Dóczi, a kit leginkább színművei tettek ismertté, most mint beszélyíró
mutatja be magát.[49] Kíváncsian fogtunk hozzá beszélyei olvasásához:
vajon a beszélyíró fölülmúlja-e benne a színműírót? vajon sajátságok,
melyek a színműirót jellemzik, érvényesülnek vagy módosulnak-e a
beszélyíróban? Dóczinak mint színműírónak fényoldalai inkább általános
irodalmiak, árnyoldalai nagyrészt speczifikus drámaiak. Párbeszédeit
lyrai hév vagy szónoki lendület, elmés dialektika, szellemes ötletek
jellemzik, de cselekvénye szegény vagy erőltetett, a kifejlés önkényes s
a különben tűzzel írt jelenetek közül legföllebb egy-egy érthetőbb
drámai helyzet emelkedik kellő hatásra. Jellemrajza épen nem biztos és
eleven, a fő személyek nem eléggé érthetők vagy ha azok, inkább
abstractiók, mint élő emberek, de mint ilyenekben sincs határozottabb
indok, a melyből szüksgeskép folyjon a tett.
Mind e sajátságokból sok van a beszélyekben, de egy főkülönbség is
tüstént szemébe ötlik az olvasónak. Dóczi, mint beszélyíró mérsékli
lyrai és rhetori hevét, elmésségét s tisztán elbeszélő stílje egyszerű,
tárgyias, sőt néha majdnem száraz. Személyeire bíz mindent s ezek sem
sokat ömlengenek, szavalnak, mint drámai személyei, inkább elmélkednek,
önmagukat elemzik és sok elmeélt és lélektani finom megfigyelést
tanusítanak. Különösen illik ez _Carmela_ czímű beszélyére, mely a
legterjedelmesebb és legkiválóbb az egész gyüjteményben. De mégis, e
főkülönbség ellenére is, a színmű- és beszélyíró Dóczi egy pontban
föltünően összehangzanak. A színműíró Dóczi elmés és szavaló
személyeinek bonyodalmát épen oly kevéssé tudja megoldani, mint a
beszélyíró elmélkedő személyeiét. Mintha osztoznék hóbortjaik- vagy
sophismáikban, vagy annyira szeretné őket, hogy kénytelen mindenben
igazat adni nekik.
Azonban tartsunk sort. A gyűjtemény darabjai, úgy látszik, különböző
időben keletkeztek. Némelyikben a beszélyiró még a színmű formájáról sem
mond le, mint az _Arany és Petőfi_ és _Megcsókolt_ czíműekben; másokban
pedig, bár más bonyodalommal, ugyanazt kísérli meg, mit színműveiben már
megkisérlett, mint a _Kis Murányvár-_ és _Egy vegyes házasság_ban. Az
_Arany és Petőfi_ czíműnek a drámai forma nem szolgál előnyére; némi
humorral elbeszélve, nagyobb hatása lett volna. A két növendék leány
rajzában, a kik tanáruk ellen egy kis cselt szőnek, hogy megtudják:
vajon nem szeretett-e belé valamelyikökbe, sok a mesterkéltség, a
tanárban pedig, a ki Aranyt és Petőfit magyarázva, elárulja titkos
szerelmét, kevés a szeretetre méltó érdekesség. A _Megcsókolt_ már
sikerültebb, a drámai forma is jobban illik hozzá. Párbeszédei élénkek,
a lelemény is elmés, csak az a baj, hogy Kopáry urat nem értjük eléggé:
vajon csakugyan szerelmes volt-e barátja nejébe, a kit megcsókolt, vagy
csak a hálaérzet ragadta el, midőn élete egy szomorú epizódját beszélve
el a nőnek, ez elérzékenyült és könnyezett. Ha az utóbbi az eset, akkor
Kopáry úr könnyen kivághatta volna magát és nyerhetett volna bocsánatot;
ha nem, akkor más fordulatot vett volna a bonyodalom, mint a hogy vett.
