Úgy látszik, Mikszáthnak inkább sikerülnek a humoros életképek,
könnyeden oda vetett vázlatok, adomás elbeszélések, mint a bonyolultabb
beszélyek vagy épen regények. Mihelyt mélyebb lélektani föladatot tűz
maga elébe vagy társadalmi viszonyainkat akarja rajzolni, győzi ugyan
szóval, a mennyiben íveken át elméskedik, de nincs elég tájékozottsága a
viszonyok fölfogásában, sem elég képzelme, hogy érdekes cselekvényt
tudjon alkotni. Kedveli Mikszáth az előszó-írást is, részint a maga
munkáihoz, részint a másokéihoz. Itt is, ha mondanivalója egy-egy adomán
vagy élczen fordul meg, elég mulattató, de ha elmélkedni vagy ítélni
kezd, üres vagy félszeg.
E művet[53] is bevezető előszó nyitja meg. A szerző elmondja, hogy
régebben úgy írta elbeszéléseit, hogy két-három themából toldott össze
egyet, most a midőn vénülni kezd s kifogy a leleményességből, egy
themából akar két elbeszélést írni. «És a múzsa segítségével meg is
lesz, sőt a nélkül is. Mert a múzsa is kivénült dáma már, a ki a világot
uralta egykor (a szerző azt akarja mondani, hogy a ki _a világon
uralkodott_ egykor, mert _a világot uralni_ egyebet tesz), most
mindössze egy apró pipere-üzletet tart; hajdan költőket inspirált, ma a
csinált virágok korszakában, legföljebb a toilettet teheti hangulatossá.
A háztartása is más volt ezelőtt, szép szobaleányát, a Phantasiát,
elbocsátotta szolgálatából s a helyett egy szurtos, mogorva mindenest
tart: a Megfigyelést». E szerint a régi költészetben a képzelem minden
megfigyelés nélkül teremtett, az újabban pedig semmi szerepe nincs, csak
a megfigyelésnek. Ez azt teszi, hogy se a régi, se az újabb időben
tulajdonkép nem voltak költők, mert megfigyelés nélkül nincs költői mű s
a megfigyelés még magában nem költészet. A kinek ily zavaros eszméi
vannak a költészetről, nem csoda, ha a maga elébe tűzött föladatot oly
furcsán oldja meg.
Mikszáth tudniillik föltette magában, hogy földolgoz egy középkori
mondát a _Gesta Romanorum_ból, melyet Haller fordított magyarra a
_Hármas Historiá_ban _Példabeszédek_ czíme alatt. Aztán egy másik
elbeszélésben megkisérli, hogy egy hasonló történet hogyan eshetnék meg
a XIX. században Magyarországon. Ez magában érdekes föladat mind írói
stíl, mind korrajz szempontjából. Az elsőben utánozhatja a szerző a
középkori mondák naiv hangját, jellemrajzi módját, világfölfogását; a
másodikban éles ellentétben mutathatja föl az újabb kor elbeszélő és
jellemrajzi sajátságait s mind kettőben visszatükröztetheti a különböző
kor és műveltség hatását az erkölcsökre s a viszonyok és szenvedélyek
fejlődési árnyalatait. Azonban Mikszáth mindezzel nem gondolt;
megelégedett azzal az élczes ötlettel, hogy egy tárgyról két elbeszélést
ír s megírta mindkettőt ugyanazon komázó, operette-stílban. De ily
torzításban is még lehető valamit visszatükröztetni a két kor viszonyai,
erkölcsei és szenvedélyei árnyalati különbségeiből. Lássuk, van-e ennek
valami nyoma a két elbeszélésben?
Az első elbeszélésben Balduin veronai orvos, nagy virágkedvelő,
meghallván, hogy Albertusnak, egy nápolyi úrnak, a világon legszebb
rózsái vannak, elutazik hozzá, annyival inkább, mert régóta baráti
levelezésben vannak egymással. Albertus nagy szívességgel fogadja
vendégét s fölajánlja neki minden rózsáját. Házában, kertjében mindent
megmutat neki, kivéve egy kis lakot, mely a kert végében állott. Balduin
kérdezte, hogy mi van ott? «Az titok – monda Albertus – oda magam sem
lépek. Abban a kalitkában egy galamb van». Balduinnak szeget ütött
fejébe a titkolódzás s megkérdezte titkon a kertészt, hogy voltakép mi
van a kis lakban. A kertész azt mondotta, hogy egy szép rózsa.
