A szerkesztő közölvén velem Herman Ottó úr fölszólalását, legyen szabad
arra még e számban a következőkben válaszolnom:
Először is sajnálhatni, hogy Herman úrnak e czikkében is megcsendül az a
hol negédes, hol követelő hang, a mely általában nem igen szokta emelni
munkái művészi hatását. Mi szükség emlegetnie, hogy édes keveset, sőt
semmit sem ad a tudós névre, ő nem czéhes tudós s nem czéhes tudósok
számára ír? Vajon oly nagy baj-e az, ha valaki tudós? Vajon annyira
üldözi-e Herman urat kül- és belföld a tudós czímével, hogy kénytelen
immár tiltakozni ellene? S mi okból tiltakozik oly megvetőn? Miért csak
import és csak német import nálunk a tudós és tudomány? Ha ez nem
nedégesség, akkor semmi sem az. A követelő hang sem hiányzik
fölszólalásában. Azt mondja, hogy már rég tisztában van a tudománynak
szorosabb értelemben vett irodalmi formájával, a melyet ő a szak- és
ismeretterjesztő irodalom szépirodalmi oldalának nevez s azt követeli,
hogy mindenki az ő szempontjából biráljon.
De vajon nem zavarosak-e e kérdésben Herman úr nézetei? Mindenesetre nem
igen összhangzók azon elmélettel és gyakorlattal, a melyet az európai
irodalomban tapasztalunk. Herman úr panaszkodik, hogy a _Magyar halászat
könyvé_t úgy bíráltam meg, mint valamely költői művet. Ez nem áll; se
lyrai költeményt, se drámát, se eposzt vagy regényt nem kerestem benne.
A tudomány könyvbeli előadásának két módja van: vagy pusztán csak
rendszerben, a szorosabb értelemben vett irodalmi forma minden igénye
nélkül, vagy irodalmi formában is s ekkor tekintetbe jönnek mindazon
æsthetikai törvények, a melyek a tudomány anyaga irodalmi
földolgozásában alkalmazhatók. A classikai irodalom majd minden
tudományt irodalmi formában nyújtott. Az újabbkori irodalmakban sem
hiányoznak oly kitünő tudósok, a kik egyszersmind kitünő írók. Sőt
Francziaországban az Académie Française a költőkön és szónokokon kívül
csak oly tudósokat választ tagjaivá a tudományok akadémiáiból, a kik
egyszersmind a széppróza művelői, a mi magában foglalja a műalkat
követelményeit is.
E szempontból kiindulva, jogosan szólhattam Herman úr nyelvének
fordulatosságáról, festőiségéről és plasztikaiságáról (mert leírások és
festések is fordulnak elő könyvében), a szerkezetről, a bőbeszédűségről,
az átmenetekről, a szerző nem épen vonzó alanyiságáról. Hogy mindez csak
költeménynél jöhet szóba s nem egyszersmind tudományos műnél, a mely a
széppróza igényével lép föl, ez annyi volna, mint forma tekintetében
teljesen megtagadni a kritika jogait.
Egyébiránt, általában véve, épen nem becsméreltem Herman könyvét.
Elismertem: hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem
nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe
tartozó műszókat összegyűjtötte s egész mesterműszótárt igyekszik
megállapítani. Inkább csak az ellen tiltakoztam, hogy azt mint a
széppróza eszményét, mintegy mintáúl tűzzék ki irodalmunkban költőknek
és tudományos íróknak egyaránt, mint a hogy a _Nyelvőr_ tette orthologus
lelkesedésében. Sőt még formai tekintetben is találtam benne méltányolni
valót, csak valami rendkívülit nem, a midőn ezt írtam: «Herman Ottó elég
világosan, folyékonyan, s nyelvtanilag elég szabatosan ír; van néhány
élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb
fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme». Úgy
hiszem, ez nem azt teszi, hogy «nyelve nem fordulatos, nem festői, nem
plasztikai», a mint a fölszólalás állítja. Azonban Herman úrnak nem
csekély hajlama van arra, hogy épen akkor vádoljon mást
igazságtalansággal, a mikor maga nem igazságos, s méltatlanságról
panaszkodjék, ha valami nincs ínyére. Nem csoda; a sajtó és a
természettudományi társulat egy kissé elkényeztették.
Bárhogy legyen, nem feszegetem tovább, még kevésbbé akarok a magam
ügyében biráskodni, s az egész pört a közönség józan ítéletére bízom.