Ez emlékbeszéd[46] az akadémia idei ünnepélyes közülésén olvastatott föl
s nem csak az _Akadémia Évkönyvei_ben jelent meg, hanem külön kiadásban
is, Ipolyi arczképével. Fraknói minden oldalról és nagy lelkesedéssel
igyekszik rajzolni Ipolyi pályáját és sokkal inkább nagyítja a
körvonalokat, mintsem az a kegyelet szempontjából is igazolható volna.
De nem ez oldalról akarjuk bírálni emlékbeszédét. Előttünk s talán
olvasóink előtt is érdekesebb azon szellemnek és iránynak vizsgálata, a
mely az egészen elvonúl, mely a magyar történetírás vezérelvéűl kiválóan
egyházi szempontokat tűz ki s nemzetünk történelmét egészen felekezetivé
akarja átalakítani. Ezt dicsőíti leginkább Ipolyiban a szónok s ennek
buzgó híve maga is.
Fraknói beszédében néhány vonással jellemzi a magyar történetírás főbb
képviselőit a múlt század közepétől fogva egész napjainkig: Timont,
Kazyt, Prayt, Katonát, Horvát Istvánt s végül Horváth Mihályt, kinek
pályáját a száműzés szakítja meg. Ekkor, Fraknói szerint, Ipolyi lép
helyébe s mintegy betölti az űrt 1849-től napjainkig. Szorosabban vett
történetírói pályáját a következőkben világítja meg:
«Ipolyi az úgynevezett kath. ellenreformatio történetírója kívánt lenni,
első föllépésétől a véglegesen biztosított diadalig, Oláh, Veresmarty és
Hajnal képezték volna főalakjait. Ezen trilogiának csak középső része
látott napvilágot. Az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen
elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. A mint az ősmondák ködében
világosan fölismerte a magyar szellem körvonalait és megértette a
kőemlékek néma ékesszólását, szintúgy a vallásháborúk gyászos
jeleneteiben azon nagy nemzeti mozgalom ragadta meg lelkét, melynek
közepette a magyar irodalom szebb hajnala hasad. A vallásfelekezeti
küzdelmek uralkodtak a XVI. és XVII. század folyamán az állami és
népélet, a tudomány és iskola fölött. Csak történetök világánál vethetni
mélyebb pillantást a küzdelem és elmék forrongására. Ipolyi a
legszélesebb alapra fektette munkáját, a közélet minden mozzanatát
összefoglalta és kimagasló alakjait kimerítő jellemrajzokban a megillető
helyre állította. Neki nem voltak chablonjai, melyeknek
Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni. Az
ethika és jogosság elveinek érvényesítésében nem ignorálta a viszonyok
és helyzetek igényeit. Épen úgy tudja méltányolni a XVI. századbeli
főpapok mérsékelt szellemét, Pázmány Péternek a transactiókban
tanúsított ügyességeit, a mint nem tagadja meg csodálatát Forgách
Ferencz primás hősiesen koczkáztató cselekvésétől, melylyel a rábízott
ügyet annyi vész között, erélyesen és sikeresen megoltalmazta.
«Ipolyi fölfogása a XVI. és XVII. századbeli főpapság politikájáról
kifogásokat provokált többfelől és oly nézetek is nyilvánúltak, mintha
az ellenmondásban állana élete tevékenységének nemzeti irányával. Azon
politika alapvonása: a ragaszkodás a dynastiához, de a kik azt
fölkarolták, abban nem csak a magyarországi kath. egyház fönnmaradásának
követelményét, hanem egyszersmind a nemzet érdekeinek biztosítékát is
látták. Választani kellett a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti
védnökség és zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és
civilisatióval az ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani,
természetszerűen erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben legkiválóbb
támaszát látták. Az ellenfél támadásainak hevessége még inkább fokozta
ragaszkodásukat, túlzásra is vitte. Tévedhettek a mértékben és
eszközökben, de czéljok nemes, szándékuk tiszta, érzésök hazafias volt.
