A regény hősnője egy hölgy, a kit azért nevez el a szerző
tengerszeműnek, mert annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az
indulatja, s így hasonlított a tengerszemhez, mely a nap szakai és az
időjárás szerint különböző színeket vált. Hogy akármely hölgynek vagy
férfiúnak a szeme indulatja szerint más-más kifejezést nyer s ez némikép
hatással van a színárnyalatra nézve is, nem tagadhatni, a mindennapi
tapasztalat bizonyítja; de hogy valakinek a szeme bárminő indulatban
most kékké, majd feketévé, azután sárgává és zölddé változzék, azt
bajosan hihetni el. Azonban ne ütközzünk meg e kis túlzáson. Nagyobb baj
az, hogy a hősnő nemcsak tengerszemű, hanem tengerszem-lelkű is, a ki
annyira, annyiszor s oly módon változik, hogy nincs kulcsunk jelleméhez,
a mi a regény æsthetikai hatását egészen megbénítja.
A mű egyébiránt a szerző önéletrajzának egy töredéke, a melybe mintegy
be van foglalva a regény. A szerző tizenhat éves korában ismerkedik meg
a tengerszemű hölgygyel, a szép tizenkét éves Erzsikével. Együtt
tanulnak tánczolni; a kis leányka szeszélyes, dévaj, de jó szívű s a
szerző iránt jó indulattal viseltetik. Eltelik három év, a leány megnő,
a szerző már jogász s patvariára jő haza Komáromba. Megújítja a régi
ismeretséget, bár Erzsinek udvarlója is akadt, Bagotay Muki, gazdag
földesúr. Erzsike, úgy látszik, nem sokat gondol udvarlójával, szívesen
fogadja szerzőnket, a ki, mint műkedvelő, arczképét is megfesti.
Erzsike, a mint nekiült, meglehetősen kaczéran öltözött fel. A tüll
anglais fodra nagyon lecsúszott válláról s azon alul is. Szerző az
arczképen helyreigazította a fodrot: «Ön helyreigazította a ruhám
fodrát» – mond Erzsike megnézve a képet. «Észrevette kegyed?» – kérdé
szerzőnk. «Nem szeretett valamit látni?» – folytatá Erzsike, – «Nem
akarom, hogy más is lásssa,» – vizonzá szerzőnk. Erzsike még többet is
merészel. Meglátogatja szerzőnket kerti lakában, mely nem messze volt az
ő kertjöktől. Szerzőnk ott első regényét írja. Erzsike kéri őt, hogy
olvasson föl belőle valamit. Szerzőnk fölolvas belőle egy részt, de
tovább nem akarja olvasni, mert szerelmi jelenet következik. Erzsike
megjegyzi, hogy miatta ne aggódjék, olvasott ő a nevelő-intézetben oly
dolgokat, a minőkről nem is álmodnak. Szerzőnk még sem olvassa föl a
szerelmi jelenetet, nem mintha félne a kinevetéstől, hanem vár jobb
időre, ő most csak zérus, de lelkében erős láng lobog, e láng elég arra,
hogy valaki trónkövetelő, de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.
Erzsike örömest hallgatja ez alig leplezett szerelmi vallomást, végig
veti magát a hárságyon, két karját a feje fölé csapva. Szerzőnk oda ül
lábaihoz s elmondja, hogy a kit szeret, az neki nem rabnője, hanem
királynője lesz. Boldogságát nem lopni fogja, hanem kivívni. Ő annak, a
ki az ő lelkét megérti, a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal
árasztják el kedveseiket, ő annak a feje körül glóriát fog köríteni. Az
ő hölgyét tisztelni kell az egész világnak, de legelől neki. Erzsike
hallgatta mindezt, elkezdett hevesen zokogni, azután fölugrott, átölelte
szerzőnket mindkét karjával, megcsókolta és elfutott.
A mint így megindul a tengerszemű hölgy jellemrajza, sehogy sem tudunk
tisztába jönni: vajon egy kaczér leány áll-e előttünk, a ki mulatságát
leli egy fiatal költő elbolondításában, vagy egy szenvedélytől lángoló
hölgy, a ki lábbal tapod minden világi tekintetet s érzése hősiségében
kész minden veszélylyel szembeszállni. Mindkét föltevésre nyujt alapot,
de elvégre egyik sem lesz, hanem egy harmadik, a ki szintén érthetetlen.
