Herczeg Ferencz legfiatalabb elbeszélőink közé tartozik. Alig egy pár
éve jelent meg tőle a _Fenn és lenn_ czímű kétkötetes regény, melyet
most egy kötet rajz és elbeszélésféle követ. A regény nem igen sikerült,
de minden esetre tehetséget tanúsított. A szerző a magyar társadalmat
akarta rajzolni s inkább csak egy képzelt társadalmat rajzolt, melyben
megakadt egy pár vonás a magyar társadalomból is. A cselekvény és
jellemrajz többé-kevésbbé erőltetett volt, de itt-ott éles megfigyelés
nyomai sem hiányzottak benne. Legtöbbet ért az egészben a könnyed és
élénk elbeszélés s bizonyos előkelő hang, mely meglehetős ellentétben
állott újabb elbeszélőink diákos humorával vagy komázó hegykélkedésével.
Nem tudjuk: vajon Herczeg azért hagyott-e föl a regényírással, mert nem
volt megelégedve első regénye sikerével és kisebb műveken akarta előbb
gyakorolni erejét, vagy pedig némely lapok tárczái vonzották magokhoz,
hol a kisebb művek könnyen értékesíthetők s több olvasóra tehetni szert.
Mi részünkről nem vagyunk ellenségei a rajzok- és vázlatoknak. Művészeti
jogosultságuk kétségtelen. E mellett a mult század végén az angol
társadalmi regény ily rajzokból keletkezett s a jelen század két
legnagyobb angol regényírója, Dickens és Thackeray is, szintén ezekkel
kezdették pályájokat. A baj csak az, hogy nálunk a rajz és vázlat némi
léha divattá vált. Minden hevenyészett leírás, párbeszéd, elmefuttatás e
műfaj számába megy. Egész iparczikké fejlődött, melyet iparűző
szerkesztőink lehetőleg dédelgetnek. Különösen a kisebb lapok minden
számukban közölnek ily fajta művet, mely nem lehet hosszabb két-három
vagy legfeljebb négy hasábnál. Egy számba minden esetre be kell férni,
folytatásról szó nem lehet, Így az írók kénytelenek összezsugorítani
műveiket, megbénítani gondolatjokat.
Herczeg is egyik ily elbeszélő tárczaírója a _Budapesti Hirlap_nak. Úgy
látszik, néha megúnja a kiszabott rövidségű műveket, hosszabbakat is ír
kedve szerint s ezeket másutt adja ki. Ily műve a _Mutamur_ is, a
melytől nevét nyerte gyűjteménye. Ez valami közép a vázlat és beszély
között s fővonásokban elénkbe tárja a szerző tehetségének sajátságait.
Herczeg nem igen fordul elkoptatott tárgyakhoz, hogy ismert eszméket
ismételjen vagy pedig a másokénál nagyobb sikerrel újjá szüljön. Kedveli
az új vagy elhanyagolt tárgyakat, különösen a katonaélet rajzát,
melylyel nálunk nem igen foglalkoznak az elbeszélők. A népélet rajzához
kevés érzéke van, csak elvétve veszi tárgyúl, legszivesebben a fensőbb
körök és a középosztály szalonjaiban mulat s örömest rajzolja a szerelmi
viszonyok és házas élet fordulatait. Előadásában nem nyilatkozik
érzelmesség vagy humor, de nem hiányzik bizonyos finom gúny, mely jól
illik előkelő hangjához. Azonban ez előkelő hang néha egykedvűségbe
látszik átcsapni, melyből épen úgy hiányzik a rokon-, mint ellenszenv.
Oly kevéssé barátja az elmélkedéseknek, mint az alanyi ömlengéseknek, de
örömest mutatja, hogy szeret a nagyvilágban forogni és vizsgálni az
embereket. Érdekli is minden jelenség, de mélyebben nem vizsgálja. Jól
észre veszi a jellemző vonásokat s elég szabatosan emeli is ki, de az
egész mű lélek tani alapja ritkán erős.