Egyébiránt a reactio, a mely a magyar állameszme ellenében I. Leopold
kormánya alatt uralomra jutott, nem a kath. főpapság bűne, ellenben,
hogy már félszázad előtt nem diadalmaskodott, mikor veszélyesebbek
lettek volna következményei – a kath. főpapság érdeme. Az uralkodó
eszmék áramlata az absolutismus karjaiba sodorta ellenállhatlanúl a
népeket. A legműveltebbek is, Cervantes, Molière nemzete az uralkodók
önkényének legzsarnokibb és szégyenítőbb nyilatkozata előtt
ellenszegűlés, talán pirulás nélkül hajoltak meg. Magyarországon a
Forgáchok, Pázmányok és Széchenyiek politikája megmentette a historiai
hagyományok folytonosságával az alkotmányos intézmények életét, mely
csak tengődés volt ugyan, de jövendőben lehetővé tette a magyar állam
függetlenségének és a magyar nemzetiség uralmának maradandó
visszaállítását.»
Feltünő, hogy Fraknói elősorolva a magyar történetírás múlt és jelen
századi főbb képviselőit, mellőzi Bél Mátyást, Fesslert és Engelt, a kik
minden esetre mélyebb kutatók és jelesebb írók voltak, mint akár Timon,
akár Kazy. De legfeltünőbb Szalay László mellőzése, a ki közvetlen a
forradalom után kezdte írni és kiadni Magyarország történelmét, nagyobb
tárgyilagossággal és mélyebb politikai fölfogással elődeinél, a ki az
ötvenes és hatvanas években a magyar történelmi kutatás és írás élén
állott s az akadémiában sürgette és megkezdte a történelmi kútfők
kiadását. Ipolyi ez időtájt mythologiai és műtörténelmi tanulmányokkal
foglalkozott s meglehetős távol állott történetirodalmi mozgalmainktól.
Tulajdonkép később sem vált szorosabb értelemben vett történetíróvá. Az
a munkája is, _Veresmarty Mihály élete és munkái_, melyből őt Fraknói
mint történetírót jellemzi, inkább irodalomtörténeti munka és Szalay
halála után 1875-ben jelent meg a Szent-István-társulat kiadásában. Maga
Fraknói megjegyzi beszéde másik felében, hogy «a szoros értelemben vett
hadi és politikai események története Ipolyi irodalmi föladatának körén
kívül esett, csak annyiban volt azokra tekintettel, a mennyiben a
kulturai fejlődések vagy a műtörténet alkotásainak magyarázata
szükségessé tette». Miért kell hát mégis a szoros értelemben vett
történetírók közé igtatni Ipolyit és első helyen, mint egy egész korszak
képviselőjét? Fraknói változtatja a szempontokat szüksége szerint, hogy
hol itt, hol ott minél fényesebb világításba helyezze Ipolyi érdemeit,
pedig valódi érdemeinek kiemelése inkább kitüntette volna őt, mint a
képzelteké, a melyek bajosan fognak hitelre találni.
_Veresmarty Mihály élete és munkái_ méltánylásában is hasonló eljárást
tapasztalunk. Fraknói szerint Ipolyi a kath. ellenreformatió
történetírója kívánt lenni, első fölléptétől végleges diadaláig; Oláh,
Veresmarty, Hajnal lettek volna főalakjai, e trilogiának csak középső
része látott napvilágot, az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen
elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. Bizonyára a kath.
ellenreformatio megírása nagyon óhajtandó munka volna, de vajon meg
lehet-e azt írni, habár a legszélesebb háttérrel, három oly életrajzban,
a melynek hősei csak másod vagy harmadrangú tényezők voltak, úgy
politikai, mint irodalmi téren? Fraknói Ipolyinak különösen
tárgyilagosságát emeli ki, mint a kinek nincsenek chablonjai, melyeknek
Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni,
pedig alig van irodalmunkban mű, a melyben annyira hiányoznék a
tárgyilagosság s az egyházi szempontok Procrustes-ágyába annyira be
volnának erőszakolva egyének, tények és viszonyok, mint Ipolyi művében.