A kerti találkozás után azt hinné az ember, hogy szerzőnk és Erzsike
közt némi bizalmasabb viszony képződik, melyet csak erős összeütközés
szakíthat meg. Mindebből semmi sincs. Szerzőnk és Erzsike a csók után
sem válnak bizalmasabbakká, bár többször találkoznak egymással, sőt
szerzőnk egy műkedvelői előadást is indítványoz, melyben Erzsikével föl
fog lépni. Egy nap épen műkedvelői próbára ment Erzsikéékhez, a molyan,
még akkor nem divatos Mencsikoff-kabátban, melyet anyja csináltatott
neki, hogy a midőn télen Pestre megy jurátusnak, legyen jó meleg ruhája.
A társaság gúnyosan tekintett kabátjára. Erzsike is megmosolyogta, sőt
nevettek is rajta elmenetele után. Szerzőnket mindez nem igen
bosszantotta s otthon mindazon töprengett: vajon induljon-e Pestre, hova
mint leendő juratust egy ügyvéd sürgősen hívja irodájába, vagy otthon
maradjon, míg a műkedvelői előadáson átesik. Azonban anyja tanácsára,
otthagyva a műkedvelői előadást, másnap Pestre utazik. Jó darab idő
telik el a nélkül, hogy egymásról tudnának a szerelmesek. Végre szerzőnk
visszajő szülővárosába, mint híres író és szerkesztő. Siet Erzsikét
meglátogatni, a ki iránt szerelme még most is lobog szívében s a kinek
lábaihoz akarja tenni, a mit kivívott, mert saját szavai szerint
bevallott czélja az volt távozásának: hírt, nevet, állást vívni ki
magának. Ennélfogva a Mencsikoff-kabát kigúnyolása nem változtatott
érzelmein. Hát Erzsike érzelmei a régiek-e? Bizony nem azok, mert
Bagotay Muki jegyese, a miről szerzőnk már első látogatása alkalmával
meggyőződik. Mi okozhatta e változást? Szerzőnk hirtelen elutazása,
hallgatása bizonyára nem, mert ha Erzsikének volt bátorsága megcsókolni
őt, arra is lett volna, hogy mindezt számon kérje tőle levélben. Az a
pletyka sem, mely szerint szerzőnket egy színi kritika miatt hírbe
hozták egy fiatal színésznővel, mert Erzsike csak tréfából említi föl
előtte a találkozáskor s félig-meddig ürügynek használja föl. Újra nem
értjük Erzsikét, mint eddig nem értettük. Szerzőnk csak tényeket dob
előnkbe s mintegy mondani látszik: ne legyünk okosabbak a tényeknél, ne
kutassunk. De azt már mégis kutatnunk kell, hogy Erzsike miért lett épen
Bagotay jegyese? Úgy látszik, hogy nem igen szereti. E fiatal úr
meglehetősen hitvány és korhely ember; igaz, hogy gazdag, de Erzsikének
százezer forint hozománya van, különben is független lelkű s nincs oka
anyagi érdekből férjhez menni. Férjhez megy, punktum. Szerzőnk, mint
Dagobert király, nem szereti a _miért_et s mintha azt sugná fülünkbe: ez
mind csekélység, ezután jő meg a java, a miről még nem is álmodoztatok,
azért jó lesz fölhagyni a kutatással.
Valóban úgy van. Szerzőnk visszatér Pestre s lassanként elfelejti
Erzsikét. Megindulnak az 1848-diki márcziusi mozgalmak, melyekben
szerzőnk szerepet játszik. S ím egyszerre csak egy kaczkiás paraszt
menyecske lép be szobájába, a ki nem más, mint Erzsike. Elmondja, hogy
házassága rosszúl ütött ki, férje minden tekintetben nyomorúlt ember, a
ki falun laktokban egy gulyásnéval élt tilos viszonyban, a miért ő
boszúból a gulyással él hasonló viszonyban, odahagyta a kastélyt, egész
paraszt menyecske, süt, főz a gulyásnak, vásárokra jár, egy szóval igazi
gulyásné, csak a pap áldása hiányzik még s épen azért jött Pestre, hogy
válópert indítson férje ellen, a mire szerzőnk tanácsát kéri.
Szerzőnknek csakugyan igaza van abban, hogy ne kutassuk az okokat.