Balduinnak rosszúl esett, hogy barátja legszebb rózsáját eltitkolja
előtte, s ezt meg is mondotta neki. Albertus megigérte, hogy másnap
megmutatja legszebb rózsáját s megajándékozza vele Balduint. S im reggel
egy szép leányt vezet elébe. Elmondja, hogy Esre gyámleánya, kit
fölnevelt s nőül akart venni, de minthogy örömestebb megy Balduinhoz,
átengedi neki, nem csekély hozományával együtt. Albertus szomorúan néz a
távozók után s bújában boritalra adja magát. Csakhamar elszegényedik s
elzüllött emberré válik. Bujdosásában Verona környékén elfogják mint
gyilkost, bár ártatlan, de a körülmények ellene bizonyítván, halálra
ítélik. Épen a mikor ki akarják végezni, megjelen Balduin s ráismervén,
hogy megmentse, magát mondja gyilkosnak. De a valódi gyilkos is
előkerülvén, a két jó barát megmenekül. Balduin elviszi kertjébe
Albertust, hol szintén van egy kis házikó, mint egykor Nápolyban s benne
a galamb – Esre, a ki csak őt szereti; hogy Balduinnal eljött, csak
gyerekes szeszély volt tőle, most már kifejlett, okos nagy leány.
Balduin hozományával együtt visszaadja Albertusnak Esret s lakodalom
végzi be az elbeszélést.
Az új korból vett elbeszélésben is van két jó barát, két magyar
képviselő: Altorjay, a ki egy meglehetős vagyonos leányt, Vilner Esztert
veszi nőül és Korláthy, kit vőfélynek hítt meg esküvőjére. A vőfély,
mihelyt bemutatják, udvarolni kezd a menyasszonynak, az esküvő előtti
éjjel megszökteti és nőül veszi. Majd visszatér nejével a fővárosba,
párbajt vív megcsalt barátjával s neje hozományát egy pár év alatt
elfecsérli. Most már szeretne menekülni nejétől, megkinálja vele a
megcsalt barátot, Altorjayt. «Hát bolond vagyok én – pattan föl ez –
hogy miután a hozományt te költötted el, én most a puszta asszonyt a
nyakamba hagyjam varratni». «Úgy! Hát neked is csak a hozomány kellett,
vágott vissza Korláthy gúnynyal.» Korláthy egészen tönkre jutván,
külföldre szökik s Hamburgból azt írta nejének, hogy ne keresse, menjen
férjhez, ő soha többé nem jön vissza. Azonban az igen is hűvé vált
asszony nem tágít s mivel nincs pénze, váltót hamisít s az így szerzett
úti költséggel Hamburgba siet. Ott mint virágárúsleány keresi kenyerét s
im egy nap férjét pillantja egy vén angol nőt vezetve, a ki tőle
virágokat vesz. Mindketten egymásra ismernek. Korláthy kéri nejét, hogy
ne csináljon botrányt, kisérje őket távolról a vendéglőig s ő egy kis
idő múlva lejő hozzá. Úgy is történt. Korláthy szállására kísérte nejét
s elbeszélte, hogy e gazdag angol nőt fürdőre kísérte mint orvosa, de
holnap megválik tőle s a nyert tiszteletdíjjal vele fog valamibe
kezdeni; holnap délben pontosan meglátogatja. Másnap a szegény nő mind
várja férjét, de helyette rendőrök érkeznek s elfogják. A köröztetett nő
szállását a férj fedezte föl a rendőrségnek, hogy szabaduljon tőle. S ez
az újkori galamb a kalitkában.
Mit tükröztet hát vissza a két elbeszélés? Azt, hogy a középkorban az
emberek mind becsületesek voltak, kivált Olaszországban, az új korban
pedig mind hitványak, kivált Magyarországon. De ha nem egymáshoz
viszonyítva s nem a korfestés szempontjából tekintjük is e műveket, úgy
is meglehetős léha művek. Az emberek bennök jók az ostobaságig, minden
emelkedés nélkül, és gonoszak a kedvtelésig, minden küzdelem nélkül, a
szerző pedig nem épen jó óráiban összeírt tíz ívet, minden komolyság
nélkül.