A Nyelvőr ez évi V. füzetében Frecskay Jánostól _Egy tudós, a ki
szépíró_ czímű czikk olvasható. A czikk tulajdonképen nem egyéb, mint
szertelen dicsőítése nyelv, stylus s általában írói művészet
tekintetében Herman Ottó _A magyar halászat könyve_ czímű munkájának, a
melyet mintegy követendő példányúl állít föl szépirodalmi íróinknak.
Frecskay nagyon elégedetlen a szépirodalmi írókkal s midőn czikke végén
nyelvünk és eredeti szellemének diadalra jutását a költészetben is a
Herman Ottó munkája világlása mellett csak a jövőtől várja, úgy látszik
Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt sem tartja magyar nyelvművészeknek s így
Herman Ottó nemcsak a jelen, hanem a mult költőit is fölülmúlja, mint
szépíró.
S vajon miben áll Herman Ottó szépírósága? A czikk szerint először is
abban, hogy a Nyelvőr híve s nem használ oly szót és kifejezést, a mely
a _Nyelvőr_ elveivel ellenkezik, másodszor: mert Frecskay szépírónak
tartja, a ki maga meglehetős lapos és nehézkes nyelven ír. Úgy hiszszük,
hogy e két körülmény még senkit sem tett szépíróvá. Így nagyon könnyű
volna a szépíróság. Csak emlékezetbe kellene tartanunk a _Nyelvőr_
hibáztatta szókat és kifejezéseket, csak _idény_ helyett _évadot,
tömkeleg_ helyett _útvesztőt, láthatár_ helyett _látóhatárt, elnök_
helyett _előlülőt, pénztárnok, fegyvernök, asztalnok_, helyett
_pénztárost, fegyverest, asztalost, indokol_ helyett _megokolt,
tehetségre mutat_ helyett _tehetségre vall_t stb. kellene írnunk s
tüstént szépírók vagyunk. Csodálkozunk, hogy Frecskay nem hirdeti
szépíróknak azokat az ujdonságírókat is, a kik a _pénz-, ruhatáros,
hordáros, pinczés_ stb. szók használatával oly nagyra vannak, mintha már
legalább is a hazát mentették volna meg.
Azonban sajnos, senki sem oly nagy, mint amilyennek mondják, s a napban
is vannak foltok. Ha ki egy kissé figyelmesen olvasgatjuk Herman Ottó
munkáját s a _Nyelvőr_nek azt a fűzetét, melyben Frecskay panegyrise
megjelent, azt tapasztaljuk, hogy ezek sem mentek a nyelvrontás bűnétől
vagy helyesebben szólva, nem egy helyt ellenkeznek a _Nyelvőr_ elveivel.
Herman például ily szókat is használ: _ön_ (Sie, Vous értelmében),
_elem, tömeg, tan, lény, eszme, viszony, szellem, szenvedély, roham,
szilárd, alap, szabály, áram, tömb, emlék, zöm, ipar, telep, szerv,
regényes rajz, ábra_ stb. Sőt itt-ott megakad oly mondat is, melyet a
_Nyelvőr_ uralkodása előtt sem igen tartottak magyarosnak, péld.: Mind
_ezek fölött lehetne megdöbbenni_, e helyett _mindezen meg lehetne
döbbenni_ vagy _mindez megdöbbentő volna_. A _Nyelvőr_ V. füzetében
pedig a következő nyelvőrellenes szókat találtuk: _tan, keret, viszony,
anyag, elv, elmélet, árnyal_, de a mi több, magának a szerkesztőnek a
füzetben megjelent czikkeiben sem hiányzanak oly szók, a melyeket elvben
kárhoztatni szokott. Ilyenek: _Ön_ (Sie, Vous értelmében), _elem, tan,
alany, tény_. Ha már Szarvas Gábor is használja a _tan_ elvont gyököt,
vajon miért ne használhatnók mi is az _indokolni_ szót, a melynek első
része szintén ily elvont gyök, hisz a népnyelvben is találunk
gyökelvonást s az ajánlott _megokolni_ bizony nem pótolja az _indokolni_
szót, mert _indok_ helyett nem mondhatjuk: _megok_. Továbbá, ha Szarvas
Gábor nem veti meg az úgynevezett kihalt képzővel alkotott szókat, mint
_tény_, _alany_, miért vetnők meg mi is az _idény_ szót, midőn a
helyette ajánlott _évad_ szónak értelmét voltakép maig sem tudjuk s
minden esetre az _idény_ sokkal érthetőbb, mert bizonyos kapcsolatban
van az _idén_ szóval, a melyet a nép ragozni is szokott (_ebben az
idénben_) és a mely Csokonai _Dorottyájá_ban (IV. könyv) már majdnem a
_saison_ értelmében olvasható:
És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel
Láttatnak traktálni akármelyik szűzzel,
_Jövő idén_ mintha nem is ők volnának,
Úgy neki dühödnek ők is a dámának.
