Kiss József ez újabb művében nem mint lyrikus, nem mint ballada-költő
lép föl, hanem mint epikus. Egy költői beszélyt nyújt a közönségnek,
vastag velinpapiron, szép nyomásban, rajzokkal diszítve.[41] Valóban, e
könyv bármely szalonasztalnak díszére válik. Vajon épen oly díszére
válik-e a magyar költészetnek? Ez már kevésbbé bizonyos.
Maga a czím nem igen találó. A mű egy varróleány történetét tárja elénk;
a varrógép nem játszik benne nagyobb szerepet, mint a földmíves kezében
az eke, a katonáéban a kard, íróéban a toll. Vajon ha földmívest,
katonát vagy írót választunk beszélyünk hőseül, nevezhetjük-e azt az
eke, kard vagy toll meséjének? A czímből ítélve, phantastikus
allegoriára vagy társadalmi irányműre gondolhat az ember. Ellenkezőleg
mindebből semmi sincs e műben; egy nemes szívű, önfeláldozó leány
egyszerű története az, a melyet kár volt ily czifra czímmel fölruházni.
Azonban a költő nemcsak ebben czifrálkodik, hanem egyébben is. Művét
prologgal vezeti be, a mely épen oly kevéssé illik ahhoz, mint maga a
czím. Elmondja, hogy egy zúzos téli este egy kis illatos levélke várt
reá a márványasztalon, a melyen theáját szokta inni. Meghivó volt másnap
estére egyik barátnőjétől, a ki azt írta neki, hogy minden lesz az
asztalon, a mit szeret és senki sem lesz idegen:
Férjem és ön – a lista kész –
No meg a kicsik – és Teréz.
A költő nem tudja elképzelni, ki az a Teréz, s midőn másnap a meghívásra
pontban hét órakor megjelen, kiváncsian néz körül. A háziasszony erre
fölkaczag: «Nemde, ön Terézt keresi?» – kérdi tőle s megpirongatja, hogy
oly csapodár. Aztán megmutatja ruhája szabását, díszét s utána veti: «Ez
Teréz, de csak fele». Elmondja, hogy Teréznek története van, nagy, szép,
magasztos, a melyet a költőnek le kell írni, hisz úgy is azt beszéli,
hogy modell után dolgozik. Ekkor belép Teréz, egy karcsú nőalak, a kinek
történetét aztán csakugyan megírja a költő e beszélyben.
Bizonyára e bevezetés nem volt szükséges. Az ily bevezetés, vagy ha
kell, egy egész keret, csak akkor szükséges, ha az szerves kapcsolatban
van magával a beszélylyel; például, ha valaki elbeszéli nekünk saját
vagy más élettörténetét, ha valamely napló birtokába jutunk stb. Itt
nincs ily eset, sőt önkénytelen kérdenünk kell, hogyan tudta meg a költő
Teréz történetét. A háziasszony csak félig beszélhette el; másik felét:
szerelme titkát, Teréz bizonyára nem beszélte el senkinek, legkevésbbé a
költőnek.
Ily czifrálkodás nem hiányzik magában a műben sem, nem cselekvényében,
hanem stiljében. A cselekvénynek más hibája van, melyet tartalma rövid
elbeszéléséből is észrevehetni.
Teréz anyja halálakor öt testvérével marad árván. A gyászév leteltével
atyja újra megházasodik; a mostoha nem a legjobban bánik a gyermekekkel.
Teréz, a ki legnagyobb köztök, mintegy második anyja a kicsinyeknek, sőt
elhatározza, hogy a világba indul, keze munkájával állást vív ki s
magához veszi, fölnevelteti testvéreit. A fővárosban varrónőnek áll be,
a varrógép legszorgalmasabb munkása, egy év alatt az olló és tű jeles
művésze, a kit egyszer egy gazdag bankárnéhoz küldenek a megrendelt
jelmezzel fölpróbálás végett. Teréz remegve indul első útjára. Sejtelme
nem csalja: a bankárnénak nem tetszik a jelmez, s egy csokrot
indulatosan letép róla. Teréz könnyezni kezd s mentegetőzve rebegi: «Ez
az én első kisérletem». A bankárné megbánja tettét, jobban megvizsgálja
a jelmezt, az most tetszeni kezd neki, a letépett csokrot saját kezével
varrja föl, bár a tűvel megszúrja az ujját. Így ád elégtételt Teréznek,
a kit megszeret, pártol, divatba hoz. Teréz négy év alatt keresett
divatárusnő lesz s lassanként magához veszi testvéreit neveltetés
végett. Elérte czélját, boldog, de boldogságából mégis hiányzik valami.
Érzi, hogy telnek a napok, vénülni kezd a nélkül, hogy szeretett volna.