Lehető egy harmadik eset is, de épen az a baj, hogy találgatjuk a
lehetőséget s nem értjük a mi megtörtént. Az indokok határozatlansága, a
jellemrajz nem elég világossága kiválóan jellemzik azt a két beszélyt
is, melyekben Dóczi színműveivel rokon tárgyat dolgoz föl. A _Kis
Murányvár_ mellékdarabja Nagy Murányvárnak, azaz _Széchy Máriá_nak. De
valamint a színműben nem értjük eléggé se Wesselényit, se Széchy Máriát:
úgy e beszélyben sem tudunk tisztába jőni: vajjon könnyelmű
diákkalanddal vagy komoly szerelmi történettel van-e dolgunk? Vajon egy
lelkes ifúnak eszménye lehet-e oly leány, a ki a más levelét titkon
fölbontogatja és elolvassa, s vajon a szerelem felköltésére csalhatatlan
szer-e a más szerelmi leveleinek olvasása, hogy így minden más ok nélkül
épen abba szeressünk belé, a kihez azok intéztettek? _Egy vegyes
házasság_ czímű beszély szintén a szerzőnek _Vegyes párok_ színművének
eszmekörében mozog, hasonló valószínűtlenséggel. Egy antisemita s e
mellett ultramontán bárónő reá akarja venni egyik szegény rokonát,
Kerényi grófot, arra, hogy a főrendiházban a zsidó házasság ellen
szavazzon. Kerényi gróf, a ki nem használja czímét, s más név alatt
jogakadémiai tanár egy kis városban, meglátogatja a bárónőt, de Helley
Józsefnek, a gróf egyik legjobb barátjának adja ki magát, mint a
kérdéses ügyben megbizottja, s megkezdődik az értekezlet a fiatal bárónő
és Helley között, a ki zsidónak mondja magát és erős leczkét tart a
bárónőnek az antisemitismus korlátoltsága- és brutalitásáról. A bárónő
megszelídül s antisemitából philosemita lesz, Kerényi gróf pedig levetve
álarczát, bemutatja magát a rokonoknak. Szívesen elismerjük a Kerényi
gróf szónoklata szépségét és igaz voltát, de a fönnforgó viszonyok
között ilynemű hatásban oly kevéssé hiszünk, mint a _Vegyes párok_
jeleneteiben. A szónoklat hatásának nemcsak æsthetikai okai vannak,
hanem lélektaniak is, s ez utóbbiak épen oly kevéssé fényeskednek a
beszélyben, mint a színműben.
Nemcsak e négy beszély, hanem az egész gyűjtemény a jelen életből van
merítve, de mégis, mintha némi mesés köd borongana rajtok, a társadalmi
viszonyok körrajzai el-elmosódnak s a személyeken legtöbbször nem
annyira a költő alakító erejét érezzük, mint erőszakát. A _Pensum_
czíműben a kiinduló pont hibás. E mű tulajdonkép nem beszély, hanem
satira akar lenni, mely az újkori naturalismust gúnyolja. A költő abból
indul ki, hogy napjainkban az iskolai írásbeli dolgozatok mellőzik az
elmélkedést s a leírásra fordítanak minden gondot. Bemutatja egy felső
gymnasiumi tanuló iskolai dolgozatát a tanár jegyzeteivel, mint a
naturalista ízlés bizonyítványát. Úgy látszik, Dóczi nem tudja, hogy az
úgynevezett descriptio sokkal inkább divatozott a régi iskolai
gyakorlatokban, mint a mostaniakban. A descriptio divatja, a mely a mult
század végén s a jelen elején annyira uralkodott az európai és a magyar
irodalomban, iskoláinkban sokáig fönnmaradt s még ma sem szorult ki
teljesen, de semmi köze az újkori naturalismussal. Hogy naturalista
ízlés uralkodnék iskoláinkban, arról nekünk nincs tudomásunk s Dóczinak
nem az iskolai gyakorlatokat, hanem irodalmunk némely újkori jelenségeit
kellett volna satirája alapjául vennie. – _Saeckerhets Taendstickor_
bohózatos tréfa, elég jókedvűen elbeszélve, de itt is épen a kiinduló
pont, az orvos és szobaleány légyottja, kissé erőltetett, pedig a
bohózat minden fajában épen az a fő, hogy a költő a mű elején tudjon
hitetni s magával ragadni az olvasót, a ki aztán könnyen elhiszi neki
azt is, a mi kevésbbé hihető. – A _Mennyi_ czímű jól gondolt és jól írt
beszélyke, de még jobb lett volna, ha a Lezsinszky báró rajzában egy pár
oly rokonszenves vonással is találkoznánk, melyek megértetnék velünk,
hogy Anna kisasszony csakugyan örömest megy hozzá férjhez. Azt értjük,
hogy Zalabér úrtól elfordúl, de azt már kevésbbé, hogy Lezsinszkybe
szeret. A szerelmet nem szükség ugyan indokolni, de minden esetre úgy
kell rajzolni, hogy hihessünk benne. – _A gróf szava_ és _Fifine
boszúja_ meglehetős bizarr művek oly bonyodalommal, melyeket a
legnagyobb tehetségű költő sem igen tudna kielégítően megoldani.