Mindezzel nem becsmérelni akarjuk Herman Ottó munkáját, sőt szivesen
elismerjük, hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem
nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe
tartozó népi műszókat összegyűjtötte s egész mesterszótárt igyekszik
megállapítani. Azonban mint szépmű nem igen jöhet szóba. Herman Ottó
elég világosan, folyékonyan s nyelvtanilag elég szabatosan ír, van
néhány élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb
fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme.
Mindez hagyján; van a munkának nagyobb baja is s ez a szerkezet lazasága
s a szertelen bőbeszédűség. Herman Ottó az előadás szempontjából nem ura
tárgyának; sok mindent megfigyelt, összeolvasott, gondolatai sem
hiányoznak, de hogy mit hol és hogyan mondjon el, azzal nincs eléggé
tisztában. Tárgya és szeszélye ide-oda ragadják s mint az úszót az ár
hullámai mind messzebb hajtják a parttól, a hova igyekszik. Innen
művében a lényegest gyakran háttérbe szorítja a kevésbbé lényeges;
innen, hogy a mit el lehetne mondani néhány lapon, íveken mondja el;
innen nem egy helyt az ismétlések; innen a szövegbe nyomott terjedelmes
okiratok, idézetek, a melyek inkább a függelékben foglalhatnának helyet;
innen néha a tárgyalás hézagossága, az átmenetek nehézkessége, sőt
erőltetettsége, melyek untalan magyarázatra szorulnak. Ide járul még a
szerzőnek nem épen vonzó alanyisága, a melyet művébe be-bevegyít.
Bizonyos hol negédes, hol követelő hang épen nem emeli a munka művészi
hatását. Egy szóval a könyv tartalmilag érdekes, de formailag nem valami
sikerült.
Mégis mi az oka, hogy Frecskay oly szép műnek hirdeti, a mely korszakot
alkot irodalmunkban és példányúl szolgálhat tudományos és szépirodalmi
íróinknak egyaránt? Már fönnebb megmondottuk. Frecskaynak tetszik, hogy
Herman Ottó az orthologusokhoz hajlik, megörvendett, hogy könyvében
_láthatár_ helyett _látóhatár_t olvashat, az pedig épen elragadta, hogy
a czímlap hátulján a _Franklin-Társulat nyomdája_ helyett _Franklin
társulat könyvsajtója_ áll. Mi kell ennél több, hogy Herman Ottó a
legkitünőbb szépíró legyen mindazok között, a kik valaha csak a négy
folyam partján éltek?
Valóban ujabb orthologusaink egy pár pontban szakasztott másai a
régieknek. Épen úgy nincs érzékök a stylus művészi oldalához, épen úgy
kedvelik az idiotismust, a közmondásos, népies kifejezést, ha nem illik
is a stylus tárgyához vagy hangulatába, épen úgy megtagadják a költői
nyelv sajátságait és ellenségei a költői szabadságnak. Társaságukban úgy
érezzük magunkat, mintha egy rég elmúlt korban élnénk, mintha nyom
nélkül viharzott volna el Magyarország fölött egy egész század, mintha
velök szemben újra hirdetni kellene, mint egykor Kazinczynak, az
irodalom azon elemi igazságait, melyekről irodalmi fölvirágzásunkat
tekintve, azt hittük, hogy immár vérré váltak. T. i. hogy a szépprózában
és költészetben egyaránt, minden műnemnek, műfajnak megvan a maga
stylusa: az ódát nem lehet a dal nyelvén írni, az epikai előadás
különbözik a drámaitól, más az elbeszélő, más a szónoki, más az értekező
próza; a beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is s a
magyaros magában még nem művészi; a költői nyelvnek vannak oly
sajátságai is, melyek prózában épen nem vagy csak kivételesen
alkalmazhatók; a költői szabadság nem szeszély, önkény, hanem a művészet
adta jog, sőt kényszerűség, a melyet minden nemzet nép- és műköltészete
használt, s melyet nálunk Gyöngyösi már a XVII-ik században rendszerbe
kezdett foglalni, egy egész értekezést írva róla. Jól tudjuk, hogy
Kazinczy a magyarost és művészit nem tudta kibékéltetni, s ez utóbbit,
kivált fordításaiban, az idegenszerűben kereste, de nem azért törtük
össze a neologusok igáját, hogy az orthologusokéba hajoljunk.