A _Mutamur_ azt akarja föltüntetni, hogy az ember egy év alatt is mily
könnyen megváltozhatik. Ime két szerelmes: egy kis városi egyszerű leány
s egy német gróf, a ki huszárhadnagy, egymásba szeretnek. A gróf párbajt
vív a leányért, koczkáztatja örökségét s elveszi a leányt. Azonban egy
év alatt az egyszerű leanyból sportot űző nő, typikus turfalak lesz, a
ki nyereségért futtat s kit az egész világ bámul, a gróf pedig folyvást
katona s kártyanyereséggel igyekszik pótolni vesztett örökségét. A
szerelem elpárolgott, de azért elég vidám életet élnek. Az elbeszélés
épen azt nem tünteti föl, a mire czímében is czéloz. Itt nincs változás,
melyet rendkívüli esemény szokott előidézni lelkünkben, csak fejlődést
látunk, a legtermészetesebb folyamatban. A szerelem egyik részről sem
volt valódi szerelem; a leány kaczérkodott, számításból és
kalandornővágyakkal ment férjhez; a férfi unalomból és gavallérságból
kezdett udvarolni, ingerelték az akadályok és szeszélyből, makacsságból
legyőzte azokat. Ennyi az egész. Az elbeszélésben nem hiányzanak a
katonai élet sikerült vonásai, de az egésznek nincs lélektani
alapeszméje s a mi volna, az gyönge. A _Hadnagyné ő nagyságá_ban Reögh,
a kemény és dulakodó hadnagy, sem változik át azért, mert megházasodván,
neje- és gyermekéhez gyöngéd. Ez érzés eleme már azelőtt is meg volt
lelkében, csakhogy szerző elfeledte föltüntetni, a ki ellentéteseknek,
különösöknek mutat föl oly dolgokat, melyek jól megférnek egymás
mellett.
Általában a szerzőnek inkább csak a külső jelenségek iránt van érzéke, s
ritkán hatol be a lényegbe. Maga mondja némi negéddel egy helyütt: «Ha
novellát írnék, indokolnom kellene ezt, mivel azonban valót beszélek,
nem indokolok semmit». A való még a tudományban is keveset ér, ha meg
nem értetjük, hát még a művészetben, hol némi átalakuláson is megy át,
hogy lényege annál inkább kitűnjék. A költő épen azáltal költő, hogy
mélyebben lát az emberi szívbe s ki tudja fejezni azt is, a mit mások
csak érezni tudnak. Bizony a költőnek indokolni kell személyei tetteit,
a bonyodalom fejleményeit, de nem okoskodással, hanem rajzzal, azaz úgy
rajzolni mindent, hogy megérthessük. Herczeg rajzaiban egyet-mást sehogy
sem tudunk megérteni. Például nem érthetni az _Utolsó bál_ban, hogy
Ilondai Gyurka, előkelő ifjú, kamarás, miért veszi nőül egy csődbe
jutott kereskedő tüdővészes leányát. A szerelmet nem kell indokolni,
mondhatja a szerző. Jól van, de minden esetre úgy kell rajzolni, hogy
természetesnek találjuk, ha pedig nem látszik annak, megértetni.
Az _Iza kisasszony_ czíműben sem bír az ember Béni úrral tisztába jönni.
Béni szereti Izát, de egyszer észre veszi, hogy egyik czipőjének talpa
sokkal vékonyabb, mint a másik, s így egy kissé sántít. Ez lehangolja s
elhatározza, hogy nem veszi nőül. Azonban egy nap Izáék társasága
kirándulást rendezett a hegyek közé. Tánczoltak és labdáztak s egyszer
csak a labda az erdőszél fabokrai közé tévedt. Iza, a ki nem játszott,
hanem egy fatörzshöz támaszkodva nézte a játszókat, utána futott a
labdának hogy elhozza. De nem hozta; egy darabig vártak, aztán utána
néztek. Béni ott találta szegény Izát elesve, a mint azt nyöszörgé: «Oh
én nyomorék!» «De hiszen épen azért szeretem!» – vigasztalja Béni s
lecsókolja könnyeit. Minden esetre Béni szerelme oly különös szerelem, a
melyhez nincs kulcsunk. – A _Kapa-kovács felesége_ sem ment e bajtól.
Itt egy ifjú házaspár az anyós miatt elválik egymástól; a nő újra
férjhez készül menni. Azonban épen az eljegyzés estéjén megjelen a
kertben a férj s haza ragadja régi nejét, hogy újra elvegye. A szerző, a
kinek e történetet egy mérnök barátja beszéli el, így kiált föl: «Ez
képtelenség, hol itt a lélektani indokolás!» de a mérnök rámutat a
vasúti állomás udvarán álló házaspárra. Ekkor aztán a szerző sem akar
okosabb lenni a tényeknél. A dolog pedig voltakép úgy áll, hogy nincs
ebben semmi képtelenség: mind az elválás, mind az új házasság könnyen
megtörténhetett, de nem úgy, a mint a szerzőnek barátja s nekünk ő
elbeszélte.
Ide járul még, hogy Herczeg nem rajzol mindig biztosan, különösen oly
műalkatú elbeszéléseiben, melyeknek tárgya egy-egy jelenet rajza, mely a
személyek múltjával ismertet meg bennünket s jövőjöket mintegy
elhatározza. Ilyenkor a szerző meglehetős homályos sejtelmek között
hagyja olvasóit. Nem érezzük a lélektani kényszerűség mozzanatát, mely
képzelmünket vezethetné. Ilyenek a _Tavaszi láz, Kényelmes asszony_.