Mellettök a maga egyszerű ártatlanságában mintegy szégyeli magát a _Hogy
járt Hetyei uram_ czímű, mely Kisfaludy K. és Fáy komikai beszélyeire
emlékeztet, csakhogy ezeknél kevésbbé sikerült.
Úgy látszik, hogy Dóczi csak azért gyűjtötte össze e különböző időben és
sebtiben írt beszélyeit és vázlatait, hogy mintegy kíséretül
szolgáljanak a legterjedelmesebbnek és legújabban, legtöbb gonddal
írottnak, melynek czíme _Carmela_. Valóban e mű mind jellemrajz, mind
szerkezet tekintetében komoly gondot tanusít. Különösen feltünő benne a
jellemrajz minél szabatosabb kidolgozására való törekvés. Négy személy
jellemrajzát veszszük: Portenstein herczegét, a ki nnalomból utazik és
sajátságos bölcseletből nőcsábító, hogy feleséget találjon magának;
Carmeláét, egy olasz vendéglős híres szépségű leányáét; Pártos festőét,
kinek a herczeg pártfogója volt; és végre Montelione herczegnőét, a ki
ledér gondolkozású, de különben erkölcsös nő. Dóczi nagy kedvvel,
különös előszeretettel rajzolja mind a négyet, de művének hőse s neki
magának is kedvencze Portenstein herczeg. Ez ifju nagy úr, nagy kártyás
és eladósodott, különösen nagy becsületbeli adóssága van. Bátyja csak
úgy hajlandó kifizetni adósságát, ha lemond a majoratusról öcscse javára
bizonyos évjáradék fejében s tíz évre elhagyja Németországot. Nem
fogadja el az ajánlatot s házasság útján akar kiemelkedni a bajból.
Ügynök által alkudozni kezd egy gazdag emberrel, a ki Oroszországban
nagy kőolaj-aknából számos millión kívül bárói czímet is nyert s nem rég
Berlinbe jött, hogy súlyos bajából kigyógyíttassa magát. Van egy szép,
Melitta nevű, leánya, a kit örömest adna nőül a herczegnek. A herczeg
beleegyezik a házasságba, de látni sem akarja a leányt. Az alku Melitta
beleegyezésével is megköttetik, de ezalatt az atya meghal, a leány
visszaküldi a herczegnek az egyezményt, oda csatolva a szükséges
összeget is, adóságai kifizetésére, mint kölcsönt. – «Ha valamikor oly
helyzetben lesz – írja neki – kell oly helyzetbe jőnie, hogy a kölcsönt
megfizethesse, akkor szabadon válaszszon, akar-e nejévé tenni vagy sem.
Várok, de várakozásom önt ne kötelezze semmire.» A herczeg
megszégyenülve, visszaküldi a pénzt, elfogadja bátyja föltételeit s
útnak indul a nagy világba. Melitta szintén utazik s férjhez megy egy
vén olasz herczeghez, a ki nem sokára meghal. A fiatal özvegy bolyongani
kezd a nagy világban, szeszélyeinek és művészi hajlamának élve. A
herczeg Velenczében megkedvel egy fiatal festőt, Küstner Oszkárt,
útitársul veszi s műkedvelősködik társaságában. A festő komoly, majdnem
puritán érzelmű, a herczegnek pedig különös fogalmai vannak a
szerelemről és házasságról. Ő örömest meghódít, elcsábít bármely leányt
és nőt, a ki neki megtetszik s lelki furdalás nélkül oda hagyja, ha
megunta s rendesen az első mámor után már meg szokta őket unni. Ezért
eddig minden nőt csak egyszer szeretett életében, a mikor tudniillik
elcsábította. A házasságnak elvben nem ellensége, de úgy, a mint
fönnáll, éles bírálója. Azt hiszi, hogy ifju és leány, a mikor
házasságot kötnek, nem ismerhetik egymást s igazában nem köthetik le
magokat. Bizonyos ideig egymással kellene élniök s így teljesen
megismerkedve, biztosabban köthetnék le magukat vagy válhatnának szét. Ő
csak ilynemű megismerkedés után kész valakit nőül venni, épen azért
folyvást hódít, csábít, de a keresettre még nem talált reá.
