E rajzgyűjtemény kizáróan a klinikai életből van merítve. A szerző, a ki
végig tanulta az orvosi tanfolyamot, nem elégedett meg a kórház és
bonczterem tudományos tanulságaival, följegyezte azon benyomásokat is, a
melyeket a klinikai élet kedélyére és képzeletére gyakorolt s ezt
nyújtja olvasóinak rajzgyűjteményében.
Föltárja előttünk a régi és új klinikai épület titkait. Elvezet
bennünket a betegek ágyaihoz, midőn este felé társalogni kezdenek;
lefesti egy részeges tót halálát, megismerteti a járó betegek
várótermét, a hol a kórházba magokat fölvétetni akarók jelentkeznek s
lerajzol egy agglegényt s egy vénülő leányt, a kik egykor szerették
egymást, de nem lehettek egymáséi s hosszú idő után most itt találkoznak
először. Bemutatja a boncztermet, a hol egy tüdővészben elhunyt fiatal
varrónőt bonczolnak, a kit egyik orvosnövendék szeretett; épen szívét
adják kézről-kézre s vizsgálják kíváncsian: az orvosnövendék szótlan,
mozdulatlan áll; társai kérdik, mi baja; ő, hogy leplezze titkát, éji
tivornyával mentegetődzik.
Egy kórházi temetés rajzát is veszszük. Egy szegény anya a bonczteremből
temetteti fiát, utolsó fillérét a temetésre költi, küzd a bonczterem
szolgái gorombaságával s elkésve a temetésről, alig éri utol a gyorsan
robogó halottas kocsit. Ezt egy betegápoló apácza rajza követi, a ki
csalódott az életben, de a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna az
embert, átkarolta az egész szenvedő emberiséget. Megelevenednek előttünk
a beteglátogatások és klinikai leczkék jelenetei. Egy tanársegéd egyik
ágytól a másikig vezeti a tanítványokat s fölmutat a többek közt egy
vese-bajos, majd egy tüdővészes beteget s végül egy hysterikus nőt
rohamai legérdekesebb pillanatában. A régi klinikán oltár is volt. Egy
éjjel két beteg fölkel az ágyból, elébe térdel és imádkozik. Az egyik
szegény napszámos, a ki mindig hű hivő volt, el akarja kergetni onnan a
másikat, a ki elszegényedett úr és Istentagadó, de most az imádság
enyhülete után eseng. Ez éji sötét képeket napsugáros reggel váltja fel.
Az orvos megengedi, hogy a betegek, a kik képesek reá, a kertbe
menjenek, friss levegő s meleg napsugár élvezése végett. Csak egy béna
kis fiú s egy nehéz beteg férfiú maradnak a szobában. De a férfiú
biztatja a kis fiút, hogy menjen ki ő is a szabadba. Ez eleinte
vonakodik, de mire az ajtóhoz ér, örül ő is, hogy kinn lehet. A kertben
szokatlan zaj, benn a szobában a szokottnál is nagyobb csend. A magára
maradt beteget nem háborgatja semmi, élvezheti a napsugárt, álmodhatik a
multról, jelenről és a jövőről, a melyből soha sem lesz jelen.
A klinikai leczkék három fölvonásra vannak osztva, mint valamely
izgalmas melodráma. Az első fölvonásban kerekes ágyon egy kőmüvest
tolnak be a terembe, a kinek a lezuhanó fal eltörte szárcsontját, s az
rosszul forrván össze, most operálásra szorult. Lassankint felgyűlnek a
hallgatók, belép a tanár. Az észlelő előadja az esetet s hosszú előadást
tart a csonttörésekről s már hozzá fognának a műtéthez. A kötések készen
állanak, az ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De ma már
nem lehet, a műtét egyszerű ugyan, de egy kissé hosszadalmas s az idő
előrehaladt. A második fölvonásban új szereplők lépnek föl. A tanárnak
másutt van dolga, szerepét az első tanársegéd vette át. Egy
hasznavehetetlen lábat kell levágni. A beteget elaltatva, a műtétet
végrehajtják, de a vért nem igen tudják megállítani. A beteg fölébred és
szánalmat látva az orvosnövendékek arczán, fölkiált: «Mit sajnálnak
engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a halállal…
Szívesen megyek, a kardnál úgy is nehezebb volt nékem az írótoll… Vén
vagyok úgy is, de a magyar föld szabad föld. Lengyelország nem az, de
lesz.» S midőn bekötik valahogy sebeit, megint megszólal: «Köszönöm
jóságukat. Emlékezzenek reám, Kameriszky Gusztáv, honvédkapitány, irnok
a postán. Köszönöm, éljen a haza!» Az ágyat kigördítik az ajtón s holnap
majd jelenthetik az ismert formulával: az operálás sikerült, a beteg
meghalt. S ezzel elértünk a harmadik fölvonáshoz, a mely változatosabb a
két elsőnél. Először is egy sárba és vérbe kevert embert hoznak be.
