Legjobban jellemezhetjük e közel négyszáz lapnyi kötetet előszavának egy
fordulatával. Nem annyira irodalmi értéket követel magának, mint inkább
memoire-szerű jellege van. A beszédekben s közlött nyílt levelekben
végig kísérjük egy magyar államférfiú áldásos működését, ki nem csak
szívén hordja a nemzeti kultura kérdését, hanem annak megvalósítását
kicsinyben, nagyban személyes kezdeményezésével is minden téren
előmozdítani törekszik. Így a könyv érdekes kommentárja a minister
politikai tevékenységének.
Eclecticismusát, sokoldalú tevékenységét, egyszersmind egész működésének
programmját legjobban mutatja az a meghatározás, melyet könyvében a
nemzeti kulturáról nyujt. A tudóst, a philosophot e meghatározás talán
nem fogja kielégíteni, hanem annál szerencsésebb egy államférfiú
elméjében. A nemzeti művelődés szerves fölfogását mutatja s a nemzet
minden érdekével számol. Csupa postulatumból áll. Ápolni kell az
irodalmat, tudományt; javítani kell közgazdasági állapotainkat; elő kell
mozdítani az ipar kezdeményeit s emelni a közegészség ügyét: ime
postulatumokba foglalva a nemzeti művelődés ügye. E postulatumok képezik
könyvének, mint tevékenységének főeszméjét; minduntalan előfordulnak,
hol egyenként, hol együtt a legkülönbözőbb kérdések kapcsában;
előfordulnak a középtanodai törvényjavaslat tárgyalásánál, akadémiai
beszédekben, nyílt levelekben, még akkor is, mikor például boros
palaczkok itthoni gyártásáról beszél. Szerző minduntalan izgat s ha
lehetne, egyszersmind kezdeményező is szeretne lenni mindenben. Ha tőle
függne, szeretne példát adni, hogyan kell érdekesen megírni hazánk
történetét, hogyan kell a vagyonosoknak ápolni a művészetet s
meggyártaná még az első jó hazai boros palaczkot is, mely a Siemens
készítményével versenyre kelhetne. Erős s a nyugtalanságig nagy benne a
cselekvés vágya; s így beszédeiben csakugyan nem ekesszólást, tüzetes
fejtegetést kell keresnünk. A mi iratainak érdeket ád, az épen
gyakorlati, cselekvésre ösztönző irányzatuk. S ezt megtaláljuk
beszédeiben úgy, mint nyílt leveleiben, mely utóbbiakat különben
szerzőjök sem irodalmi értékökért gyüjtötte egybe. Az irodalmi helyett
volt más értékök: valami közhasznú dolog létesülését segítették elő.
De nem csak az iratok erős gyakorlatias irányzatát mutatja az előttünk
fekvő gyüjtemény: tanúságot tesz azon sokoldaluságról s meleg
érdeklődésről is, melylyel szerzőjök a tudomány, művészet, ipar minden
nyilvánulását követi. A legkülönbözőbb irányokat méltatni tudó modern
műveltség szempontjából szemlél minden kérdést. Ez a szempont érvényesül
közoktatásügyi s akadémiai beszédeiben is; sehol sem a doctrina, a
kizárólagos rendszer embere; a szigorú elmélet következetességénél
többre tartja az élet gyakorlati szükségeinek megfigyelését. Ezt mutatja
magatartása a gymnasiumok s reáliskolák ügyében; ezt mutatják nézetei a
classikus s modern műveltség viszonyának taglalásában. Szóval a szellemi
érdekek méltatásával párosult gyakorlatiasság jellemzi az előttünk fekvő
iratokat, melyek e tekintetben is hű tükrét nyujtják szerzőjök nyilvános
működésének.
E működésének irányát különben ő maga legjobban írja le egyik pozsonyi
beszédében: «Nekem kétféle politikám van: a magasabb s mindennapi
politikám; az utóbbi központosul az értelmiség, vagyonosság s egészség
előmozdításában, az előbbi pedig a forradalmi cultus leküzdése, az
atkotmányosság szilárdítása s a vallás és egyház számbavételében, az
államéletben.»