Módszere föltünően kritikátlan s hol akarva, hol akaratlan részrehajló.
Nem tényekből indul ki, hanem már kész meggyőződésből s általában az
egész mű nem a kath. ellenreformatio történelme, hanem legegyoldalúbb s
legszenvedélyesebb védirata.
De Fraknói épen ezt bámulja leginkább benne, ezt nevezi
tárgyilagosságnak, sőt kizáróan nemzeti és hazafias szempontnak.
Hirdeti, hogy a mohácsi vész után egész a XVII. század végéig a főpapok
politikája volt irányadó, nekik köszönhetni minden üdvöst, ők mentették
meg a magyar alkotmányt és nemzeti műveltséget. «Választani kellett –
úgy mond – a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti védnökség és
zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és civilisatióval az
ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani, természetszerűen
erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben leginkább támaszát látták».
Valóban ez minden lehet, csak nem történelmi fölfogás. Fraknói úgy
tünteti föl Magyarország állapotát a mohácsi vész után egész a XVII.
század végeig, mintha minden a nemzet szabad akaratától függött volna s
a viszonyok kényszerűségének alig lett volna szerepe. Mintha szabadon
választhatott volna a nyugati szövetség és keleti védnökség között, s a
kik amazt választottak, a katholikus főpapok, jó hazafiak voltak, a kik
az utóbbihoz csatlakoztak, az erdélyi protestáns fejedelmek,
nemzetellenes politikát követtek.
Magyarország a mohácsi vész után bizonyára nem örömest szakadt ketté s
örömest maradt volna együtt akár Ferdinánd, akár János király alatt, ha
mint egészet bármelyikök meg tudta volna védeni a töröktől. De egyik sem
tudta s ezen fordúlt meg az egész. Mindazoknak, a kik nyugot felé
közelebb laktak Ferdinánd tartományaihoz, a nyugoti szövetséget kellett
elfogadniok, és mindazok, a kik kelet felé közelebb estek a török
birodalomhoz, kénytelenek voltak a védnökség alá menekülni, a mi mégis
jobb volt, mint hódolt tartománynyá válni. A viszonyok kényszerűsége, a
nemzeti önfentartás ösztöne határozta el mindkét fél politikáját,
melynek az államférfiak inkább csak kifejezői voltak. A földrajzi
helyzet volt a döntő s a vallási mozzanat alig szerepelt. János király
és főtanácsosai, Verbőczy és Martinuzzi, buzgó katholikusok voltak, sőt
épen Martinuzzi, a püspök, majd bíboros, volt az, a ki Erdély s a részek
politikáját egy egész századra mintegy megszabta, azt a súlyegyenre
törekvő irányt, a mely Bécs ellen Konstantinápolyra, a szultán ellen a
magyar királylyal kötött titkos szövetségekre támaszkodott, hogy
megvédhesse az ország mindkét felében a nemzet érdekeit. E politikát még
inkább kifejtették az erdélyi protestáns fejedelmek, a mikor már a
vallási érdek is jobban előtérbe lépett. A politika ekkor annyira
összeolvadt a vallással, hogy nehéz megkülönböztetni, hogy a politikai
irány visel-e vallási színt, vagy a vallási politikait, de annyi
bizonyos, hogy az erdélyi fejedelmek akár a diplomatia békés útján, akár
a harcz mezején nemcsak vallások szabadságáért emeltek szót és fegyvert,
hanem a magyar alkotmány védelmeért is s a magyar _Corpus juris_
lapjain, a XVI. század közepétől a XVII. végeig, nem csak a lelkiismeret
szabadságára, hanem a politikai szabadságra vonatkozó törvények
többnyire Erdély segítségével vagy erkölcsi befolyásával vívattak ki. A
nemzeti műveltség terén is hasonló jelenséggel találkozunk. Erdély a
török védnökség alatt, mint Fraknói hiszi, épen nem szüntette meg
ötszázados kapcsolatát a nyugati polgárosodással, sőt erősítette. Maga a
protestantizmus nem a keleti barbárság, hanem a nyugoti polgárosodás
szülötte volt s az élénk irodalmi élet, iskolák emelkedése és alapítása,
hasonlóra ösztönözte s mintegy versenyre hívta Magyarország másik
felében az ellenreformatio bajnokait. A két nagy párt katholikus-német
és protestáns-török pártnak nevezgette egymást, de szívében mindenik
magyar volt s küzdelmök eredménye mentette meg a nemzet létét és
alkotmányát; amaz nélkül Erdély könnyen török hódoltsággá válik, mint
Bulgária, Szerbia, emez nélkül Magyarország mint osztrák tartomány,
könnyen Csehország sorsára jut. A haza egységének eszméje és vágya soha
sem halt ki egyik párt kebléből sem s az alkotmányhoz való ragaszkodás
mindkét részről folyvást élénkült, mert az nemcsak a politikai jogok
képviselője volt, hanem a nemzeti önállásé is.
