E kötetke több figyelmet érdemel, mint a mennyire a sajtó méltatta. Úgy
látszik, hogy Ignotus valóban ignotus: azaz nem igen van ismerőse a
hirlapírók között. Bizonyára e művecskének megvannak a maga árnyoldalai;
egy kissé bőbeszédű, magyarsága és verselése nem mindenütt kifogástalan,
vannak erőltetett, bágyadt, sőt ízléstelen helyei, de van egy pár olyan
tulajdonsága is, a melylyel ritkán találkozunk: a szerző egészben véve
átérezte, a mit írt s a hol tehetsége tisztábban és több erővel
nyilatkozik, az érzelmest és gúnyost bizonyos kellemmel tudja
összeolvasztani.
A kötetkét előszó nyitja meg, melyben a szerző megmagyarázza a _slemil_
szó értelmét. «A slemil – úgymond – zsidó szó, olyat jelent, a kinek
minden dolgára ott leselkedik a balság, a ki mert nem bízik magában, nem
is jut semmire, a ki öntudatosan élhetetlen… És így más mint a balek. A
balek mer, de nem tud, a slemil tud, de nem mer, vagy ha mer, rosszkor.»
A szerző egyszersmind mentegetőzik, hogy e szót használja s hivatkozik
Chamissóra, Heinere, Bourgetre, a kik azt már irodalmivá tették.
Szerintünk nem az a baj, hogy a szerző e szót használja, hanem hogy az
nem illik hősére. A slemil és balek typusok s a fő jellemvonás egész
életükön átvonul, a szerző hőse pedig csak egy lelkes, költői hajlamú,
elhanyagolt nevelésű, álmadozó ifjú, a ki átesvén az ifjú évek szerelmi
ostobaságán, szerencsésen kigyógyúl bajából. Úgy látszik a szerző saját
élményeit rajzolja hősében s az ifjú álmok és érzelmek hevét
szerencsésen vegyíti a kijózanodás gúnyával. Ez teszi bensővé, átérzetté
az egész költemény tárgyát és hangját. Innen fakad lélektani és költői
érdeke.
A költői beszélykét prológ előzi meg, mely bízvást elmaradhat vala. A mi
jó volna is benne, rosszúl van elmondva. Ez egy kissé lehangolja az
embert, de maga az elbeszélés csakhamar felkölti érdeklődésünket. A hős
gyermekségének rajzán kezdődik a történet; az elején még van benne
valami a prológ erőltetettségéből, de szerzőnk lassanként belemelegszik.
A cselekvény különben nagyon egyszerű, a súly a lélektani rajzra van
fektetve, melyet lyrai hangulatok szineznek ki. A tizenhárom éves
ifjonczot egy gyermekestélyre viszik, hol meghuzódik egy sarokba. A házi
kisasszonyka megszánja, oda megy hozzá s tánczra hívja föl, az ifjoncz
nem tánczol, de a leányka szivessége és szép arcza mélyen emlékébe
vésődnek. E percz óta halálosan szerelmes bele, álmodozik, verseket ír,
elhanyagolja az iskolát, az utczán gyakran meglesi kedvesét, hogy
láthassa, de nem meri meglátogatni. Majd a féltékenység is fölébred
szívében, mert midőn kedvese anyjával sétál, néha egy csinos hadnagy is
kiséri őket. Így telik el néhány év, az ifjú jogász lesz s midőn egy nap
egy nyaralói lóvonatra fölkap, kedvesével épen szemben ül le. A leány
megszólítja:
«Hogy van X. úr? szólt a szép lyány
A salonhölgy mosolyával,
Melyben összeforrva rezdül
Pajkosság és unalom – –
Hogy vagyok? Boldog vagyok,
Hogy szemedbe nézhetek,
Félczipős kis lábaidhoz
Akarok lehullani.
Hogy vagyok? Boldog vagyok,
Vad, rajongó és szerelmes,
Selyemkeztyűs kis kezedre
Akarok leomlani!
Hadd boruljon rám hajadnak
Csoda selymes szőke leple,
Míg beszívom nedves bársony
Ajakad lehelletét.
És karomba zárva téged,
Bágyadó szemem lehunyva,
Fölcsicsergő, szívbecsengő
Szavaid hadd hallgatom – –
Mind e dolgokat Slemil úr
Csak magában gondolá,
A míg akadozva így szólt:
«Oh, köszönöm, jól vagyok».
A társalgás így foly tovább. Végre a leány azt is megkérdi hősünktől,
hogy udvarol-e valakinek, mire ez azt feleli, hogy a szerelemben slemil.
Midőn az állomáshoz értek, a leány búcsúra nyújtja kezét és szeliden
szánakozva így szól: «Isten önnel, kis slemil».
E rész legjobb az egész beszélykében. Könnyedség, élénkség,
jellemzetesség és találó lyrai hangulat olvadnak egymásba. De a
következő részek is elég élénkek és jellemzetesek. Az álmodozó ifjút
tovább ragadja szenvedélye. Meg van sebezve szíve és hiúsága. A rossz
idő négy napig szobájába zárja; folyvást dühöng és verset ír. Elhiteti
magával, hogy neki joga van e leányhoz. Ha az övé nem lehet, másé se
legyen. Megöli s ő is veszszen, kárhozzon el vele együtt. E bolondos
gondolat megfogamzáas és növekedése fokozatosan és lélektani tapintattal
van rajzolva. Az ifjú csinosan felöltözik, s egy tőrös bottal az utczára
indul, hogy meglesse a leány sétáját és megölje őt. Íme a leány
csakugyan megjelen nevelőnőjével. Hősünk feléje tart, de a szél elkapja
kalapját, s ő megzavarodva, a leány nevetése s az utczai gyerkőczök
kaczagása között a kalap után rohan s eltünik a messzeségbe. Végre egy
barátja föltartóztatja és haza vezeti. Otthon megszégyenülve,
kijózanodva, elbeszél mindent. Barátja azzal vigasztalja, hogy ő is volt
ily bolond, de most azt tartja, hogy
Képzeletnek tengerénél
Többet ér egy csepp valóság.
A kifejlés jelenetét egy pár élénkebb vonás, a befejezést pedig egy
kissé több és enyhébb humor emelték volna, de így is megállják helyöket.
Mindenesetre e hóbortos ifjú rajzában több valóság nyilatkozik, mint
némely beszélyeinkben és rajzainkban, melyek igen is a valóságot akarják
elénkbe tárni. A szerző tehetségét bajos volna elvitatni, de a nyelv és
verselés művészetét még jobban kell megtanulnia s leszokni bizonyos
izléstelenségről, melybe néha az élcz hajhászata s némi szabadszájúság
ragadják.