E magasabb politikai irányzat is minduntalan előtérbe lép Trefort
beszédeiben. A lelkiismereti szabadságnak, a positiv vallásoknak
egyaránt védője; s midőn az állam jogait őrzi, tudja az egyházat is
teljesen méltányolni, mint cultur intézményt. Gyakorlatias iránya, a
tapasztalásokat élénken földolgozó szelleme a politikai ideologiának
erős támadójává teszi, mely csak néhány gondolaton kérődzik, néhány
elvont képzeten nyargal s az államélet bonyolult viszonyait, szükségeit
nem tudja megismerni. Élvezettel lehet olvasni, valahányszor az ily
ellenféllel röviden s élesen elbánik. Ép annyira megszívelni való, midőn
állást foglal el a forradalom cultusa ellen. E dolog neki a többi között
műveltség kérdése is: Magyarország lételét látja megtámadva minden olyan
törekvésben, mely az országot a nyugati műveltség közösségéből kivonná.
A forradalom pathosza helyett benne a reform pathosza az erős. A
politikai ábrándozás, az utopiákért való fölösleges izgalom pedig a
közszellem egészséges fejlődésén üt csorbát s különösen vidéken a
művelődés terjedésének is gátja. Az ilyen hamis eszmény ép oly
veszélyes, még veszélyesebb, mint a teljes közöny. Trefort «magasabb»
politikája így a «mindennapival» ugyanazon középpontból indul ki. «Ötven
éve – mondja egy helyen – hogy gróf Széchenyi István működése kezdetén
predikálta, hogy az országnak erőre, szellemi és anyagi erőre szüksége
van; ma nem biztosabb a jövője, mint akkor volt; tehát ma is folyvást
kell predikálnunk…» Nem fejezhetnők ki iratainak s működésének szellemét
jobban, mint e szókkal. Ő is izgat, «predikál», gyakorlati
tevékenységében is az, mit a német szó úgy fejez ki: «Ein Rufer im
Streite».
E sajátság némileg iratainak stylusát is megmagyarázza. Irásban és
beszédben rögtönző; arra törekszik, hogy gondolatait minél gyorsabban
oda vesse az olvasónak vagy a hallgatónak. Kifejteni, megvilágítani,
tüzetesen bizonyítani nem igen szeret. Idegesen a fődologra, a
főgondolatra tér át, azt néha szerencsés könnyűséggel kimondva, a
többivel már keveset törődik. Azt lehet mondani: iratainak stylusa a
művelt társalgás stylusa.
Azonban e sajátságnak megvan a maga árnyoldala. A társalgás két vagy
több ember között folyó párbeszéd, mely kérdést és fölvilágosítást,
ellenvetést és czáfolatot is idézhet föl. Trefort társalgása ellenben
oly magánbeszéd, mely kevés tekintettel van a lehető ellenvetésekre és
szükséges fölvilágosításokra. Gyakran annyi tételt halmoz össze, hogy
egy is elég volna egy egész czikk alapeszméjének, így egyik sem nyerhet
némi kifejtést vagy kellő megvilágítást. Ismételve fölvet néhány
kérdést, de megoldásuk módját és eszközeit még nagy körvonalokban sem
igen jelöli meg. Eszmék helyett néha ötleteket, szellemes megjegyzéseket
csillogtat, a melyek egy-egy oldalt talán megvilágítanak, de az egészet
homályban hagyják, sőt félreértésekre adnak alkalmat.