Erzsikéből minden lehet már: tengeri szörny vagy légi tündér, csak olyan
nő nem, a kit megérthetünk s a ki iránt érdeklődhetünk. Épen azért
lehető rövidek leszünk s csak egy pár fő vonással rajzoljuk e csodálatos
nő még csodálatosabb pályáját.
A forradalom bukása után szerzőnk, mint már házas ember, a Bükkben
rejtőzködik; egyik sétája alkalmával egy férfiú és nő jő vele szembe. A
nő Erzsike. Midőn egy órára magokra maradnak, Erzsike elmondja, hogy a
gulyás férje ösztönzésére tíz tinóért visszavette nejét, őt pedig
elűzte. Nem ment vissza férjéhez, hanem anyjához akart menni Komáromba.
Gyalog neki indult az útnak; nagy bajjal a városhoz ér, de ott nagy égés
van. A népáradat magával sodorja s elalél. Egy honvédkapitány, a ki
hajdan szinész volt, megismeri, fölveszi podgyászkocsijára. A gulyásné
kapitányné lesz, szintén a pap áldása nélkül. A kapitány egy svihák,
kártyás ember, de azért Erzsike önfeláldozóan szereti. Egyszer a midőn a
kapitányt titkos sürgönynyel Komáromból Debreczenbe küldötték, az ezer
forint útiköltséget még elindulása előtt elkártyázta. Erzsike úgy
segített rajta, hogy letelepítette egy faluba s maga vitte el a
sürgönyt, hihetetlen kalandok közt. Debreczenben mint férfinek öltözött
honvédtiszt szerepelt kedvese neve alatt, vissza is hozta a választ s
odaadta a lappangónak, a kit ezért őrnagygyá léptettek elő. A forradalom
után bujdosnak, a volt honvédkapitány ismét szinész, sőt igazgató akar
lenni s Miskolczon egy szinésztársaságot összetoborzani.
Szerzőnk bujdosásából hazatér s újra író és szerkesztő lesz. Néhány év
telik el s újra betoppan hozzá Erzsike egy dragonyos főhadnagygyal, a ki
jegyese s épen azért jött, hogy fölkérje régi jó barátját násznagynak.
Azután elmondja, hogy az exkapitány igen galádul viselte magát
irányában, hogy színház-igazgatói engedélyt nyerhessen a császári
biztostól, elbeszélte neki az egész sürgönyvitel történetét, magát
ártatlanra mosva s őt denuncziálva. Ezért megidézték, letartóztatták s a
derék dragonyos főhadnagynak köszöni, hogy valami baj nem érte. Derék
ember, férjhez megy hozzá, annyival inkább, mert örökségét megkapta s
van miből letenni a cautiót. Az esküvő megtörténik, sőt a főhadnagy
Erzsike kedvéért áttér a protestáns hitre. Boldogul élnének, de kiüt az
olasz háború, a főhadnagynak a harcztérre kell távozni, azalatt pedig
megérkezik Krakkóból első neje, gyermekeivel együtt. Erzsike így
csalódik az ő derék emberében, de véletlen segít rajta. A kétnejű
főhadnagy elesik Olaszországban, ő pedig egy vidéki kis városba vonúl,
hol nemsokára egy kálvinista néptanítóval véteti el magát. Azonban a
puritán jellemű, rideg kedélyű, Ezsaiásba hamar beleún, sőt miatta
elidegenedik vallásától is, katholikussá akar lenni. Ezsaiás megveri, ő
pedig boszújában agyonlövi. Így kerül azután Mária-Nostra börtönébe, hol
szerzőnk, midőn sorra látogatta a hazai fogházakat, évek múlva
találkozik vele. «Megöltem a férjemet, el vagyok ítélve élethosszig
tartó fogságra.» «Nem tehetnék az ön érdekében valamit?» kérdi szerzőnk.
«Köszönöm – volt a felelet – jó nekem itt, nincs mit keresnem a
világban.»
Ime, a tengerszemű hölgy története. Vajon e történettel minő eszmét akar
kifejezni szerzőnk, s minő női typust rajzolni? Sehogy sem tudunk
eligazodni. Némely elejtett szavából azt sejthetni, mintha egy oly nőt
akart volna rajzolni, a ki folyvást keresi a férfiúi eszményt, folyvást
csalódik s végre elkeseredésében megboszulja magát. De ha ez volt a
czél, akkor Erzsike szeretőiben oly férfiakat kellett volna rajzolni, a
kiknek vonzó tulajdonaik vannak s bűneik épen ezek árnyában rejtőznek.
