A mult év végén a _Harmonia_ kritikai lappá változván, Pulszkynak egy a
kritikáról írt czikkével kezdette meg új pályafutását. Kritikai lapjaink
rendesen azzal szoktak beköszönteni, hogy nincs magyar kritika, sőt nem
is volt s Hamlet szavait ismétlik:
Kizökkent az idő – oh kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.
Pulszky is e themát fejtegeti és egész ifjú hévvel. Valóban ő az örök
ifjúság szerencséjével van megáldva; most is oly élénk, szikrázó
szellemű, szeles, meggondolatlan, mint ezelőtt negyven évvel. Könnyen
fölindul és könnyen itél; csak abból vehetni észre némi vénülését, hogy
igen dicséri a régi időt. Laudator temporis acti. Most is egész
lelkesüléssel emlegeti, hogy csak az ő ifjú korában, az _Athenaeum_
idejében volt kritika, a midőn Bajza, Vörösmarty és Toldy, a kritika
szövetséges nagymesterei, uralkodtak. Azóta nincs, először a politika
szorította háttérbe, azután a kritika is inkább hanyatlott, mint haladt
s bár most évenként több könyv jelen meg, mint azelőtt egy évtizedben,
mégis oda jutottunk, hogy kritikánk az irodalom újabb termékeit inkább
csak bejelenti, ismerteti, de behatóan nem foglalkozik vele, csak a
színműveket birálja terjedelmesebben, a bukott művek iránt különös
szívességet tanusítva. Momus, a kritika istene, nálunk kiejtette ostorát
elvénült kezeiből, csak időnként kapja azt föl a _Budapesti Szemle_, de
ez is nagyobbakat csattant, mint sujt.
Csodálkozunk, hogy Pulszky oly igazságtalan önmaga iránt, annyira
megfeledkezik saját érdemeiről, annyival inkább, mert ez, a mint
emlékiratai mutatják, épen nem tartozik hibái közé. Egészen feledi, hogy
az _Athenæum_ után is voltak kritikai lapjaink, a melyek nyomot hagytak
fejlődésünkben. Nehány évvel az _Athenæum_ megszünte után megindult a
_Szépirodalmi Szemle_ Erdélyi János szerkesztésében, maga köré gyűjtve a
jelesebb kritikusokat. Magának Pulszky Ferencznek is itt jelent meg
néhány birálata és ezek némely tévedések mellett is sokkal többet érnek,
mint azok, a melyeket most ír a _Harmoniá_ba. Az ötvenes években a
_Pesti Napló_ összpontosította a kritikai erőket, 1860-ban pedig Arany
János indította meg _Figyelő_jét, a mely épen oly rendszeres közlönye
volt kivált a szépirodalmi kritikának, mint az _Athenaeum_ és
_Szépirodalmi Szemle_. Hogy most nincs ily folyóiratunk, abban igaza van
Pulszkynak, de félünk, a _Harmonia_ sem fog ilyenné válni, az pedig épen
nem áll, hogy a behatóbb kritika teljesen hiányzanék irodalmunkban. Ha
összevesszük mind azon behatóbb birálatokat, a melyek évenként a lapok
tárczáiban és a folyóiratokban szétszórva megjelennek, mennyiségre jóval
fölulmulják az _Athenaeum_-korabelieket, sőt sokszor minőségre is
versenyeznek velök. E mellett most sokkal több irodalmi és
irodalomtörténeti nagyobb tanulmány jelen meg, mint irodalmunk bármely
korszakában.
Mindezzel nem akarjuk se szépíteni fogyatkozásainkat, se tagadni némely
vádak igazságát. Egyszerűen csak helyreigazítjuk Pulszky könnyed
itéletét, a kinek szokása, nem eléggé ismert vagy vizsgált részletekből
emelkedni általánosságra. Minden esetre rendszeresebb kritikára van
szükségünk, s nem a multhoz kell mérni teendőinket, hanem a jelen és
jövő követelményeihez. Nem a reclame, az írók és kiadók érdekében
szükséges a kritika, a mint Pulszky véli, hanem az irodalom és tudomány
fejlődése végett. A pajtáskodó cliqueket sem tartjuk oly nagy bajnak,
mint ő, csak emelkedjenek a cliquek elvi álláspontra s a személyek
rokonszenve eszmék cultusában lelje támaszát. Az annyira óhajtott
ostoros és sujtó kritikától sem rettenünk vissza, néha szükség is lehet
reá, de ez igen mellékes dolog, a fő a komoly, lelkiismeretes fejtegetés
és helyes módszer.
