztán egy conservativ testület, mint az Akadémia,
nem könnyen újít, míg a miniszteriumok hajlandóbbak erre. A miniszterek
változnak s tanácsosait könnyebben megszállja a vágy, hogy valamivel
emlékezetessé tegyék magokat. Lehet, hogy egy pár év alatt új
szabályzatot dolgoztat ki mostani miniszterünk is, ha a kiadottnak nem
látja sikerét s a zavar növekedni fog. De akár az akadémiai, akár a
miniszteri helyesírás szerint írunk, vajha tudnánk mennél jelesebb
műveket írni. Fájdalom, ezt a miniszter nem rendelheti el.