De a helyett e férfiak vagy nyomorúlt vagy brutális emberek, valóságos
torzalakok, kiket Erzsikénél csekélyebb eszű hölgy is könnyen
fölismerhet. Vagy talán a szerző egy érzéki nő rajzát akarta nyújtani, a
kit szenvedélye hamar elragad, fölocsúdva az érzéki mámorból, kegyetlen
fájdalmat érez, de újabb vágyak rabja lesz, míg végre mindinkább
sűlyedve, megutálja az életet. De akkor Erzsikét kellett volna máskép
rajzolni, szenvedélyesebb, félelmesebb nőnek, így talán vallásos
rajongása is érthetőbb lesz, a mi most nem igen van indokolva. Ha a
cselekményt nem táplálja a jellemrajz ereje, csak események halmaza
marad, ha a jellemrajz nincs szervi kapcsolatban a cselekvénynyel,
érthetetlenné vagy önkényessé válik.
Az önéletrajzi keret bizonyos tekintetben érdekesebb magánál a
regénynél, különösen æsthetikai becsű a Bükk hegységbe való bújdosás
rajza. A természet őszi képei, a kis falu, a házi gazda jellemzése mind
igen sikerültek. Azonban az önéletrajz legnagyobb része már rég
ismeretes előttünk. Jókai annyiszor leírta 1848. márcziusi szereplését,
Petőfivel való viszonyát s más dolgait, hogy már meg is únhattuk. Azt
talán mondanunk sem kell, hogy adatai itt sem eléggé pontosak s jövendő
életrajzírójának erős bírálat alá kell venni azokat, ha használni
akarja. Messze vezetne, ha reájok kiterjeszkednénk. Azért mellőzzük, de
egy, nem ugyan adatát, hanem gondolatát lehetetlen szó nélkül hagynunk.
E gondolatát egyébiránt már máskor is kifejezte; ez az a beteges
álmadozás, hogyha idegen nyelven írja regényeit, mily dicsőség, mily
jólét vette volna körül, de hazafiságból megmaradt magyarnak. E művébe
ott szövi be azt a gondolatát, midőn Erzsike Bükk vadonában útlevéllel
és pénzzel kínálva, azt tanácsolja neki, hogy szökjék Párisba s legyen
franczia költő. «Ah mennyire más ember lett volna belőlem! – kiált föl
Jókai. – Ha én ő vele akkor elfutok, most én volnék a realista írók
czéhmestere, mert eroticus láng, satyr vena és luxuriosus phantasia
bennem is volt annyi, mint azokban, de nem használtam azért, mert magyar
közönségnek írtam. Ma milliók olvasnák munkáimat s átkoznának az apák és
anyák, kiknek gyermekeit megrontottam. Én meg nevetnék rajtok, a
potrohomat ütve, a mit, mint idealista író, nem tudtam megszerezni.»
Vajon a költői genius olyan-e mint a ruha, melyet a divat szerint
vethetünk le és vehetünk föl? Jókai azt hiszi, hogy ő könnyen válhatott
volna realista költővé. Mi nem hisszük, valamint azt sem, hogy bármely
nyelvű költő más nyelvűvé könnyen átváltozhassék. A költői nyelvet nem
lehet nyelvtanból, társalgásból megtanulni, annak úgy szólva velünk kell
születnie, növekednie és gyermekkori benyomásokból táplálkoznia.
Béranger nem szégyelte bevallani, hogy a franczián kívül nem tud más
nyelvet, de annak sem ismeri minden titkát. Jókai már negyven év óta ír
és jeles költői prózaíró, de bizonyára nem ment a nyelvhibáktól. Például
e regényében – hogy csak egyet említsünk – csak úgy hemzseg a _lett_-es
passivum barbarismusa (_el lett határozva, lett megválasztva_ stb.). S
vajon a franczia közönség és kritika oly türelmes-e, mint a magyar?
Bizonyára nem. De bár mit higyjünk, egy bizonyos, hogy Jókai e regényét
a franczia akadémia nem jutalmazta volna meg. Jól tette, hogy magyar
költőnek maradt.