Szerelem ébredez szívében, titkos, néma szerelem egy orvosnövendék
iránt, a ki vele egy házban lakik, a negyedik emeletnek épen abban a
szobájában, a melyben egykor ő lakott. Tizennégy éves huga, Margit,
egyszer elesik a lépcső alján, az ifjú fölemeli s a siránkozót vigaszul
megcsókolja. Így lett figyelmes Teréz az ifjúra. Valahányszor huga
emlegeti, mindig elpirul s esténként méla tekinteteket vet a negyedik
emeleti ablakra, hol először gyúl ki a lámpa s legkésőbb alszik ki. Egy
este az ablak sötét marad s reggel azt a hírt olvashatni a lapokban,
hogy egy orvosnövendék a bonczteremben munka közt egy kis karczolást
ejtett keze fején s most élet-halál közt lebeg. Teréz olvasva a hírt,
megtudja, hogy lakójok haldoklik, de nem árulja el fölindulását. Azonban
késő este, a midőn Margit lefeküdt, kiindul a kórház felé. Nyugodtan tér
haza, az ifjú él s nem forog többé veszélyben. Napok, hónapok telnek el.
Egy tavaszi napon Teréz szobájába lép az ifjú, elmondja, hogy tegnap óta
orvos, van egy kis öröksége is Erdélyben, hova visszatérni igyekszik, de
nem egyedül, hanem nejével, s megkéri Margit kezét. Teréz remélve,
csalódva hallgatja az ifjú beszédét, mély fájdalmat érez, de legyőzi,
behívja hugát, nyakába borul és
Egy szót – csak ennyit tud rebegni:
Szeresd, szeresd! Ugy-e te nagyon
Fogod őt szeretni?
Ime, mily nemes és gyöngéd érzelmek sugalták e beszélyt. Valóban mind
tárgyáért, mind fölfogásáért dícsérnünk kell a költőt. Sokkal költőibb
az, mint balladáié, a melyekben a tragikum a legtöbbször szörnyűséggé
vagy épen torzképpé válik. A beszély kidolgozása már kevésbbé sikerült.
Második fele minden tekintetben sikerültebb az elsőnél. A szülői ház s
az élet nyomorával küzdő Teréz egy kissé bágyadt és mesterkélt, ellenben
a néma szerelmi ábrándba merülő s önmagán uralkodó Teréz elevenebb,
igazabb kép. E részletben a költő hangja, nyelve és rhythmusa is
melegebb, tárgyához simulóbb, hangzatosabb. Érezzük, hogy a néma
szerelem e küzdelmének kellett volna a beszély központjául szolgálnia s
a többinek hátterül maradnia. Akkor a bonyodalom is változatosb és erősb
lett volna. Így inkább egy költői életrajz hatását teszi reánk, mint egy
költői beszélyét. A beszély nagy részét a szülői ház s Teréz
pályaküzdelmi rajza foglalja el s benső élete, szerelmi küzdelme csak
mint függelék járul az egészhez. A compositio e hiányát sehogy sem tudja
eltakarni a szerző, sőt a végső szakaszok sikere még inkább érezteti
azt.
De ha az egész beszély nem sikerült is, a sikerült részletek a költő
tehetségének fejlődését és ízlése tisztulását mutatják. Stiljében ugyan
kedveli még a czifrálkodást s néha a köznapi próza felé hajlik, de
vannak jól írt lapjai s nyelve magyarosság tekintetében sokkal
szabatosb, mint előbbi műveiben. Az oly helyek, midőn azzal dicsekszik,
hogy theáját márványasztalon iszsza, s glaceban szokott estélybe járni,
bizvást elmaradhattak volna. Midőn a bankárné megsajnálja Terézt s a
letépett csokrot fölvarrva, megszúrja kezét, a melyet Teréz megcsókol, a
költő így kiált föl:
A hány angyal a mennybe’ fenn,
Mind ujjongott e jeleneten.
Igen nagy hang ily nem épen nagy dologhoz. A humoros helyek is keresett
czifrálkodásnak látszanak, s némely reminiscentia vagy kölcsönzés igen
kirí vagy épen ízetlen, mert a költő nem tudta újjá szülni vagy jól
alkalmazni. Ilyen e Heinéből kölcsönzött hely is:
És így tovább. Minek leirni?
Ez régi nóta, régi bú,
Hejh, de kinek végig kell sirni,
Végig siratni, sanyarú.
Mindent összevéve, Kiss költői beszélye figyelmet érdemel, s ha nem
várunk is tőle remek műveket, mint dicsőítői, reméljük, hogy folyvást
fejlődve és tisztulva, élvezetes olvasmányokkal fogja megajándékozni
irodalmunkat.