Néhol személyei sem beszélnek jellemzően. Az _O je Pierette_ czímű
elbeszélést egy komédiás szájába adja a szerző, de az előadásmód egészen
az övé. A _Tacskó_ban az öreg mócz szájával szintén a szerző beszél.
Vannak a művek között érdektelenek is, mint a _Lélek-analysis_,
_Szivárvány a fövenyben_. A szerző ezekben valami különössel akarta
meglepni az olvasót, de még érdekeltségét sem tudta felkölteni.
Azonban elég, talán sok is a gáncsból. A gyűjteményben vannak sikerűlt
művek is. A _Daruvári híd, Egy kard-affaire, Mozgósítás_ jól elbeszélt,
vídám történetkék a katona-életből. Élénken, de torzítás nélkül vannak
kiemelve bennök a komikai vonások s a hangban is van némi katonás, mely
jól illik a tárgyhoz, mert belőle van merítve. A _Békák_ szintén
sikerült mű. Tárgya egy beteg úri nő, a ki sehol sem találja helyét; nem
a Rivierán, nem Genuában, nem Bécsben, nem Buda-Pesten. Haza vágy s
midőn a Bánságban közeledik a falu felé, mely otthona s hallja a békák
brekegését, melyet már oly rég nem hallott, arcza fölvidul, mosolyog s
megindúlt, lágy hangon fordul férjéhez: «Itthon vagyunk! Hallod? A
békák!» Van valami ez elbeszélésben a szalonok levegőjéből, a beteg nő
ideges kitörései igen jellemzők mind reá, mind a társaságra nézve,
melyben él s az elbeszélés finoman leplezett félig érzelmes, félig
gúnyos hangja jól illik a tárgyhoz. De mindent fölülmúl a gyűjteményben
a _Lószőrvitéz_ czímű elbeszélés. Gyermekkori emlékek újulnak meg a
szerző lelkében, midőn a régi családi ház lomtárában fölfedez egy bőrből
készült, lószörrel töltött huszárt, mely egykor kedvencz játékszere
volt. Megemlékszik hugára, ki szintén szerette a lószőr-huszárt. A két
gyermek naiv mulatságai, ártatlan versengései sok kellemmel és
közvetlenséggel vannak leírva. A leányka folyvást ajándékba kéri a
fiútól a lószőr-huszárt, de a fiú vonakodik. Végre mégis oda adja
hálából, mert a leányka megvarrta a fiúnak elszakított új ruháját.
Azonban az ingét is oda varrván az új ráhához, este anyja észre veszi, a
mit előtte titkolni akartak. Ezért a fiú visszakéri az elajándékozott
lószőr-huszárt, a leányka duzzogva oda dobja neki, de a midőn egy pár
nap mulva beteg lesz, újra eseng utána. A fiút a nagyanyjához vitték,
hogy el ne kapja a betegséget, s ott hallja meg huga kívánságát.
Megijed, hogy oda kell adni a kedves lószőr-huszárt s ezért azt hóna alá
kapva, elszaladt a fűzesbe. Midőn este haza került, vádolta a
lelkiismerete, hogy talán mégis oda kellett volna adni hugának a
lószőr-vitézt. Velök álmodott, s fölébredve álmából, kiáltozni kezdett,
hogy a huszárt oda kell adni hugának. – «Hugod a mennyországba ment,
angyal lett belőle» – viszonzá a nagyanya. Mindezt minden érzelmi
áradozás, minden negédlés nélkül beszéli el a szerző, egyszerűen, de
annál több bensőséggel. Mintha nem is törekednék hatásra s valódi
művészi hatást ér el.
Bizonyára e sikerült művek a szerző tehetségét tanusítják, a melyet mi
is örömmel ismerünk el. Jó tanácscsal is szolgálunk, bár az ilyesmit nem
igen szokták jó néven venni a fiatal írók, az idősbek még talán
kevésbbé. A robotba dolgozás megrontja a költőt, még ha nagy tehetségű
is. Minden héten néhány ily elbeszélő tárczát nem fog kibírni Herczeg;
tíz közűl egy-kettő sikerűl, mint e gyűjtemény is mutatja, de végre
akarva nem akarva modorossá fog válni. Némely írónak csak apróságok
sikerűlnek; némelynek az apró is, nagy is, sőt az apróság előkészület
nagyobb művekhez. Nem tudjuk, Herczeg melyik kategoriába tartozik, de a
kísérlet semmi esetre sem ártana. Irjon ezután is egy-két apróságot, a
mikor íhlete és gondolatja van, de jó lesz megkísérleni a nagyobb
elbeszélést, a valódi beszélyt, sőt a regényt is. Hátha most jobban fog
sikerűlni. A tehetség, a valódi becsvágy előbb-utóbb kivívják a sikert.