Kiváló példa erre az az elnöki beszéd, a melyet legközelebb tartott az
akadémiában, melyet a gyüjtemény nem foglalhat ugyan magába, de a mely
szintén ehhez sorakozik. Trefort e beszédében abból indul ki, hogy
régebben, az ő ifjúságában, az akadémia ünnepélyes közűlései sokkal
látogatottabbak voltak a mostaniaknál. E jelenség egyik okául azt hozza
föl, hogy az ülések nagyon monotonok, vagyis unalmasak. Hát ezt mi
okozza? «Az ok – úgymond – nagyon egyszerű és közelfekvő, mert nálunk
nem lehet akként és oly dolgokat beszélni, mint a párisi, berlini, sőt
müncheni akadémiában, mert nálunk nincs szellemi szabadság. Mondottam
már más helyen, mit értek a szellemi szabadság alatt s itt ismételnem
kell. Értem én ez alatt egy részt a jogosultságot, bármi tárgyról
leplezetlenül az egyéni nézetet, rectius igazságot, kimondani a nélkül,
hogy bármi disciplinaris eljárástól vagy censurától vagy anathemától
tartanunk kellene, másrészt a tehetséget, ily igazságot egykedvűen,
fölháborodás nélkül meghallgatni s fontolóra venni. Ily szabadság nálunk
nem létezik, mert a magyar társadalom a conventionalis s confessionalis
fogalmak és fölfogások keretében annyira le van szegezve, hogy magasabb
álláspontra emelkedni nem képes, s kevesebb philosophiai szellemmel bír,
mint e század első felében. De talán kérdezni fogják, mi az a
philosophiai szellem? Én nem tudok őnöknek oly definitiót adni, mint a
minőt egy német prefessor, philosoph par profession, adhatna, de én
philosophiai szellemnek tartom azt, ha nem elégszünk meg azon
igazsággal, melyet szánkba raknak le, de magunk kutatjuk, hogy igaz-e, a
mi igaznak árultatik. A philosophiai szellem tehát törekvés az igaz után
és a szabad kutatás, az ész minden regióiban. E szellem nélkül nincs
műveltség, nincs tudomány, nincs szabadság, mutatják azt az autocratia s
a forradalom uralmainak epochái, mikor kutatni, az igazságot keresni nem
szabad, csak hallgatni s hunyászkodni kell».
Már maga a kiinduló pont hibás s épen nem alkalmas arra, hogy egy oly
súlyos vád alapjául szolgáljon. Hogy akadémiánk ünnepélyes ülései most
kevésbbé látogatottak, mint a harminczas és negyvenes években, annak oka
nem az, mintha a mostaniak átlag véve unalmasabbak volnának, mint a
régiek, hanem leginkább az, hogy régebben a téli hónapokban tartattak,
mikor a közönség szorgalmasabban látogatja a tudományos és irodalmi
ünnepélyeket, most pedig májusban tartatnak épen akkor, a midőn mindenki
a szabadba menekül, annyival inkább, mert a lapokban másnap mindent
egész terjedelmében olvashat, a mi ott előadatott, mit régebben nem
tehetett. Ime a Kisfaludy-társaság ünnepélyes üléseit most is a téli
hónapokban tartja és sokkal nagyobb közönségnek örvend, mint az
akadémia, de ebből épen nem lehet azt következtetni, hogy a közönség
nagyobb részvéttel csüng a Kisfaludy-társaságon, mint az akadémián s
inkább támogatja adományai- és alapítványaival. Egyébiránt az akadémia
ünnepélyes ülései nem is a harminczas és negyvenes években voltak
leglátogatottabbak, hanem az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején,
midőn az akadémia újra rendszeresen megkezdhetvén munkásságát, üldözött
nyelvünknek úgyszólva menhelyévé vált s a közönség részvétével
egyszersmind némi politikai tüntetést is egyesíthetett. Általában
akadémiai ünnepélyes ülések nagyobb vagy csekélyebb látogatottsága úgy
nálunk, mint külföldön nem egyszer esetleges körülményektől függ s nem
igen van lényeges kapcsolatban magának az intézetnek szellemi hatásával.
Az ünnepélyes ülések sohasem tehetnek nagyobb bizonyságot valamely
akadémia tudományos munkássága becséről, emelkedéséről vagy
hanyatlásáról, mert itt a tudomány mélységei föl nem tárhatók. Mi
legalább soha sem hallottuk, hogy a «zsufolt ház» bárhol az akadémiák
becsvágyai közé tartoznék. Mindez nem azt teszi, hogy akadémiánk ne
igyekezzék érdekesekké tenni ünnepélyes üléseit s ne törekedjék a
tárgyak változatosságára s az előadás szép formáira, de mindenesetre
csalódunk, ha azt hiszszük, hogy a szabad szelleműség bárminő eszméi
hathatnak a közönségre, ha unalmasan adatnak elő.