Azonban honnan szállotta meg Pulszkyt egyszerre ez az erős kritikai
szellem? Előttünk egy kissé gyanus s nem igen hiszünk benne. Azt
elhiszszük, hogy Pulszky örömest szemlélné, ha neki nem tetsző írók
ledorongoltatnának, de azt már kötve hiszszük, hogy örömet okozna neki,
ha kedvelt íróit vagy őt magát erősen birálgatnák. Ez különben
természetes, de az már nem természetes, hogy erős kritikát óhajtsunk s
ha az kedvünk ellen üt ki, türelmetlenkedjünk, antikritikának tartsunk
egy pár élczet, egy kis ferdítést s holmi gyanusítást. Pedig Pulszky
épen nem ment e gyöngeségtől. Mindig rossz néven vette a _Budapesti
Szemlé_től, ha benne oly czikkek jelentek meg, a melyek Kossuth munkáit
vagy pályáját birálni merték s rossz kedvének néha oly módon adott
kifejezést, a mely épen nem illett ily erős szellemű kritikushoz.
Példával szolgálunk. A mult év végén a _Budapesti Szemlé_ben Csengerynek
egy még 1850-ben írt jellemrajza jelent meg _Adalék Kossuth
jellemzéséhez_ czím alatt. Csengery néhány nagy és biztos vonással
igyekszik Kossuthot jellemezni, kiemeli nagy szónoki tehetségét,
hazafiúi érdemeit, de mint államférfiúról kevésbbé kedvezően
nyilatkozik. Kimagyarázza az okokat, a melyeknél fogva a nagy izgató a
forradalom élére emelkedett, de egyszersmind azt is vizsgálja, hogy
mennyiben hiányoztak Kossuthban azon tulajdonok, melyek nélkül bajosan
vezethetni ki valamely nemzetet forradalmi küzdelmeiből. Megjegyzi, hogy
Kossuthot rendszeretlen kapkodás a kezdeményezésben, ingadozás, habozás
jellemezte intézkedéseiben s nem csekély mértékben hiányzott benne az
emberismeret, a szervező és alkotó erő, a személyes bátorság, a
mérséklet és eszély. És e szempontból végig tekintvén a történelem nagy
emberein, a kik forradalmakat vezéreltek, összehasonlítja Kossuthot
Rienzivel, Cromwellel, Washingtonnal s úgy találja, hogy leginkább
hasonlított Rienzihez, de épen nem Cromwellhez, a kiben a becsvágy
szint’ oly nagy volt, mint az eszély, a ki egyaránt képes volt pártot és
sereget vezetni, sem Washingtonhoz, a ki nem volt szónok s bár heves
szenvedélyek zaklatták, jellemének legerősebb vonása mégis
eszélyességében állott, a kiben a türelem és bátorság, az ügyes időzés
és merész vállalkozás, bölcseség és erély különös módon egyesültek. S e
párhuzam után, mintegy következtetéskép, azzal végzi be Csengery
vázlatát, hogy a lelkesedés, a szónak hatalma egymagában soha egy nemzet
szabadságát nem vívta ki, nem biztosította.
Pulszky, a ki erős kritikát kíván, megbotránkozott ez elég erős, de épen
nem igazságtalan kritikán s egy _Hazánk_ czímű új lapban a forradalomról
írt bevezető czikkében – mert úgy látszik, hogy ő már egész heroldja az
új lapoknak – egy pár oldaldöféssel megtámadja Csengeryt. «A forradalom
– úgymond – sok érdeket sértett, sok ármánynak, irígységnek,
nagyravágyásnak melegágya lett s a német reactio a forradalom legyőzése
után mély sebeket vert a nemzet testén. Midőn a szolgaság második
évtizedének vége felé megtörtént a kiegyezés, akkor lehetett már
szabadabban írni a hazában is s a doctrinairek vizsgálgatni kezdték: nem
lehetett volna-e forradalom nélkül is ugyanazon eredményre jutni s a
politikai csillagvizsgálók, a kik különös előszeretettel a napnak
foltjait tanulmányozzák, keresték a hibákat s fogyatkozásokat, hogy a
vezérférfi nagyságát tulajdon kicsinységök színvonalára lehúzzák. Azzal
foglalkoznak, hogy mi történt volna, ha az adott előzményekből más
következményeket lehetett volna kivonni s ha Kossuthról szólnak,
szeretik összehasonlítani Cromwellel, Mirabeauval, Washingtonnal s
örülnek, ha bebizonyították, hogy ő nem volt se Cromwell, se Mirabeau,
se Washington, hanem megmaradott külön egyéniségében az, a ki volt.»