Olaszországban álnévvel, mint festő egy híres szépségű leánynyal,
Carmelával, akar a maga módja szerint megismerkedni, a ki Capri mellett
egy falusi vendéglős leánya; hívja barátját, Küstnert is, de az nem
megy. A kaland nem sikerül, a herczeg a leányt nem is láthatja, mert az
atya megtudta a vélt festő kilétét s kiadta neki az útat. Visszatérve
Capriba, kéri Küstnert, hogy váltsa fel őt a vendéglősnél s hozzon hírt,
hogy a leány csakugyan oly szép-e? Ez hajlik kérésére, leginkább azon
okból, hogy a leányt eltávolítsa. Csakugyan reá is beszéli a vendéglőst,
hogy költözzék el onnét, sőt e czélra pénzt is kölcsönöz neki, a
herczgnek pedig megírja, hogy a leánynak nyoma veszett, s ha a jövőben
valakit megtisztel barátságával, soha se bízza meg oly szereppel, mint
őt. Carmela atyja Rómában telepedett le, hol alkalmazást nyert, de
megbetegedett s írt Küstnernek, hogy látogassa meg. Ez teljesíti
kérelmét, de már haldokolva találja. Halála után részvétből, szerelemből
nőül veszi a szép és jó leányt; Bécsben telepedik le, mint magyarországi
születésű, Pártosra változtatja nevét s igen szép állást vív ki Bécs
művészei között. Montelione herczegné is Bécsbe kerül és szorgalmasan
látogatja Pártos műtermét. Nem sokára várat magára Pormenstein herczeg
is, ki szintén Bécsbe érkezik; a műtárlatban föltűn neki Pártos
festménye, régi barátja modorára ismer benne s fölkér egy bárót, hogy
ismertesse meg a művészszel. A báró bejelenti Pártosnak Portenstein
teendő látogatását. Pártos zavarba jő, őszintén bevallja a bárónak s a
herczegnének a herczeggel való viszonyát és neje, Carmela, történetét s
tanácsot kér tőlük. Azt határozzák, hogy Carmelát el kell tüntetni s
Pártos a herczegné társaságában még az nap el is küldi Abbáziába. Hogy
Pártos nejét miért bízza épen a herczegnére, a kinek gondolkozásmódja
rossz hatással lehet reá, azt nehéz megérteni. Alkalmasint azért, mert
különben a bonyodalom nem fejlődhetnék tovább. A herczeg meglátogatja
Pártost, egymásra ismernek s kibékülve nevetnek a Carmele történetén,
mint ifjúkori bohóságon. Azonban a herczeg névtelen levelet kap
Abbáziából – a herczegné írta – mely fölszólítja: ha látni akarja
Carmelát, jőjjön Abbáziába. A herczeg oda utazik s megismerkedik két
nővel, kiknek mindegyike Cermelának adja ki magát. Egyikbe, a
herczegnébe, bele szeret, de nem tudván eligazodni a dolgon s Pártos
művének gondolván az egészet, ír neki, hogy föltalálta Carmelát, nőül
akarja venni. Pártos megijedve, Abbáziába utazik. Azalatt a herczeg még
inkább bele szeret a herczegnébe, sőt a maga módja szerint el is
csábítja. Pártos megérkezvén, a tévedés és álokoskodás kiderül. A
herczeg nőül veszi a herczegnét, híven követve elméletét, azonban nem
tudjuk: vajon néhány hónap múlva nem únja-e meg s így elmélete nem
vall-e kudarczot.
E vázlatból inkább csak árnyoldalai tűnnek ki a műnek. Fényoldalai így
elvesznek: a kellemes elbeszélés, ügyes szerkezet, szellemes párbeszédek
és elmélkedések s a jellemrajznak nem egy finom árnyalata. De ha még
több báj s gazdagabb tehetség nyilatkoznék is e műben, mintegy
megsemmisítené azt a megoldás léha hóbortossága. A költő tulajdonkép
Portenstein herczeg szószólója, győzelemre segíti elméletét és hirdeti,
hogy ez a valódi szerelem, ez az igazi házasság. Dóczi kedveli a
szokatlant, az ingerlőt, a sophismát, az absurdumot s lélektani és
erkölcsi ellentmondásokba keveredik. Mi azt hittük, hogy ez csak
forrongó tehetségének küzdelme, de ha így folytatja, azt kell hinnünk,
hogy ez tehetségének fő jellemvonása.