Trefort az unalmasságot, monotoniát és egyoldalúságot a szellemi
szabadság hiányából következteti, mert a magyar társadalom a
conventionalis és confessionalis felfogások keretébe annyira be van
szorítva, hogy magasabb álláspontra fölemelkedni nem képes. Ajánlja,
hogy ne elégedjünk meg azzal az igazsággal, a mit a szánkba rágnak,
hanem magunk kutassuk: igaz-e, a mit igaznak árulnak; hogy mondjuk ki
leplezetlenül az igazságot s hallgassuk meg s vegyük azt fontolóra
egykedvűen, minden fölháborodás nélkül. Ime a jó tanács akadémiának,
íróknak és közönségnek egyaránt. Hogy az igazság után való őszinte
törekvés nélkül nincs tudomány, hogy a szabad kutatás fejleszti a
tudományt, úgy hiszszük, azt minden valamire való tudós és író tudja és
több-kevesebb sikerrel gyakorolja is, s így a reá emlékeztetést épen oly
fölöslegesnek tartjuk, mint ha mi azt bizonyítgatnók, hogy ily valamire
való magyar tudósok és írók nemcsak voltak, hanem vannak is. Az sem
szorul bizonyítgatásra, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában
bizonyos conventionalis és confessionalis felfogások nem egyszer jőnek
ellenkezésbe a tudományos kutatással; hogy a leplezetlenül kimondott
egyéni nézet szükségeskép még nem igazság; hogy a hatások és
ellenhatások küzdelmében fejlődik a szellemi és tudományos élet, a mely
nem egyéb, mint az igazság keresése, folytonos harczok között s
csalódások és tévedések árán is. Hogy nálunk e tekintetben kevesebb
szellemi szabadság volna, mint Európa más országaiban, bajosan
bebizonyítható állítás s azt hiszszük, hogy a mi akadémiánkban is
mindazt el lehet mondani, a mit a párisin, berlinin vagy münchenin, csak
legyen ember a ki elmondja. Különben a szellemi szabadságot nem a
társadalom és állam nyujtják mintegy készen, legfeljebb csak nem
akadályozzák, hanem mindig magok a tudósok és írók vívják ki, még akkor
is, ha a társadalom és állam csakugyan akadályozni akarnák.
Nem a szellemi szabadság hiánya a mi bajunk, hanem az, hogy bizonyos
közönyösséggel kezdünk viseltetni az erkölcsi tudományok némely ágai
iránt. Annyira a gyakorlati politikába merültünk, hogy mintegy megvetjük
az elméletet. Az állami és társadalmi tudományok legfontosabb
kérdéseinek nem igen vannak köztünk lelkesült szószólói, mélyebbre ható
kutatói. Minden esetre a tudomány több tartalmat adhatna köz- és
társadalmi életünknek, az elmélet eszmebősége inkább megtermékenyíthetné
a gyakorlatot és jobban ellensúlyozhatná az ébredező rendi és clerikális
aspiratiókat. S e tekintetben csakugyan bizonyos hanyatlást mutat
irodalmunk. Például hiányzanak sorainkban oly írók, mint Eötvös, Szalay,
Kemény, a kik nemcsak publicisták voltak, hanem jog-, állam- és
történetphilosophok. S Trefortnak ennyiben igaza van, ha több
philosophiai szellemet sürget, de nem kellett volna oly jelenségből
kiindulnia, a mely a dolog érdemére nézve keveset bizonyít s annyira
általánosságban, töredékesen s nem elég világosan szólnia, hogy
félreértésekre adjon alkalmat. Legalább a napi lapok oly vezérczikkeket
írtak beszédéről, a melyek csak növelhetik az eszmezavart s a nagy
méltánylás mellett is, bizonyára neki magának tetszhettek legkevésbbé.