E szerint legalább is nem tisztességes dolog, valamely nevezetes embes
pályáját vagy műveit bírálni, bennök fogyatkozásokat, hibákat keresni,
ezzel csak írigységünket áruljuk el és saját kicsinységünk színvonalára
húzzuk le a nagyságot. E szerint a kritikus és történetíró tiszte nem
más, mint a kitünő vagy épen nagy emberek bámulása s maga Pulszky nagy
hibát követett el, a midőn Széchenyit, Petőfit, Eötvöst bírálni merte és
saját kicsinysége színvonalára húzta le őket. S mindezt Pulszky hirdeti,
a ki csak az imént nagy garral panaszkodott, hogy Momus, a kritika
istene, nálunk kiejtette ostorát elvénült kezeiből. Távol van tőlünk,
hogy azért hibáztassuk Pulszkyt, mert máskép itél Kossuthról, mint
Csengery. De miért tagadja meg a kritika jogát, a helyett, hogy
Csengeryt czáfolná, s miért ferdíti el Csengery itéletét, a mikor az oly
világos? Csengery a nagy szónokban és izgatóban nem találja meg
egyszersmind a nagy államférfiút s azt hiszi, hogy hiányoztak benne azon
tulajdonok, melyek a forradalmak diadalra juttatására szükségesek s a
világtörténeti nagy példákat csak ez itéletének élénkebb megvilágítására
hozza föl. Pulszky reá fogja, hogy csak azt hibáztatja Kossuthban, miért
nem volt tetőtől talpig Cromwell vagy Washington, a mi valóságos
képtelenség.
Pulszky _Hazánk_beli czikke folyamán még más oldalról is megtámadja
Csengeryt, vele együtt Keményt s az egész debreczeni mérsékelt pártot.
Fejtegetvén azt az erős ellentétet, mely Bécsben és Pesten uralkodott
1848-iki törvényeink fölfogására nézve, tudniillik, hogy Bécsben azokat
forradalmiaknak nézték, mi pedig a szokott alkotmányos módon
keletkezetteknek, a többiek közt ezt jegyzi meg: «A fölfogás e
kiegyenlíthetetlen különbsége magyarázza ki mindazt, a mi később
bekövetkezett. Voltak ugyan köztünk lágy szívű optimisták, a kik mindíg
azt hitték, hogy a kiegyezés, a melyet oly annyira kívántak, lehetséges
volna, sőt még azon túl is, hogy Windischgrätz büszkén kimondta a
szavakat: «Rebellisekkel nem alkudozom» folyvást csüggtek az alkudozás
lehetőségén, és Kossuth ellen ármánykodtak, mivel azt hitték, hogy csak
az ő személyisége akadályozza meg az alkudozások és kiegyezés
lehetőségét.» Alább ismét ezt írja: «Hiábavaló volt az úgynevezett
békepártnak rövidlátású törekvése Debreczenben, mely, ha erélyesebben
szervezkedik, képes lehetett volna akadályokat gördíteni a honvédelem
elébe az által, hogy a bizalmat megrendíti s az egyetértést megzavarja a
nélkül, hogy eljárásának sikerét remélhette volna, mert a támadó sereg
és fél nem ismert más megoldást, mint a teljes föltétel nélküli
megadást. Ez ellentét nem volt kiegyenlíthető, de a doctrinair bölcsek
Debreczenben ezt nem fogták föl soha, sőt, a mint tapasztaljuk, azóta
sem józanodtak ki nyárspolgári mámorukból.»
Hogy az 1848-iki törvényeket alkotmányos úton hozottaknak és teljes
érvényűeknek tartotta mindig a magyar országgyűlés, és joggal, az nem
szenved kétséget. Azonban a mélyebben látók már 1848-ban is észrevették
hiányait és érezték, hogy úgy, a mint vannak, meg nem állhatnak s némi
pótlások és módosítások szükségesek. Mellőzve az államadósságok
kérdését, a melyről hallgatnak e törvények, különösen föltünő volt
bennök az, hogy közös ügyekről szólanak, de nem határozzák meg, mik azok
s mikép elintézendők. A dolgok rendes menetén, kölcsönös jóakarattal,
mindez kiegyenlíthető lett volna, de épen ez hiányzott mindkét részen s
a szenvedélyek és érdekek összeütközése oly bonyodalmat teremtett, a
melyben a kardnak kellett dönteni. Bécsben a reactio mindinkább
erősödött, egész a beolvasztási törekvésig. De hogy a kiegyenlítést
nemcsak a lágyszívű optimisták óhajtották, hanem az egész ország, sőt
szívből vagy kénytelenségből maga Kossuth is, bizonyítja az 1848 október
8-dikán tartott országos ülés, melyben Kossuth indítványára
elhatároztatott, hogy «a mint Magyarország az absolut iránynyal és annak
eszközeivel alkura lépni nem fog, úgy szabad néphez illőn az ausztriai
népekkel bizonyára a legbarátságosabb úton ki fogja egyenlíteni mindazon
érdekeket, a melyek három százados viszonyainkból erednek».