Frecskay, mint telivér orthologus, nem kedveli e század magyar költőit.
Kölcsönbe esik, ezek sem barátjai az orthologusoknak s nem is hiszszük,
hogy valaha kibéküljenek velök. Azonban Frecskay téved azt hirdetve,
hogy a neologia túlságai ellen való visszahatás csak ezelött tizenöt
évvel kezdődött a _Nyelvőr_ megindulásával. Régibb dolog az, nem is a
nyelvészek kezdették, hanem a költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany; csak
azután jöttek a nyelvészek: Brassai, Imre Sándor és mások, míg végre a
múlt évtizedben egy egész orthologus párt alakult. Azt hiszszük, hogy se
Herman, se Frecskay, sőt még maga Szarvas Gábor sem merítettek többet s
annyi ízléssel és oly sikerrel a régi és népi nyelvből mint ama három
költő. De ők nem voltak orthologusok, épen nem vetették meg a neologia
vívmányait, a régi népi és a megújított nyelv összeolvasztásából
alkották meg költői nyelvüket. E hagyományhoz ragaszkodnak a mostani
jobb költők is s épen nem akarnak az orthologia zászlaja alá esküdni.
Azt hiszik, hogy a nyelv nemcsak a természet, hanem a történelem
alkotása is, sőt bizonyos tekintetben, kivált a mi a szókat illeti,
része van benne a conventiónak is. Azt hiszik, hogy a népnyelv
szükségből vagy szeszélyből hibás analogiába téved, szabálytalanságot
követ el a szóalkotásban, az írói nép ily alkotásait is szentesítheti
egy egész század szokása vagy a mint Horatius mondja:
Si volet usus, Quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi.
Azt hiszik, hogy a neologusok sokkal merészebbek voltak gyakorlatban,
mint elméletben, ellenben az orthologusok az elméletben merészebbek s
gyakorlatban meglehetős ellenkeznek elveikkel. Azt hiszik, hogy mind a
két részen sok a túlság s csak művészetöknek ártanak, ha bármelyik
túlsághoz szegődnek. Becsülik a _Nyelvőr_t, mert gyűjti a
néphagyományokat és sikerrel műveli a szorosabb értelemben vett magyar
nyelvtudományt, hanem azt tartják, hogy egy egész század neologiája
ellen indított irtó hadjáratában oly tételekből indul ki, a melyekhez
sok szó fér, sőt vannak köztök meglehetős önkényesek is, mint példáúl az
idegen származású szóképzők és a gyökelvonás elvi elítélése, s a kihalt
képzőkről szóló elmélet. Azt tartják, hogy az orthologia teljes sikere e
század elejére vetné vissza nyelvünket a nélkül, hogy új fejlődést
indíthatna meg. Az irodalmi és politikai életben nem ismétlődnek a
korszakok, a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni s az
orthologia törekvése igen hasonlít azon meg sem kisérlett politikai
irányhoz, mely alkotmányunkat az 1792-iki állapotra akarná
visszahelyezni, mert a reformerek hibákat, nagy hibákat követtek el.
Frecskay mindent szentírásnak tart, a mit a _Nyelvőr_ hirdet. Épen ezért
nem veszszük tőle rossz néven, ha haragszik a költőkre, a kik nem
hajlanak az orthologiához. Azonban saját érdekében tanácsoljuk neki,
hogy ha a szépprózáról akar itélni, ne csak a _Nyelvőr_től tanuljon,
hanem az annyira lenézett Kazinczytól is, a ki jól értette a nyelv
æsthetikai oldalát s a széppróza elméletét először hirdette
irodalmunkban.