Kocsiról esett le, a lovak megtaposták, a kerék keresztül ment a fején.
Gyors segélyre van szükség: megmossák, leborotválják fejét s a
repedésnek mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se
nézzen senki. Szemhéját néhány ügyes öltés felvarrja. Mehet, meggyógyul.
Ekkor egy nő lép be, de megijed a környezettől s elájul. Erre már csak
holnap kerülhet a sor. Helyette egy öreg úr áll elő, a kinek nyelvrákja
van. A tanár nézi, tapogatja, egy kis theát rendel orvosságúl s azt
mormogja magában: «Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik
a sorsába. Egy évig így is elélhet.» Ezután egy czifra nyakkendős boltos
segéd következik. Ez a darab komikusa. Nagy sopánkodással beszél. Egy
porczikája sincs, melyre ne jajgatna. «No mijét vágjuk le?» – kérdi a
tanár. A komikus ijedten dadog s a hallgatók kötelességöknek tartják,
hogy nagyot nevessenek. Megvizsgálják tetőtől-talpig s úgy találják,
hogy semmi baja sincs. «Nos? itt csak olyanokkal foglalkozunk, a kiket
vágni lehet. Milyen kést méltóztatik parancsolni e sok közül?» Erre a
nagy beteg megijed, ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját
ferdén gombolja és elszalad. Végre egy nagyon vén, sovány kis emberke
lép föl, csipőjén és keresztcsontján kék foltokat mutogatva. Félig
németül, félig olaszul beszél, nagyon gyorsan, nagyon furcsán. Gipsz
alakokat áruló olasz. Elbeszéli, hogy a korcsmában megverték a részeg
vendégek, s hordozó tábláját a hátán törték össze. Szeretné magát
fölvétetni a klinikára. A tanár végighallgatja, de nem veszi föl – nincs
mit rajta tanulni, menjen a kórházba.
A betegek karácsonyát is rajzolja a szerző, a gyermekkórházba is elvezet
bennünket, egy magát strychninnel megmérgező tanársegéd halálküzdelmét
is végigszemlélteti velünk. De mindez gyöngéd dolog ahhoz képest, a mit
egy beteg vallomásaiban kell olvasnunk, a ki fiatal korában küzd,
takarékoskodik, hogy később élvezhessen s mikor élvezni akar, egy
pattanás támad ajkán. A pattanásból seb, a sebből fekély, rákfekély
fejlik ki. Hiába vágják ki, megint kiújul. De a beteg élvezni akarja az
életet s örül, hogy minél aljasabb állat lehet. Kétségbeesésében kétszer
akar öngyilkos lenni, de nem öli meg magát. Ezalatt vagyona, a gyönyörök
forrása elapad, nincs semmije, a kórházba kerül s bár reménytelenűl,
folyvást ragaszkodik az élethez. Egy drámai érdekű szigorlat rajzát is
veszszük. Egy orvosnövendék elcsábít egy becsületes szegény leányt,
gyalázatba és nyomorba taszítja, a leány később betegen a klinikára
kerül s midőn az ifjú szigorlatot tesz, épen őt hozzák a tanterembe,
hogy a szigorló betegségéről előadást tartson. Az ifjú reá ismer,
megzavarodik. A tanár urak türelmetlenül várják a külvizsgálat
eredményeit, de az ifjú csak hebeg, egy okos szót nem tud kiejteni és
megbukik.
Ime a majdnem tíz ívre terjedő rajzgyűjtemény tartalma. E száraz kivonat
is alkalmasint oly érzést kelt az olvasóban, mintha egy kórház termein
haladna át; az emberi nyomor látásán nem maradhat érzéketlen, fölindul,
talán szenved is, de semmi esetre nem érezhet æsthetikai benyomást. Mi
legalább ez élénken színezett rajzgyűjteményt ily hangulattal olvastuk
végig. Legkevésbbé sem kívánjuk a szerző tehetségét kisebbíteni.