Fraknói mindazt, a mi a XVI. és XVII. században két nagy pártnak volt
műve, egyedül a kath. főpapságnak tulajdonítja. Bizonyára a főpapság
élén állott az ellenreformatiónak s közülök egy-kettő nevezetes
politikai szerepet is játszott, de a katholikus pártnak voltak kitünő
világi államférfiai is, a kik szintén döntő befolyást gyakoroltak a
dolgok menetére, mérsékelve és közvetítve a szélsőségeket. A főpapság
elvben nem volt ellensége az alkotmánynak, hiszen mint nagybirtokos
főrend benne lelte jogi biztosítékát, de a protestáns vallásszabadságra
vonatkozó törvényeket folyvást megdönteni igyekezett. Tanújelét adta
hazafiságának, de egyházi szempontoknak rendelvén alá mindent, kevésbbé
vette számba az állam nagy érdekeit. Koronként szószólója volt a nemzet
sérelmeinek, de ha a bécsi udvar szabad kezet engedett a protestánsok
elnyomására, elnézte a magyar közjog gyöngítését. Fraknói Forgáchot,
Pázmányt és Szelepcsényit a magyar alkotmány megmentőinek nevezi. E
három főpap tehetségre, hatásra, hazafiságra nézve egyaránt különbözött
egymástól. Nem egészen egy sorba valók, de bár hogyan ítéljünk rólok,
annyi bizonyosnak látszik, hogy ha egyedül tőlök függ, a magyar
alkotmány nem úgy marad reánk, a mint maradt.
Nem folytatjuk tovább. Messze vezetne bennünket, ha bele bocsátkoznánk e
küzdelmes korszak részletes fejtegetésébe. Csak általánosságban és
röviden akartuk kimutatni, hogy az a szempont, a melyből Fraknói
kiindúl, merev egyházi és nem nemzeti. Nem örvendünk, ha íróink, akár
katholikus, akár protestáns részről, nemzetünk történelmét egészen
felekezetivé akarják átalakítani. A harczok rég lezajlottak s bármely
felekezethez tartozzunk, nyugodtan, elfogultság nélkül tekinthetünk
vissza a múltra. Legalább tartoznánk erre törekedni, ezt tűzni ki
czélúl, ha emberi gyöngeségeinknél fogva nem tudnók is mindig
megközelíteni. A történetíró föladata nem az, hogy valamely rend vagy
felekezet dicsőítővé váljék, hanem hogy nyomozza az állami, társadalmi
és műveltségi fejlődés folyamát és föltételeit, összeolvasztva a nemzeti
és emberiségi szempontokat. A vallásfelekezetek nevezetes tényezők
mindebben, de nem egyetlenek s egyedül uralkodók. Ipolyi és Fraknói
történetírásunkban Timon és Kazy irányát élesztették föl tetszetősb és
tudományosabb alakban. Nyer-e ezzel a magyar történelem? Mi azt hiszszük
nem, legföljebb napjaink klerikális törekvéseinek szolgálhat némi gyönge
támaszúl.