Kemény mint képviselő, Csengery mint egyszerű hirlapíró, nem foglaltak
el akkor külön állást. Minden békekísérlet meghiusulta után ők is azt
tartották, hogy fegyverrel kell védni az alkotmányt s követték a
kormányt Debreczenbe is. De itt mindkettő azon új párthoz csatlakozott,
a mely kettős czélt tűzött maga elébe: megbuktatni Madarász László
rendőrministert, a kiről nem alap nélkül hitték, hogy compromittálja a
forradalmat; másfelől megakadályozni minden oly közjogi határozatot, a
mely kizárja a kiegyenlítés lehetőségét, megosztva a nemzetet, gyöngíti
az erőkifejtést és irántunk közönyös vagy épen jóakaratú külhatalmakat
is ellenünk hangolhatja. Első czéljok sikerült, a második nem, mert
Kossuth meglepte őket az április 14-iki államcsínynyel.
Pulszky gúnyolódik velök, mint rövidlátókkal és együgyűekkel, a kik
Windischgrätz büszke szavai után is hittek a kiegyezés lehetőségében s
nem fogták föl a kiegyenlíthetetlen ellentétet. Hogy a győzelmesen előre
nyomuló Windischgrätz nem akart békülni, az természetes. Kossuth sem
volt erre hajlandó, a mikor győzött, de mindig békülni akart,
valahányszor rosszra fordultak dolgaink, előbb az osztrák népekkel,
aztán Windischgrätzzel, végre az oroszokkal s még Görgeit is felelőssé
tette, hogy mentsen meg valamit, a mikor semmit sem lehetett megmenteni.
Így hát volt benne némi valószínűség, hogy a bécsi körök is hajlandóbbak
lesznek a békére, a mikor rosszul foly dolguk, de a kiegyenlítés
lehetősége vagy lehetetlensége semmit sem változtatott e párt
politikáján, melynek az volt vezéreszméje, hogy ne adjunk ellenségeink
kezébe semmi fölhasználható ürügyet, ne gyöngítsük szükségtelen
határzatokkal erőnk kifejtését, küzdjünk egész erőnkből, aztan
cselekedjünk a körülmények szerint. Azt hiszszük, hogy ebben több
bölcseség volt, mint Pulszkynak akár akkori, akár mostani gúnyjában.
Mindenesetre jobb volna, ha gúny helyett arról adna fölvilágosítást,
hogy mint a magyar kormány küldötte Angolországban minő biztatásokat,
tanácsokat nyert Palmerstontól, a ki némi jóindulatot tanusított
irántunk, tanácsolta-e Palmerston az april 14-iki végzést vagy nem?
megírta-e ezt Debreczenbe? Kossuth Pulszky tanácsa szerint vagy ellenére
cselekedett-e? Minderről nem igen emlékeznek meg Pulszky emlékiratai.
Pulszky doctrinair nyárspolgároknak is gúnyolja Keményt és Csengeryt. De
a nyárspolgár Kemény már 1851-ben azt merte tanácsolni egyik röpiratában
a dynastiának, hogy térjen vissza a _Pragmatica sanctio_ alapjaira,
1860-ban pedig mint a _Pesti Napló_ szerkesztője, szintén nyárspolgár
dolgozó társával, Csengeryvel, egész lélekkel küzdött az 1848-iki
törvények mellett és nem siker nélkül. Nem tudjuk, hogy a mai _Pesti
Napló_, a melybe Pulszky is irogat néha, fog-e ennyi sikert fölmutatni.
Bezzeg Urváry Lajos, Kaas Ivor és Ábrányi Kornél nem nyárspolgárok, nem
doctrinairek, nincs semmi doctrinájok, elvök, hanem elszedik minden
laptól, minden párttól, a mi bennök balgaság: a _Függetlenség_től az
antisemitismust, az _Egyetértés_től a Kossuth-rajongást, a _Magyar
Állam_tól a klerikális irányt, az ifjú mágnásoktól a megemésztetlen
agrarius eszméket s hozzá teszik saját vak szenvedélyű álmodozásaikat.
Ha Pulszky annyira óhajtja az erős kritikát, Momus ostorával forduljon
ezek ellen, sújtsa ezeket. Bizonyára ez inkább illenék hozzá, mint az,
hogy velök egy gyékényen árul.