Könnyedén és élénken tud elbeszélni, érzéke van a jellemzetes iránt, nem
terjengő, áradozó s ha itt-ott némi modorosságba esik is, sehol sem léha
s komolyan át van hatva tárgyától. De vajon tárgya a költészet tárgya-e
s ha az, ily módon földolgozható-e? E kérdés dönti el e könyv æsthetikai
becsét és sajnáljuk, hogy megoldása a legjobb esetben sem üthet ki
kedvezően.
A költészet örök tárgya az emberi lélek küzdelme s az abból folyó
viszonyok, a test, a betegség és halál csak annyiban, a mennyiben e
küzdelmekkel kapcsolatosak. Othellóban a féltékenység szenvedélye az, a
mi bennünket érdekel s halála csak annyiban, a mennyiben küzdelmeink
befejezése. Lady Macbeth őrültsége csak annyiban hat reánk
æsthetikailag, a mennyiben lelkiismerete furdalásait leplezi föl.
Werther öngyilkossága lélekállapotának rajza miatt válik költőivé, de az
közönyös előttünk, hogy pisztolylyal vagy méreggel vetett-e véget
életének, valamint a megsebzett vagy mérgezett test symptomái is. Sőt
többet mondunk, mihelyt az ember akár a lelki, akár a testi szenvedések
legfőbb fokán megszünt ember lenni és állattá válik, többé nem tárgya a
költészetnek. Nem mondjuk, hogy a testi fájdalmakat nem rajzolhatja a
költő, csak azt állítjuk, hogy a legfőbb ponton nem szabad rajzolnia s
mindig a lelkiekkel összhangban tartozik rajzolni. Már Sophocles példát
adott erre _Philoctetesé_ben. Philoctetes testi kínokat szenved, de
lelki ereje még megvan, sőt uralkodik a testi szenvedéseken. Az erkölcsi
és anyagi természet ez összhangzatos vegyületében nyilatkozik e mű egyik
főbája.
A szerző legtöbbször a testi szenvedéseket rajzolja előszeretettel; a
lélek küzdelmét vagy egészen mellőzi, vagy csak mellékesen érinti. Az
öngyilkos tanársegéd s a rákfekélyes beteg rajzában éri tetőpontját e
sajátsága. Az iránt meglehetős homályban hagyja olvasóit, hogy
tulajdonkép miért mérgezi meg magát a tanársegéd, de a méreg, a
strychnin hatását részletesen leírja. Az orvos egészen erőt vett benne a
költőn. A rákfekélyes betegen érinti ugyan a lélek szenvedélyét is, de
ez állattá vált ember már csak az orvost érdekelheti. S ezt teszi nagy
részt a többi beteg rajzában is. Nem annyira a betegek lelki állapotját
festi, mint inkább azt a hatást, a melyet a betegek környezetökre, vagy
épen a költőre tesznek, mint az emberi nyomor sötét képei. S ehhez járul
még, hogy a betegek életéről keveset tudunk, betegségök, haláluk lép
előtérbe. Megengedjük, hogy az orvosra nézve ez a legfontosabb, de a
költőnek az életet kell rajzolni még a halálban is.
Egy szóval e rajzgyűjtemény nemcsak a klinikai életnek tüköre, hanem egy
észlelő orvos s egy érzelmes költő meghasonlásának is. Az orvos költő is
akar lenni, a költő orvos is; küzdenek egymással hol egyik, hol másik
válik győzelmessé. Igazságtalanok volnánk, ha be nem vallanók, hogy
néhány helytt a költő egészen legyőzi az orvost. Példáúl midőn levágják
a klinikán a lengyel eredetű postatiszt lábát s az bátran szembe néz a
halállal s hazájára gondol, vagy a midőn a csábító orvosnövendék a
szigorlaton hajdani kedvesével találkozik, mind költői érdekű rajzok,
mert vagy az erkölcsi mozzanat lép előtérbe vagy az erkölcsi és anyagi
természet összhangba olvad.
Minden esetre a szerző tehetséges író, de ha költő is akar lenni,
szükséges, hogy odahagyja a kórházat, vegyüljön az életbe s a testi
betegségek helyett a lelkieket tanulmányozza. Igaz, hogy mindnyájan
megbetegszünk, meghalunk, sőt kórházba kerülhetünk, de az is igaz, hogy
a művészet határa ott csak végződik, nem pedig kezdődik.